Hatvantól hatvanig

A klubfutball történetének egyik legszenzációsabb meccsén Puskás Ferenc négy gólt szerzett a Real Madrid-Eintracht Frankfurt BEK-döntőn.

Most, hogy a közszolgálatinak nevezett televízió levetítette a hatvan éve lezajlott Real Madrid–Eintracht Frankfurt BEK-döntőt (7:3), érdemes feleleveníteni néhány körülményt. Például azt, hogy Alex Ferguson, aki a Puskás, Di Stefano „4:3-as” show idején tizennyolc éves volt, azt mondta a Frankfurt–Rangers elődöntő után: „Az Eintracht 6:1-re és 6:3-ra, kiütéssel győzött, és biztosra vettük, hogy elnyeri a kupát.” A Frankfurter Rundschau pedig így zengett a dupla hatosról: „Nincs elég felsőfok!”

Na de mit lehetett írni akkor a glasgow-i Hampden Park 127 621 nézője előtt bemutatott bűvös hetesről?! Ilyesmiket: „Amíg csak élünk, emlékszünk erre a meccsre” (Glasgow Herald); „Ilyen játékot soha nem látott Glasgow” (Evening Times); „Az Eintracht bátor csapat, de a kézművesek nem művészek” (The Scotsman); „Di Stefano, Puskás és Gento másodrendűvé tette a Frankfurtot” (L'Equipe). Hogy Francisco Gento miként került aznap egy magasságba a négygólos Puskás Ferenccel és a mesterhármast jegyző Alfredo di Stefanóval, az rejtély; Östreicher Emil, a menedzserek Puskása, Santiago Bernabeu klubelnök jobbkeze viszont joggal állapította meg a BEK első öt kiírásában egyfolytában hódító Fehér Balettről: „A Real Madrid a világ legjobb labdarúgó-klubcsapata.” Di Stefano azt mondta Puskásról: „Úgy irányítja a labdát a lábával, mint én a kezemmel.” Maga a mágikus tízes, akinek a bal lába még Madridban is új dimenzió volt, így beszélt: „Végre szerencsével jártam egy német csapat ellen.”

Ez nyilván azért is jutott az eszébe, mert a kivándorló csatár az 1954-es vb-döntő kapcsán doppingolással vádolta meg a nyugatnémeteket, ezért az NSZK futballszövetsége határozatba foglalta: egyetlen csapata sem léphet pályára olyan együttessel szemben, amelyben Puskás szerepel. A döntő előtt az Öcsiből Panchóvá lett extraklasszis bocsánatot kért, majd sorra bevarrta a labdát a napjainkban nyolcvannyolc esztendős Egon Loy kapusnak. (Az Eintracht akkori játékosai közül hatan, a Real Madrid glasgow-i tizenegyéből öten élnek.) A szenzációs négyes – valamint a 12 „dugóval” kivívott BEK-gólkirályság nyomán – Puskás esélyes volt az Aranylabdára, ám azt 1960-ban Luis Suarez kapta meg, miután a Barcelona megnyerte a spanyol bajnokságot, és az év őszén kiejtette a BEK-ből a Real Madridot.

Az itthoni kormánypárti sajtó régi refrénje: a magyar bálvány azért nem kapta meg a Ballon d'Ort, mert a kommunista Kelet képviselői összeesküdtek ellene. A gyakorta – a hatvanadik évforduló kapcsán is – előszedett állítás igen nagy hátránya, hogy egy szó sem igaz belőle. A tizenkilenc voksolóból mindössze hat reprezentálta a béketábort: a csehszlovák Rudolf Dvořák, a szovjet Lev Filatov, a lengyel Kasimir Gryzewski, a bolgár Georgi Milcsev, a jugoszláv Petar Sztevcsics, valamint mentorom, Lukács László. Ellenben az olasz Aldo Bardelli, a spanyol José Borie, az angol Brian Glanville, a holland Rudy de Groot, a francia Gabriel Hanot, a svéd Wolf Lyberg, a belga Jacques Lecoq, a görög Kszenofon Metszisz, a portugál Ribeiro dos Reis, a svájci Frederic Schlatter, a nyugatnémet Fritz Weilenmann, az osztrák Ferdinand Wimmer egyaránt a – mint tudjuk, máig hanyatló – Nyugatot képviselte, és a Törökországból választó Leon Fumelli sem lengette Lenin vörös zászlaját. Puskást mégis csak öt szavazó tette az első helyre, a másodikra egy sem, a harmadikra egy. Így nyert – négy első, öt második és három harmadik helyezéssel, az 5, 4, 3, 2, 1-es pontozás alapján 17 pont előnnyel – a spanyol Suarez, aki 1964-ben BEK-győztes és Európa-bajnok volt, ám „csupán” második lett a skót Denis Law mögött.

Ha az nyilván nem a libsi-bolsi ármány miatt alakult is így, az életben bizony akadnak furcsaságok.

Ezek közé tartozik a sportnapilap máig rendíthetetlen szerzőjének a leghíresebb magyar madridi szoboravatása alkalmából, az újság 2013. október 25-i számában közzé tett gondolata: „Az is Puskás volt, aki Francóval parolázott vagy éppen meghajolt Kádár apró dögei előtt, ahogyan azt 1981-ben, a Népstadion dísztribünje felé fordulva tette huszonöt év távollét után, már magyarországi letelepedésének megágyazva.”

Ebből, ha jól értem, az tetszik ki: az extraklasszis Puskás nemcsak új tartományt teremtett, de messze előrelátó és ravasz is volt nagyon.