Trianon kakasai

Louis Franchet d’Esperey tábornok (1856–1942) dicsőségről álmodott. Főparancsnoksága alatt a szövetséges Keleti hadsereg akadálytalanul haladt előre a Balkánon 1918 őszén. Szabad volt az útja Budapest, Bécs felé, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlott. Ha nemzetközi, francia–brit–görög–szerb erőivel hátba támadja a németeket, és ezzel eldönti a háborút, győzedelmes hadvezérként vonul be a történelembe. Ám a gyorsan pergő események keresztülhúzták a reményeit. Németország a bravúros hadmozdulat nélkül is feladta, november 11-én aláírták a tűzszünetet.

A francia kormány figyelme a fellángoló orosz polgárháború felé fordult. Aggasztotta a kommunisták sikere, már csak a cárnak nyújtott tetemes vasútépítési hitelek törlesztése miatt is. Expedíciós erőt szervezett, hogy a Krímben vagy Ukrajnában vessék be a fehérek támogatására. Az offenzíva előkészítésével megbízott Henri Berthelot tábornok (1861–1931) sem volt kevésbé hiú, a Vörös Hadsereg legyőzőjeként akart hírnevet. Bukarestben rendezte be főhadiszállását, a csalódott d’Esperey féltékenyen figyelte Belgrádból.

A két becsvágyó francia generális a várakozás feszült unalmában kicsinyes huzakodásba kezdett. Keresztbe tettek egymásnak, ahogy csak bírtak. Ellentétes parancsokat adtak ki a másik háta mögött, értesüléseket tartottak vissza, dezinformáltak, hatásköri vitákat vívtak, intrikáltak Foch marsallnál, politikusoknak panaszkodtak. Úgy alakult, hogy erőpróbájuk terepe Erdély lett.

Berthelot-nak román légiók kellettek volna a hadjáratához, ezért bátorította, sőt sürgette a bukaresti kormányt, szállják meg a kiszemelt magyar területeket, hogy az így felszabaduló erőket a bolsevikok ellen vezényelhesse. D’Esperey ezzel szemben ragaszkodott a Károlyi Mihály küldötteivel aláírt belgrádi egyezményhez, amelynek értelmében a vitatott területeken a békeszerződésig marad a magyar közigazgatás. Ám a román fél folyamatosan megsértette ezt, nem törődve a főparancsnok pesti képviselőjének, Fernand Vix alezredesnek a tiltakozásával.

Párizs csak január végén állította le önkényesen nyomuló román pártfogoltjait. Nagyjából az akkori demarkációs vonalat véglegesítették Trianonban. Igaz volna, hogy a két tábornok pitiáner belháborúja döntötte el ad hoc, hol húzódjon az államhatár? A tavaly elhunyt Ormos Mária levéltári dokumentumokkal cáfolja e hiedelmet. Clemenceau miniszterelnök akkor lépett közbe, írja, „amikor a román front a francia vezérkar 1918. október 14-én megfogalmazott tervezetében kijelölt vonal közvetlen közelébe ért”. Vagyis tudatosan a szándékainak kedvező status quót teremtett a békekonferenciára.

Berthelot odesszai partraszállása egyébként kudarc lett, de legalább a hálás románok az ő tiszteletére kereszteltek át egy falut az elcsatolt Hunyad megyében; Alsófarkadin hivatalos neve ma is „General Berthelot”. D’Esperey-nek ennyi gloire sem jutott. Élete alkonyán, nyugalmazott marsallként látnia kellett a megalázó revanst, a Wehrmacht párizsi bevonulását. Hiába áhították, nem írtak történelmet, közjáték volt csupán a két gall kakaskodása.