Osztályharcos eper

Maszkba burkolózott a kisvárosi piac, de azért látszik, borul a fegyelem. Idősáv ide, védett kor oda, együtt hullámzik kora reggel húsz és hetvenéves, a távolságot nehéz tartani, s a gyarlóságot sem könnyű leküzdeni. Itt mindenki a legszebbet akarja, legyen szó kosszarvú paprikapalántáról, hat hetes kislibáról, borospince mélyén érlelt kecskesajtról, de akár két kiló újkrumpliról, ezért jön, amikor jönni akar. Lehetőleg minél korábban.

A helyi közösség nem nagy, pár ezer ember, legtöbben szegről-végről rokonai is egymásnak, de ha nem, évek óta találkoznak, köszönnek, beszélgetnek. Ugyan ki szólna itt rá a hatvanhét éves Terka nénire, hogy rossz időpontban jött, várnia kellene még fél órát, még ha fáj is a lába, s padra leülve várakozni ebben a cudar szélben cseppet sem kellemes. Dehogy szólnak, szemet huny mindenki, érezni a cinkosságot a levegőben, de leginkább a kételyt, hogy vajon van-e ennek az egész felfordulásnak kézzelfogható haszna, s érdemeli-e a vakhitet, az engedelmességet az, aki most a parancsokat osztja.

A pultoknál mindenféle összeesküvés-elméletekről suttognak, van, aki száját félig eltakarva oszt meg blogcímeket, ahol leírják a tutit, s akad, ki nagy hangon ecseteli, melyik internetes nagyágyút vitték el bilincsben Amerikában, amiért ráhozta a vírust az egész világra.

Három láda eper van a férfinál, aki évek óta itt árul, mindig ugyanannál az asztalnál. Ár egyiken sincs, nincs rá szükség, hogy kiírja, tíz órára elfogy az utolsó szem is. Az ő esetében nem kérdés a bizalom, tavaly is a sajátját hozta, tavalyelőtt is, ha drágábban méri is, mint a többiek, nem marad a nyakán egy deka sem. Azt mondja, hozna ő több ládával, de nincs, aki leszedje, egyedül van, mint az ujjam, ennyi telik az erejéből.

– Gondoltam, ültetek még pár hektáron gyümölcsöst is mellé, mert csára-búra osztogatták ilyenre a támogatást. Nézze meg az országot, tele van gyümölcsfákkal. Belekergették az embereket a telepítésbe, mindenki azt hitte, ez mekkora biznisz, aztán ott maradt a ganajban. Nem jön ide már se a román, se az ukrán, minek jönne, jobban keres otthon, vagy ha elmegy Angliába, s ott szedi a termést – mondja, s arrébb igazgat néhány eperszemet.

Közelebb hajol, fontoskodva.

- A gyárosok, bizony, azok vannak az egész mögött. Mert mit csinál a szegény paraszt, ha nem tudja leszedetni a gyümölcsöt? Otthagyni, megrohasztani nem akarja, közben meg fut a pénze után, hát belekapaszkodik az első kézbe, ami mentőövet dob neki. Jön a konzervgyáros, kombájnnal levereti az egészet, s viszi a drága jó meggyet meg cseresznyét fillérekért. Így lesz ez az idén is, így lesz jövőre is, úgyhogy maradtam inkább az epresemnél, ezzel még elbírok, ha meg nem, beszántom az egészet, hadd legyen a gilisztáké.

A törzsvevők meg a szomszédos árusok bólogatnak. A három láda eper hirtelen az ellenállás szimbóluma lesz, osztályharcos lendülettel vesz belőle, aki vesz, s közben mintha a csarnok oszlopait rengető szél is arról harsogna, messze még a békeidő, ha lesz is valaha.