Felhő úr és a defenestratio

Felhő úr ezt a mostani tárczáját condol. g. scrib. kívánja a kitűnő publicum elé tárni azon à propos-ból, hogy az első felelős magyar ministerium Pesten harminc év előtt e napon méltóztatott a történelem színpadára lépni, majd a színre lépést botlások sorozata, és négy esztendő múltán végül csúfos bukás követé. Oh, szent magyar hazánk! Olyan a te rossz sorsod, mint a rhinitis acuta : nem kell neki segíteni, kiújul magától. Mert bár a proletar deconiunctura utáni első szabad országgyűlést ad partem kiváló státusférfiak alkoták, azon excellens elmék virágos mezején hamar felüté fejét annak a kártékony gyomnak gyökere, melynek legfőbb adiunctuma, hogy gyarapodása in primo a virágmezőnek, pro secundo ennen magának sorvadását causálja.

A bukásnak dacára a nevezetes időpont históriai jelentősége aligha vitathatik : az a hajdani május 23-dika puriter datum vala. Hogy most mégis luctuose emlékeznek reá hazánk jelesei, azt a nagy Tacitus közismert és sajnálatosan actualis szavai magyarázzák : populi imperium iuxta libertatem, paucorum dominatio regiae libidini proprior est. Igen, a halhatatlan római poeta kétezer éve már előre látá, amit Felhő úr a maga ifjú, friss szemével anno nem observált : jelesül a magyar res publica vesztét ennenmaga születésének splendidus óráiban!

Felhő úr szerény személye nem tartozott az új kormány hívei közé, ám nem kívánja elhallgatni, hogy az 1990-dik esztendő májusában ő még az a boldog honpolgár volt, kinek naiv bizakodását a magyar res publica kikiáltása alapozá meg 1989 őszén. Hiszen abban az ünnepi órában Felhő úr maga is ott volt a Parlament épülete előtt, ergo élénken emlékszik reá, hogy a kikiáltó úr az új magyar köztársaság nevében elkötelezte magát a democraticus socialismus értékei és a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok fejlesztése mellett! A democraticus socialismusra való utalást a nagyméltóságú tömeg stoicusan tűrte még, ám amikor a Szovjetunió neve elhangzott, a sokaság éktelen pfújolásba váltott, és azon ünnepi percben a nagyméltóságú magyar nép a rhetor urat kifütyülé. És szerencsésnek tarthatá magát Szűrös úr, hogy historice ennyivel megúszta, hiszen a világtörténetnek van egy jeles exempluma, mely szintén május 23-dikán esett meg, és ez nem más, mint az 1618-dik évben végrehajtott prágai actio, melynek során a cseh tanácsurak a velük ellentétes nézeteket valló férfiakat localis politicai traditio szerint szemétdombra hajintották.

Ha Felhő úr ifjúkorában gyanakvóbb természetű lett volna, tán időben figyelmeztethette volna honfitársait arra a fatalis körülményre, miszerint a jövendőre nézvést meglehetős rossz jel, ha egy modern res publica nem tapsra, hanem füttyszóra születik. Di omen avertant! Ám Felhő úr politicai kérdésekben, mint volt alkalmunk pár sorral föntebb megjegyezni, huszonéves fővel még oly naiv volt, hogy akkor sem gyanakodott szegény feje semmi rosszra, mikor az új kormány 1990. május 23-diki megalakulását a jeles nap estéjén nem spontan népünnepély kíséré, hanem bámész csönd, és ez a csönd nem az emésztő emberi elégedettségnek a természetes szótalanságban kifejeződő némasága, hanem a magyar közönség vészjósló hallgatása volt. Mintha a magyar sokaság occultus módon egy emberként megérezte volna azon a napon, hogy a frissen született ártatlan magyar democratia éppen olyan, mint loco supra citato cseh földön a birkatúró : fehérnek fehér ugyan jó messziről, ám ha közelebbről beleszagolunk, éktelenül büdös.

Felhő úr inter abulandum gyakorta látja a magyar országgyűlés tornyos épületét, és olyankor sűrűn eszébe jut, hogy mit ígért neki az első szabad magyar ministerium: erős parlamentet, erős kormányt, erős forintot. Három páratlanul szép slogan ez, mely abban is páratlan, hogy ebből a hármas vállalásból harminc év alatt egyik sem valósult meg – nota bene az idők során nemhogy hozzátettek volna az urak, de még el is vettek belőle : évtizede már, hogy felelős parlamentünk nincsen. A kétharmad ásító üressége okán oly elhagyatott és terméketlen az ülésterem, akár Carthago a kis Scipio Minor győzelme után : már a dudvának sincs kedve megteremni a helyén.

A magyar parlament épülete körül öreg kutyája társaságában Felhő úr hallgatagon rója mindennapi köreit, és a dicstelen múlton immár olyannyira eszébe sem jut csodálkozni, hogy a híreken őhelyette a kutyája kapja fel a fejét – ami újabban relative ritkán fordul elő, vén barátja ugyanis a parlament közelében mostanában süketnek tetteti magát. Okos kutya. Felhő úr arra gyanakszik, hogy szándékosan süketült meg a praecipuus állat annak érdekében, hogy gazdája szokásos közsirámit ne kelljen hallgatnia. Probabiliter torkig van Felhő úr azon példázatával is, miszerint a magyar kormányok éppen úgy viselik magukat, mint azok a fent emlitett császári urak, kiket a cseh politicai élet az ablakon át szokott kivetni magából : ha buknak, szemétdombra esnek, de addig ügyeskednek, míg vissza nem kúsznak a tanácsterembe – és olyankor a trágyalé szagát is hozzák magukkal.