Felhő úr és a defenestratio

Publikálás dátuma
2020.05.24. 08:30

Fotó: Matthäus Merian metszete / Wikipedia
Felhő úr ezt a mostani tárczáját condol. g. scrib. kívánja a kitűnő publicum elé tárni azon à propos-ból, hogy az első felelős magyar ministerium Pesten harminc év előtt e napon méltóztatott a történelem színpadára lépni, majd a színre lépést botlások sorozata, és négy esztendő múltán végül csúfos bukás követé. Oh, szent magyar hazánk! Olyan a te rossz sorsod, mint a rhinitis acuta : nem kell neki segíteni, kiújul magától. Mert bár a proletar deconiunctura utáni első szabad országgyűlést ad partem kiváló státusférfiak alkoták, azon excellens elmék virágos mezején hamar felüté fejét annak a kártékony gyomnak gyökere, melynek legfőbb adiunctuma, hogy gyarapodása in primo a virágmezőnek, pro secundo ennen magának sorvadását causálja. A bukásnak dacára a nevezetes időpont históriai jelentősége aligha vitathatik : az a hajdani május 23-dika puriter datum vala. Hogy most mégis luctuose emlékeznek reá hazánk jelesei, azt a nagy Tacitus közismert és sajnálatosan actualis szavai magyarázzák : populi imperium iuxta libertatem, paucorum dominatio regiae libidini proprior est. Igen, a halhatatlan római poeta kétezer éve már előre látá, amit Felhő úr a maga ifjú, friss szemével anno nem observált : jelesül a magyar res publica vesztét ennenmaga születésének splendidus óráiban! Felhő úr szerény személye nem tartozott az új kormány hívei közé, ám nem kívánja elhallgatni, hogy az 1990-dik esztendő májusában ő még az a boldog honpolgár volt, kinek naiv bizakodását a magyar res publica kikiáltása alapozá meg 1989 őszén. Hiszen abban az ünnepi órában Felhő úr maga is ott volt a Parlament épülete előtt, ergo élénken emlékszik reá, hogy a kikiáltó úr az új magyar köztársaság nevében elkötelezte magát a democraticus socialismus értékei és a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok fejlesztése mellett! A democraticus socialismusra való utalást a nagyméltóságú tömeg stoicusan tűrte még, ám amikor a Szovjetunió neve elhangzott, a sokaság éktelen pfújolásba váltott, és azon ünnepi percben a nagyméltóságú magyar nép a rhetor urat kifütyülé. És szerencsésnek tarthatá magát Szűrös úr, hogy historice ennyivel megúszta, hiszen a világtörténetnek van egy jeles exempluma, mely szintén május 23-dikán esett meg, és ez nem más, mint az 1618-dik évben végrehajtott prágai actio, melynek során a cseh tanácsurak a velük ellentétes nézeteket valló férfiakat localis politicai traditio szerint szemétdombra hajintották. Ha Felhő úr ifjúkorában gyanakvóbb természetű lett volna, tán időben figyelmeztethette volna honfitársait arra a fatalis körülményre, miszerint a jövendőre nézvést meglehetős rossz jel, ha egy modern res publica nem tapsra, hanem füttyszóra születik. Di omen avertant! Ám Felhő úr politicai kérdésekben, mint volt alkalmunk pár sorral föntebb megjegyezni, huszonéves fővel még oly naiv volt, hogy akkor sem gyanakodott szegény feje semmi rosszra, mikor az új kormány 1990. május 23-diki megalakulását a jeles nap estéjén nem spontan népünnepély kíséré, hanem bámész csönd, és ez a csönd nem az emésztő emberi elégedettségnek a természetes szótalanságban kifejeződő némasága, hanem a magyar közönség vészjósló hallgatása volt. Mintha a magyar sokaság occultus módon egy emberként megérezte volna azon a napon, hogy a frissen született ártatlan magyar democratia éppen olyan, mint loco supra citato cseh földön a birkatúró : fehérnek fehér ugyan jó messziről, ám ha közelebbről beleszagolunk, éktelenül büdös. Felhő úr inter abulandum gyakorta látja a magyar országgyűlés tornyos épületét, és olyankor sűrűn eszébe jut, hogy mit ígért neki az első szabad magyar ministerium: erős parlamentet, erős kormányt, erős forintot. Három páratlanul szép slogan ez, mely abban is páratlan, hogy ebből a hármas vállalásból harminc év alatt egyik sem valósult meg – nota bene az idők során nemhogy hozzátettek volna az urak, de még el is vettek belőle : évtizede már, hogy felelős parlamentünk nincsen. A kétharmad ásító üressége okán oly elhagyatott és terméketlen az ülésterem, akár Carthago a kis Scipio Minor győzelme után : már a dudvának sincs kedve megteremni a helyén. A magyar parlament épülete körül öreg kutyája társaságában Felhő úr hallgatagon rója mindennapi köreit, és a dicstelen múlton immár olyannyira eszébe sem jut csodálkozni, hogy a híreken őhelyette a kutyája kapja fel a fejét – ami újabban relative ritkán fordul elő, vén barátja ugyanis a parlament közelében mostanában süketnek tetteti magát. Okos kutya. Felhő úr arra gyanakszik, hogy szándékosan süketült meg a praecipuus állat annak érdekében, hogy gazdája szokásos közsirámit ne kelljen hallgatnia. Probabiliter torkig van Felhő úr azon példázatával is, miszerint a magyar kormányok éppen úgy viselik magukat, mint azok a fent emlitett császári urak, kiket a cseh politicai élet az ablakon át szokott kivetni magából : ha buknak, szemétdombra esnek, de addig ügyeskednek, míg vissza nem kúsznak a tanácsterembe – és olyankor a trágyalé szagát is hozzák magukkal.
Szerző

Forgács Iván: A semmilyen hülyeség tigrisei

Publikálás dátuma
2020.05.24. 08:28

Fotó: Sajtóklub / RTL Klub
Nincs mit tenni, előbb-utóbb mindenkit elér a járványhelyzet valamelyik csapása. Óvatos, betartja az előírásokat és elkerüli a vírus. Remek. Nem vállalkozó, nem megy tönkre. Nem tönkrement vállalkozónál munkavállaló, át tud állni távmunkára, nem szorul segélyekre. Nagyon jó. Van elég lakótere ahhoz, hogy elviselje, sőt, még jobban megszeresse a családját. Szuper! Már ott tart, hogy rájöjjön, egy boldog ember… De aztán mégis beüt a dráma. Csak jön váratlanul valami, ami lebénítja. Például az, hogy nem tudja nézni az Apatigrist. Nem akármilyen probléma. Mert az RTL Klub beetette ezzel az új sorozattal. Lenyomta az első részt, egymillió néző azonnal függővé vált, várta a nyugodt elhülyülés életadó vasárnapi örömét. Erre puff! Volt Apatigris, nincs Apatigris. Majd lesz Apatigris. Talán ősszel, ha elül a járvány, és megint lesz megfelelő számú, jól fizető hirdető a reklámblokkokra. Na de akinek semmi baja, hogy bírja ki őszig Apatigris nélkül? Nyugalom, mentőcsomag ebben az ügyben is született. A sorozat átkerült az RTL Most+ netes alkalmazásra. Kell kérni hozzá a szolgáltatótól egy kódot, és tessék, lehet máris nézni az epizódokat, ahogy jól esik. Csakhogy a dologban van egy kis turpisság. Megfelelő szerződés híján nem minden szolgáltató tud hozzáférést biztosítani, köztük az egyik legnagyobb sem. A kirekesztett nézők számára marad a kimerítő vadászat a hálón. Hátha itt fenn van, hátha ott elcsípjük. De innen is levették, onnan is letiltották. Aztán felcsillan a remény. Az egyik portál az összes részt kínálja. Gyerünk, a dolog most már mindent megér, a fogyasztó kínjában kész a regisztrálásra, a fizetésre. Ám sehogy se találja a regisztrációs lehetőséget. Majd rábukkan a borzasztó információra: az oldal egyelőre zártkörűen működik. Kész, vége, nincs tovább. Mármint azoknak, akik itt feladják. Én azonban a kitartó százezrekkel együtt küzdöttem tovább, és igen, sikerült. Elnézést, nem árulhatom el, hogyan. Irigyeljenek csak. Én azok közé tartozom, akik nézhetik az Apatigrist. Hogy mit látok? Az első rész alapján tudni kéne, de megértem az érdeklődést. Nos, még mindig Scherer Pétert látom, és ez elég is. Ahogy a magyar emberek nagy része, én is kedvelem macisan esetlenkedő, könnyen zavarba jövő, cukisan hebegő, jancsópepés figuráit. Nem feledve, hogy színészegyénisége ennél jóval szélesebb skálán mozog. Szóval, itt most úszómester, egy wellness-részlegben tengeti a munkát, szép kis házacskájában egyedül bajlódik három lányával. Reménykedik, hogy nem lesz velük több gondja, felnőttek, így újból koslathat nők után, élettársi státuszra pályáztatva őket. Nagy tévedés, hiszen a kamasz csajsziknál most kezdődnek a Szex és New York-os meg az egyéb szerelmi, párkeresési bonyodalmak. A mi szemünk is megakad rajtuk, mert üdén tehetséges fiatal színésznőink, Rujder Vivien, Schmidt Sára és Michl Júlia bőrébe bújtak. A családi négyes beindul, és jönnek a különféle történések. Az apatigris vonalán belebotlunk egy alkoholista, bolondos Gryllus Dorkába, kirándulóőrült és egyéb nőkbe, a lányok hoznak közös szerelmi bánatban fölszedett főnököt (Simon Kornél), alkalmi kapcsolatot a szomszéddal (Kamarás Iván), elhamarkodott karib-tengeri házasságkötést Medveczky Balázzsal. A wellness medencéjében pedig egy idős professzor, Haumann Péter úszkál, aki két semleges mondatot is úgy képes elzengeni, hogy rá irányuljon a figyelem. Így aztán a lányát, Balla Esztert is könnyedén be tudja ajánlani főhősünknek. Mindennek hátterében látok még jólétet, tartalékaiból bizonyára egy hosszabb járványt is átvészelni képes, kiegyensúlyozott középosztályt. Mindenféle képeket szép, tiszta helyszíneken. És sok összekötő drónfelvételt Budapestről, ami jelzi, hogy magyar sorozatról van szó. Hogy ez most jó vagy rossz? A kérdés értelmezhetetlen. Hiszen az efféle sorozatok olyanná alakultak, hogy képtelenség őket minősíteni. Nem jó vagy rossz minőségűek. Nincs minőségük. Nem kínálnak fogódzót a kritikai megközelítéshez. Ösztönösen persze próbálkozik az ember meghatározó, számonkérhető jegyeket találni. Legalább egy műfaji meghatározást. Családi sorozat? Vígjáték? Dramedy? Egyik se illik egy Apatigrisre. Ugyanígy nincs mihez viszonyítani egy Apatigris forgatókönyvírói (Köbli Norbert, Csurgó Csaba), operatőri (Szőke Dániel), rendezői (Herczeg Attila) teljesítményét. Olyan, amilyen. Zajlik valami emberekkel egy képernyőn, jól látni mindent, hallani, amit beszélnek. Lehetne eredetibb, fordulatosabb, kidolgozottabb, hatásosabb, szellemesebb? Talán igen, talán nem. A dolognak semmi jelentősége. A semmilyen hülyeség zsongása a lényeg. Ami összeköt. A készítők hülyének néznek minket, mi hülyének nézzük őket. Kölcsönös tisztelet és szeretet. Kell ennél több? Egymillió néző vágyik rá. Kitartóan, szeptemberig vagy annál is tovább. Véget ér a járvány, visszatérnek a hirdetők, lesznek hosszú reklámszünetek különféle csodaszerekkel. És e blokkok között lesz Apatigris. A háttérben szólhat egy kis zene, jobban esik a vacsora, a nasi, kellemes hangulatban lehet megint vasalni. Minek ebbe belekötni?

Szakik

Publikálás dátuma
2020.05.24. 08:27

Fotó: Shutterstock
Néha belefutunk abba, hogy valamit fel kell újítani a lakásban. Aztán a valamiről kiderül, hogy igazából sunyi többes szám rejlik benne, és a teret csakhamar megszállják a szakik. Jómagam úgy vélem, hogy lakásfelújítás nincs véletlenül (mint ahogy sokan lelki eredetűnek gondolják a betegségeket), a sors vonalában lapul egy törés, kegyetlen kanyar, mágikus erők fognak össze, hogy leckét adjanak. Miből? Főként emberismeretből. Saját magunkhoz kerülünk ilyenkor közelebb. Nézi az ember a kihűlt telefonját, amelyen suhannak a percek, a vízvezeték-szerelők meg nem jönnek, a klímás hazavágja a redőnyt, amit a múlt héten javítottak meg, és azon töpreng, hogy vajon mit rontott el. Ha nem most, akkor előző életeiben. Majd hosszú, spirituális utazás veszi kezdetét, az utat kisebb teremtők szegélyezik, valódi istenek, akikhez mind a maguk nyelvén kell fohászkodni. Tegyem hozzá gyorsan, hogy – talán tényleg szerencsés csillagzat alatt születtem – nekem sosem volt részem horrortörténetekben, nem hagytak maguk után ferde falat, rosszul bekötött mosógépet, lassan süllyedő konyhapultot. És ez igen nagy szó. Nem tudom, hogy ez vajon hungarikum-e, de nálunk az egyik szaki nem tartja túl sokra a korábbi szaki munkáját. Az esetek felében türelmesen meg kell hallgatni, hogy előzőleg milyen kontármunkát végeztek a gócponton, mennyire mély a bajnak az ő szakadéka, de hálistennek mindent meg lehet oldani, talán húszezerrel több lesz, de a katasztrófa visszafordítható. És akkor a tulajdonos csöndben bizakodni kezd. A következő szaki megjelenéséig. Írónak különösen szerencse, ha különféle mesterségek képviselői nyüzsögnek a lakásban. Mondhatni, házhoz jönnek a sztorik. Én különösen szeretek elbeszélgetni velük. Egyrészt, imádom a szakmájuk szavait, csupa olyan ízes kifejezés, amelyeket nem lehet könyvből ellesni, hallani kell használat közben, s pláne a hozzátoldott mondatokat, mind évek óta csiszolgatott, smirglizett, kifényesített gyöngyszem. És hát a történeteik. Előző munkák, életek, kanyarok. Szörnyű kliensek és kifogásaik. És mindegyik végén a felfénylő katarzis: hogyan oldódott meg a megoldhatatlan. Aztán lassan kiderül, hogy az asztalos igazából rendőr, a burkoló esztergályos, mert az élet mégiscsak jobban hasonlít egy Tar Sándor diktálta Hajnóczy novellához, amelyhez Örkény adta a csattanót. Ha nem szégyellném, azon melegében lejegyeznék mindent, miközben azért a kényes egyensúlyra is ügyelni kell, mert a túl sok beszéd azzal fenyeget, hogy megköt a ragasztó, túlfut a csempevágó és hirtelen egy nappal elcsúszik a terasz leburkolása, ami majd üti a festőt, ami majd üti a takarítókat. És kész: sakk-matt. Ilyenkor jön jól, hogy újságíróként is dolgoztam. Tudok kérdezni, és ami még fontosabb, tudok hallgatni. Bár az én szakmám egyik legfontosabb eleme a kíváncsiság. Ha az megvan, a többi már csak szavak egymásutánja. És egy ponton, a lakkozás végén vagy a gurtni befűzésekor, mindenki megnyílik. Csak ki kell várni. Jönnek a személyesebb ügyek, a balesetek, amikor a megvaduló szerszám vagy a figyelem pillanatnyi kihagyása terelte másfelé a történetet. Ezt ők már valamiféle derűvel mesélik el, mint egy sehogy sem illeszkedő ajtót vagy makacsabb dugulást, amihez igen komplex megoldás kellett, a mester összes leleménye, ám az egésznek az alján mégis megcsillan a fájdalom, a kihagyott hónapok nélkülözése, a még nagyobb tragédia fenyegetése: van, amit már nem lehet ki- vagy megjavítani. A festőmnek majdnem mindenét elvitte egy gerincműtét, akár a megáradt Duna, amely a sors vonalában összekapcsolódott a svájci frank egyre rosszabb árfolyamával, a közelmúlt megannyi ellentmondásával. Annyiban más mindez, mint egy jól sikerült szöveg valamilyen antológiában, hogy a történet végén ott áll előttünk a főszereplő. Ott az arca minden megfáradt ráncával, a tekintetével, a hangszínével – csupa olyasmivel, amivel a képzeletünk öltözteti fel a kitalált figurát. Néha ügyesebb a fantázia, ám – és ezt a legtöbb írónak be kell vallania – az élet e tekintetben is legyőzhetetlen. Ha a sors, a végzet, a Teremtő alaposan nekidurálja magát, akkor még a legnagyobbaknak (Homérosztól Tolsztojig) is fel kell kötniük a gatyát. Az élet mélyén ösztönösebb bölcsesség bujkál. A jó író ezt fel tudja hozni a felszínre, formát, alakot ad neki, meg tudja mutatni. Vagy legalábbis el tudja vezetni az olvasóját oda, ahol mindez láthatóvá válik egy-egy felemelő pillanatra. A rosszabb csak kitalálja. Fedezet nélkül. Ezért cseng hamisan a könnyű kézzel felvázolt ponyva, és ezért hallgat súlyosan az a mű, amely ezt a megmutatást tűzte ki célul, akaratlanul is. Az egyik felvillantja az igazságot, a másik csak saját magát. Pipiskedik. És most itt állok a végén, a falak fehérek és tiszták, a redőnyök szinte maguktól gördülnek, a klíma gombnyomásra ontja a hideget vagy a meleget és a járólapok is feszesen simulnak az aljzathoz. Fizettem, s kaptam cserébe hat vagy hét életet. Már csak rajtam múlik, hogy mit kezdek az ölembe hullt ajándékkal. Kinek és hogyan adom tovább. Vagy hallgatok róluk, tovább erősítve azt a gyanút, hogy az igazán fontos történetek elmondhatatlanok. És az irodalom voltaképpen csak nagyszabású kísérletek sorozata. Etűdök hallgatásra.