Előfizetés

Forgács Iván: A semmilyen hülyeség tigrisei

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.05.24. 08:28

Fotó: Sajtóklub / RTL Klub
Nincs mit tenni, előbb-utóbb mindenkit elér a járványhelyzet valamelyik csapása. Óvatos, betartja az előírásokat és elkerüli a vírus. Remek. Nem vállalkozó, nem megy tönkre. Nem tönkrement vállalkozónál munkavállaló, át tud állni távmunkára, nem szorul segélyekre. Nagyon jó. Van elég lakótere ahhoz, hogy elviselje, sőt, még jobban megszeresse a családját. Szuper! Már ott tart, hogy rájöjjön, egy boldog ember… De aztán mégis beüt a dráma. Csak jön váratlanul valami, ami lebénítja. Például az, hogy nem tudja nézni az Apatigrist. Nem akármilyen probléma. Mert az RTL Klub beetette ezzel az új sorozattal. Lenyomta az első részt, egymillió néző azonnal függővé vált, várta a nyugodt elhülyülés életadó vasárnapi örömét. Erre puff! Volt Apatigris, nincs Apatigris. Majd lesz Apatigris. Talán ősszel, ha elül a járvány, és megint lesz megfelelő számú, jól fizető hirdető a reklámblokkokra. Na de akinek semmi baja, hogy bírja ki őszig Apatigris nélkül? Nyugalom, mentőcsomag ebben az ügyben is született. A sorozat átkerült az RTL Most+ netes alkalmazásra. Kell kérni hozzá a szolgáltatótól egy kódot, és tessék, lehet máris nézni az epizódokat, ahogy jól esik. Csakhogy a dologban van egy kis turpisság. Megfelelő szerződés híján nem minden szolgáltató tud hozzáférést biztosítani, köztük az egyik legnagyobb sem. A kirekesztett nézők számára marad a kimerítő vadászat a hálón. Hátha itt fenn van, hátha ott elcsípjük. De innen is levették, onnan is letiltották. Aztán felcsillan a remény. Az egyik portál az összes részt kínálja. Gyerünk, a dolog most már mindent megér, a fogyasztó kínjában kész a regisztrálásra, a fizetésre. Ám sehogy se találja a regisztrációs lehetőséget. Majd rábukkan a borzasztó információra: az oldal egyelőre zártkörűen működik. Kész, vége, nincs tovább. Mármint azoknak, akik itt feladják. Én azonban a kitartó százezrekkel együtt küzdöttem tovább, és igen, sikerült. Elnézést, nem árulhatom el, hogyan. Irigyeljenek csak. Én azok közé tartozom, akik nézhetik az Apatigrist. Hogy mit látok? Az első rész alapján tudni kéne, de megértem az érdeklődést. Nos, még mindig Scherer Pétert látom, és ez elég is. Ahogy a magyar emberek nagy része, én is kedvelem macisan esetlenkedő, könnyen zavarba jövő, cukisan hebegő, jancsópepés figuráit. Nem feledve, hogy színészegyénisége ennél jóval szélesebb skálán mozog. Szóval, itt most úszómester, egy wellness-részlegben tengeti a munkát, szép kis házacskájában egyedül bajlódik három lányával. Reménykedik, hogy nem lesz velük több gondja, felnőttek, így újból koslathat nők után, élettársi státuszra pályáztatva őket. Nagy tévedés, hiszen a kamasz csajsziknál most kezdődnek a Szex és New York-os meg az egyéb szerelmi, párkeresési bonyodalmak. A mi szemünk is megakad rajtuk, mert üdén tehetséges fiatal színésznőink, Rujder Vivien, Schmidt Sára és Michl Júlia bőrébe bújtak. A családi négyes beindul, és jönnek a különféle történések. Az apatigris vonalán belebotlunk egy alkoholista, bolondos Gryllus Dorkába, kirándulóőrült és egyéb nőkbe, a lányok hoznak közös szerelmi bánatban fölszedett főnököt (Simon Kornél), alkalmi kapcsolatot a szomszéddal (Kamarás Iván), elhamarkodott karib-tengeri házasságkötést Medveczky Balázzsal. A wellness medencéjében pedig egy idős professzor, Haumann Péter úszkál, aki két semleges mondatot is úgy képes elzengeni, hogy rá irányuljon a figyelem. Így aztán a lányát, Balla Esztert is könnyedén be tudja ajánlani főhősünknek. Mindennek hátterében látok még jólétet, tartalékaiból bizonyára egy hosszabb járványt is átvészelni képes, kiegyensúlyozott középosztályt. Mindenféle képeket szép, tiszta helyszíneken. És sok összekötő drónfelvételt Budapestről, ami jelzi, hogy magyar sorozatról van szó. Hogy ez most jó vagy rossz? A kérdés értelmezhetetlen. Hiszen az efféle sorozatok olyanná alakultak, hogy képtelenség őket minősíteni. Nem jó vagy rossz minőségűek. Nincs minőségük. Nem kínálnak fogódzót a kritikai megközelítéshez. Ösztönösen persze próbálkozik az ember meghatározó, számonkérhető jegyeket találni. Legalább egy műfaji meghatározást. Családi sorozat? Vígjáték? Dramedy? Egyik se illik egy Apatigrisre. Ugyanígy nincs mihez viszonyítani egy Apatigris forgatókönyvírói (Köbli Norbert, Csurgó Csaba), operatőri (Szőke Dániel), rendezői (Herczeg Attila) teljesítményét. Olyan, amilyen. Zajlik valami emberekkel egy képernyőn, jól látni mindent, hallani, amit beszélnek. Lehetne eredetibb, fordulatosabb, kidolgozottabb, hatásosabb, szellemesebb? Talán igen, talán nem. A dolognak semmi jelentősége. A semmilyen hülyeség zsongása a lényeg. Ami összeköt. A készítők hülyének néznek minket, mi hülyének nézzük őket. Kölcsönös tisztelet és szeretet. Kell ennél több? Egymillió néző vágyik rá. Kitartóan, szeptemberig vagy annál is tovább. Véget ér a járvány, visszatérnek a hirdetők, lesznek hosszú reklámszünetek különféle csodaszerekkel. És e blokkok között lesz Apatigris. A háttérben szólhat egy kis zene, jobban esik a vacsora, a nasi, kellemes hangulatban lehet megint vasalni. Minek ebbe belekötni?

Szakik

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.05.24. 08:27

Fotó: Shutterstock
Néha belefutunk abba, hogy valamit fel kell újítani a lakásban. Aztán a valamiről kiderül, hogy igazából sunyi többes szám rejlik benne, és a teret csakhamar megszállják a szakik. Jómagam úgy vélem, hogy lakásfelújítás nincs véletlenül (mint ahogy sokan lelki eredetűnek gondolják a betegségeket), a sors vonalában lapul egy törés, kegyetlen kanyar, mágikus erők fognak össze, hogy leckét adjanak. Miből? Főként emberismeretből. Saját magunkhoz kerülünk ilyenkor közelebb. Nézi az ember a kihűlt telefonját, amelyen suhannak a percek, a vízvezeték-szerelők meg nem jönnek, a klímás hazavágja a redőnyt, amit a múlt héten javítottak meg, és azon töpreng, hogy vajon mit rontott el. Ha nem most, akkor előző életeiben. Majd hosszú, spirituális utazás veszi kezdetét, az utat kisebb teremtők szegélyezik, valódi istenek, akikhez mind a maguk nyelvén kell fohászkodni. Tegyem hozzá gyorsan, hogy – talán tényleg szerencsés csillagzat alatt születtem – nekem sosem volt részem horrortörténetekben, nem hagytak maguk után ferde falat, rosszul bekötött mosógépet, lassan süllyedő konyhapultot. És ez igen nagy szó. Nem tudom, hogy ez vajon hungarikum-e, de nálunk az egyik szaki nem tartja túl sokra a korábbi szaki munkáját. Az esetek felében türelmesen meg kell hallgatni, hogy előzőleg milyen kontármunkát végeztek a gócponton, mennyire mély a bajnak az ő szakadéka, de hálistennek mindent meg lehet oldani, talán húszezerrel több lesz, de a katasztrófa visszafordítható. És akkor a tulajdonos csöndben bizakodni kezd. A következő szaki megjelenéséig. Írónak különösen szerencse, ha különféle mesterségek képviselői nyüzsögnek a lakásban. Mondhatni, házhoz jönnek a sztorik. Én különösen szeretek elbeszélgetni velük. Egyrészt, imádom a szakmájuk szavait, csupa olyan ízes kifejezés, amelyeket nem lehet könyvből ellesni, hallani kell használat közben, s pláne a hozzátoldott mondatokat, mind évek óta csiszolgatott, smirglizett, kifényesített gyöngyszem. És hát a történeteik. Előző munkák, életek, kanyarok. Szörnyű kliensek és kifogásaik. És mindegyik végén a felfénylő katarzis: hogyan oldódott meg a megoldhatatlan. Aztán lassan kiderül, hogy az asztalos igazából rendőr, a burkoló esztergályos, mert az élet mégiscsak jobban hasonlít egy Tar Sándor diktálta Hajnóczy novellához, amelyhez Örkény adta a csattanót. Ha nem szégyellném, azon melegében lejegyeznék mindent, miközben azért a kényes egyensúlyra is ügyelni kell, mert a túl sok beszéd azzal fenyeget, hogy megköt a ragasztó, túlfut a csempevágó és hirtelen egy nappal elcsúszik a terasz leburkolása, ami majd üti a festőt, ami majd üti a takarítókat. És kész: sakk-matt. Ilyenkor jön jól, hogy újságíróként is dolgoztam. Tudok kérdezni, és ami még fontosabb, tudok hallgatni. Bár az én szakmám egyik legfontosabb eleme a kíváncsiság. Ha az megvan, a többi már csak szavak egymásutánja. És egy ponton, a lakkozás végén vagy a gurtni befűzésekor, mindenki megnyílik. Csak ki kell várni. Jönnek a személyesebb ügyek, a balesetek, amikor a megvaduló szerszám vagy a figyelem pillanatnyi kihagyása terelte másfelé a történetet. Ezt ők már valamiféle derűvel mesélik el, mint egy sehogy sem illeszkedő ajtót vagy makacsabb dugulást, amihez igen komplex megoldás kellett, a mester összes leleménye, ám az egésznek az alján mégis megcsillan a fájdalom, a kihagyott hónapok nélkülözése, a még nagyobb tragédia fenyegetése: van, amit már nem lehet ki- vagy megjavítani. A festőmnek majdnem mindenét elvitte egy gerincműtét, akár a megáradt Duna, amely a sors vonalában összekapcsolódott a svájci frank egyre rosszabb árfolyamával, a közelmúlt megannyi ellentmondásával. Annyiban más mindez, mint egy jól sikerült szöveg valamilyen antológiában, hogy a történet végén ott áll előttünk a főszereplő. Ott az arca minden megfáradt ráncával, a tekintetével, a hangszínével – csupa olyasmivel, amivel a képzeletünk öltözteti fel a kitalált figurát. Néha ügyesebb a fantázia, ám – és ezt a legtöbb írónak be kell vallania – az élet e tekintetben is legyőzhetetlen. Ha a sors, a végzet, a Teremtő alaposan nekidurálja magát, akkor még a legnagyobbaknak (Homérosztól Tolsztojig) is fel kell kötniük a gatyát. Az élet mélyén ösztönösebb bölcsesség bujkál. A jó író ezt fel tudja hozni a felszínre, formát, alakot ad neki, meg tudja mutatni. Vagy legalábbis el tudja vezetni az olvasóját oda, ahol mindez láthatóvá válik egy-egy felemelő pillanatra. A rosszabb csak kitalálja. Fedezet nélkül. Ezért cseng hamisan a könnyű kézzel felvázolt ponyva, és ezért hallgat súlyosan az a mű, amely ezt a megmutatást tűzte ki célul, akaratlanul is. Az egyik felvillantja az igazságot, a másik csak saját magát. Pipiskedik. És most itt állok a végén, a falak fehérek és tiszták, a redőnyök szinte maguktól gördülnek, a klíma gombnyomásra ontja a hideget vagy a meleget és a járólapok is feszesen simulnak az aljzathoz. Fizettem, s kaptam cserébe hat vagy hét életet. Már csak rajtam múlik, hogy mit kezdek az ölembe hullt ajándékkal. Kinek és hogyan adom tovább. Vagy hallgatok róluk, tovább erősítve azt a gyanút, hogy az igazán fontos történetek elmondhatatlanok. És az irodalom voltaképpen csak nagyszabású kísérletek sorozata. Etűdök hallgatásra.

A szellem bátorságáról

Karikó Sándor
Publikálás dátuma
2020.05.23. 19:50

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
A kíméletlen kritika azt jelenti, hogy aki faggatja a valóságot, minden korban, függetlenül a társadalmi rendszerektől, politikai berendezkedésektől, egy sajátos, kettős kritériumnak kell, hogy megfeleljen.
Az alábbiakban szellemi közéletünk egyik aktuális kérdését járnám körbe. Arról gondolkodom, hogy napi politikai csatározásainkban, közgondolkodásunkban, általában a fogalmi kultúránkban miért érzékelhető kevésbé és ritkán a szellem igazi bátorsága. A bátorság ezen fokának, megnyilvánulási formájának a kritikai, önkritikai gondolkodásmódot tekintem. A szellemi bátorság ritka adománya a sorsnak, fontosságát senki nem vitatja, és sokunkban csodálatot vált ki ez az erény. Első pillanatra magától értetődő dolognak, nemes irányadó elvnek tűnik, a gyakorlatba való átültetése mégis oly nehezen történik meg. Azt hiszem, csak az a politikus, kutató, szakértő, bölcselő és/vagy bármilyen állampolgár adhat tanúbizonyságot szellemi bátorságáról, aki rendkívül erős jellemmel, mély eltökéltséggel és magas rendű erkölcsi érzékkel bír. A kritikai attitűddel találkozhatunk a politikai kultúrában (leginkább a mindenkori ellenzék soraiban), azonban szerepe különösen a társadalomtudományos életben és a fogalmi kultúrában (bölcselet) válik fontossá. Számomra rendkívül imponáló például a szociológus Szelényi Iván vallomása, hadd idézzem: „ami engem a szociológiához vonzott, az a kritikai reflexivitás volt, amivel az általunk használt adatokra is tekintünk (…) A kutató kritikai reflexió alá vonja, hogy mit jelentenek az adatai.” Arról van tehát szó, hogy az elmeműködés felülemelkedhet saját kutatási eredményein, s mintegy távolról veheti górcső alá a kapott adatait, tényeit, melynek során mérlegelhet, és ha szükséges, kijelölheti saját kutatása korlátait, netán önkritikusan felülbírálhatja bizonyos állításait. Milyen üdvös is lenne, ha ez az erény általános jellemzővé válna a valóság mindenkori gondolati megragadásában! A filozófia – sok más mellett – nagyban segítheti megérteni a dolgokhoz való kritikai hozzáállás lényegét. Mindenféle konkrét bölcseleti szakszöveg hivatkozása nélkül szeretném itt felhívni a figyelmet egy levélrészletre, amely a szűk filozófiai szakmai körön kívül alig ismert, pedig mondanivalója sokunkhoz szólhat. Az ifjú Marxnak, Rugéhoz írt leveléről van szó. Mielőtt megrökönyödne bárki is Marx neve kapcsán, arra kérném a tisztelt olvasót, vegye fontolóra az alábbi sorokat, politikai és világnézeti hovatartozástól függetlenül: a filozófia dolga „minden fennálló kíméletlen kritikája, (…) abban az értelemben, hogy nem fél eredményeitől, és éppoly kevéssé a meglevő hatalmakkal való konfliktusoktól”. (Csak zárójelben írom, filozófiai ars poeticának is felfogható ez a feladat-kijelölés, amelyhez Marx élete végéig hű maradt.) Ha a szöveget önmagában és mintegy semleges értelmezőként vizsgáljuk, könnyű érzékelnünk a „kíméletlen kritika” kettős vonatkozását. A kíméletlen kritika azt jelenti, hogy a bölcselő – és hadd általánosítsak – valamint bárki, aki faggatja a valóságot, minden korban, függetlenül a társadalmi rendszerektől, politikai berendezkedésektől, egy sajátos, kettős kritériumnak kell, hogy megfeleljen. Egyrészt nem fél az adott politikai hatalommal való konfliktustól, másrészt nem ijed meg a saját eredményeitől sem. Ami az előbbi követelményt illeti, a történelem arról tanúskodik, hogy aki kritikát merészel gyakorolni, az könnyen összetűzésbe kerülhet a mindenkori politikai hatalmon levőkkel (ez nem az úgynevezett „133 bátor képviselő” világa!) vagy/és munkahelyi feljebbvalókkal, más egyéb intézeti vezetőkkel. A kritikával élő ember (ellenzéki politikus, munkahelyi beosztott vagy egyszerű állampolgár stb.) általában alul fog maradni a hatalommal vívott vitában, és kénytelen lesz számos kellemetlenséggel számolni. Magyarországon, szerencsére, ma már nem kell az életével fizetnie annak, aki például bírálja az adott politika lépéseit, ám sokféle retorzió érheti így is: például munkahelyi elbocsátás, szakmai előmenetel elodázása, pályázatok igazságtalan, sőt jogtalan értékelése, megalázó személyes támadás, az adóhivatallal való riogatás, különféle büntetések kirovása, mi több, maga a munkahely felszámolása. (Ne felejtsük a Népszabadság ravasz és méltánytalan megszüntetését!) Igaz, a bíráló tevékenység még nem azonos a valóság tényeinek puszta felvetésével, ám ez utóbbi esetben is már aggódhatunk valamilyen lelki nyomás, netán állásvesztés miatt. (Nem vigasztal, hogy akad olyan ország, ahol börtön jár az objektív tények hangoztatásáért.) Akárhogy is van, a valósághoz való kritikus hozzáállás komoly kihívás elé állítja az embert, amely kockázat – azt hiszem – egyenes gerincet, nagy fokú lelkierőt, és mindenekelőtt bátorságot igényel. A hatalommal szembeni konfliktus-vállaló magatartás következményét elviekben, minden további nélkül átlátjuk és értjük, miközben annak felvállalását a mindennapi gyakorlatban, sajnos, kevésbé tapasztalhatjuk. Azonban a marxi útmutatás másik részével, tehát a "nem fél saját eredményeitől” formula, értelmezésével már bajok vannak. A gond ott kezdődik, hogy általában inkább szemet hunyunk fölötte, elhallgatjuk, mintsem komolyan végiggondolnánk. Jóllehet, fontos elv és módszertani tanulság fogalmazódik itt meg, melynek lényegét indokolt tisztáznunk és egyértelművé tennünk. (És persze még üdvözlendőbb dolog lenne, ha tudnánk gyakorolni is a gondolkodásunkban, vitáinkban.) Miről van szó? A kutató (és általában a véleményt formáló, gondolkodó polgár), amikor vizsgálja az adott tárgyat, témát, mindig valamilyen korábbi ismeretanyagból, konkrét elképzelésből, hipotézisből indul ki, majd végzi az elemzőmunkát, kibontja az okfejtést. Az igazi probléma akkor születik, amikor megáll az első kézenfekvő eredménynél, amely mintha nyomban igazolná kiindulópontját. Ám nem megy tovább a vizsgálódásában a más összefüggések, szempontok, vélemények figyelembe vétele és ütköztetése irányába, hanem a könnyebb ellenállást választva, megelégszik a saját részeredményével. Győz a gondolkodói hiúsága. Vagyis nem akarja és/vagy nem képes végigvinni a gondolatot, következetesen boncolgatni a szóban forgó kérdést mindaddig, amíg egyáltalában lehetséges az. Ugyanakkor, ha kész és képes a saját, elsőre kigondolt és kimondott állítását tovább vizsgálni, mérlegelni, ütköztetni újabb szemponttal, akár mások által jelzett gondolatokkal is kontrollálni, akkor az elemzés végén nem ritkán odajuthat, hogy kénytelen módosítani, revideálni vagy teljesen új alapokra helyezni korábbi saját álláspontját. A „nem fél saját eredményeitől” kijelentés tehát azt jelenti, hogy a kritikai gondolkodásmód következetes alkalmazása időnként már átvezethet az önkorrekció bátorságához. Ez utóbbi erény nem kisebb jelentőségű a korábbinál. Ott valamilyen külső erővel szemben kell harcolni, itt viszont önmagunkkal, saját kényelmünkkel és hiúságunkkal szükséges viaskodnunk. Mindkettő külön-külön is embert próbáló kihívás. A bátorság sokféle formában nyilvánulhat meg és többféle szemszögből vizsgálhatjuk, vitathatjuk. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy a szellemi bátorság (a fenti felfogás) jelentőségét nem lehet elégszer hangsúlyozni. És a kritikai reflexivitás erényét már igen korán célszerű gyakoroltatni és példaként felállítani. Hadd utaljak legalább egyetlen (a pedagógiai kultúrát érintő) hatásra. Az önálló véleményformálás, a tekintély, a hatalom elvtelen kiszolgálásának elutasítása, az adott dolgokhoz, feladatokhoz és önmagunkhoz történő kritikai hozzáállás nemcsak a tudományos kutatás, a bölcseleti gondolkodás, a politika és a közbeszéd, hanem a pedagógia számára is fontos. S bár ez az írás nem a nevelőmunka problémáiról szól, de – zárásként – megfontolásra javasolnám, hogy az új NAT bevezetése körüli viták, majd a megvalósítása során a döntő kérdéssé azt tegyük, hogy a szellemi bátorság végül is miként, hogyan és milyen arányban fog érvényesülni.