Öt disznó kutyát győz: elegük lett a Balaton parti településeknek a rettegésből és a sorozatos károkból

Házak körül randalíroznak, kerékpárutakon ténferegnek, strand melletti nádasokban dagonyáznak a vaddisznók a Balaton északi partjának számtalan településén. Bár életvitelszerű itt-tartózkodásuk nem új keletű jelenség, az elmúlt 5 évben annyira megszaporodtak, hogy a helyiek és a nyaralók most már követelik a kilakoltatásukat. Elegük van a feltúrt kertekből, a rettegésből és a sorozatos károkból. Balatonszepezden például vadkárra hivatkozva nem nyitott ki a strand, Révfülöpön pedig múlt vasárnap még áldozatot is követelt a kényszerű együttélés: Arcsit, az ír terriert öt hatalmas sörtés öklelte át a túlvilágra.

A szépen gondozott kert végében egy földhalomba szúrt rózsaszál kókadozik a félárnyékban – ide temette Kati néni Arcsit, miután három telekkel odébb, a szőlő melletti veteményesben csatát vesztett a vaddisznócsalád ellen. „Itt jöhettek be – mutatja az alul feltépett kerítést az asszony –, Arcsikám nyilván kiugatta őket, aztán meg utánuk eredt. Gyanús volt, hogy mikor reggel felkeltem, nem jött, hiába szólítottam, de semmi rosszra nem gondoltam. Aztán nyolc körül hívott az egyik szomszéd…” – csuklik el Kati néni hangja. Ez a bizonyos szomszéd, Judit végignézte a hadműveletet: látta, amint a hatalmas állatok körbezárják a 14 éves, nyugdíjas vadászkutyát, vitustáncot járva forognak körülötte, és már-már megtervezettnek tűnő munkamegosztásban, betonkeverő hangjára emlékeztető csatakiáltás-röfögés közepette addig döfködik, amíg ki nem száll belőle a szusz. A hangos robajra összesereglett szomszédság fedőkkel és különféle konyhai-kerti célszerszámokkal igyekezett csinnadrattát csapni, hogy elijessze a vadakat, de azok a fülük botját sem mozdították. Juditnak el is görbült a tésztaszűrője, akkora elánnal püfölte vele a kerítésvasat. Aztán, mikor a kutya már nem mozdult, a felbőszült vadak fogták a két körülöttük ugrabugráló kismalacot és továbbálltak.

„Egy napig sírtam – mesél tovább Kati néni –, aztán elfogadtam, nem haragszom a vaddisznókra. Csak hát úgy bánt, hogy előző este megszidtam. Már akkor nagyon szaglászta a kerítést, és átfutott a veteményen. Hiába hívtam, nem jött oda, pedig még a seprűt is felemeltem, amivel vakargatni szoktam a hátát. Azt imádta, mégse jött. Félt, hogy ki fog kapni. Csak nézett azzal a csodálatos barna szemével. Nagyon tudott farkasszemet nézni. Azt szoktuk játszani, ki pislog előbb. Mindig ő nyert. Nyolc éve, mióta a férjem meghalt, én voltam a barátnéja.” Hallgatunk. Előkerül egy dosszié, amiben a kutya papírjait és a fényképét őrzi az asszony. Mielőtt kinyitja, végigsimít a kék borítón lévő íráson: „Arcsi 2007. 04. 22. – 2020. 05. 17., 7 óra. Vadak ölték meg.”

Rájuk se hederítenek

Felbolydult a község a tragédia hírére. Kati néni azt mondja, a férje halála után nem kapott annyi részvétnyilvánítást és együttérző szót, mint most, Arcsi elvesztésekor. Mintha a kutya halála lenne a pont az i-n, az utolsó csepp a pohárban. Merthogy a vaddisznók eddig is járták a környéket: bicikliutakon kényszerítették kerülőre az arra kerekezőket, portájuk előtt füvet nyíró kertészkedőket kergettek vissza a kerítés mögé, túrták a kiskerteket, strandokat, kerültek összetűzésbe házi kedvencekkel. Volt olyan eb, amit a kerítésen keresztül sebesített meg a sörtevad, szerencsére nem halálosan. A közösségi oldalak csak úgy hemzsegnek a jelenlétükről tanúskodó fotóktól, videóktól és méltatlankodó hangoktól. „Soha nem örültünk neki, hogy itt vannak – meséli egy, a part menti Halász utcában élő hölgy –, de amíg csak hajnalban és éjjel rótták a köreiket és nem találkoztunk velük, elfogadtuk őket. De ma már kifejezetten akadályozó a jelenlétük. A férjem egyik nap szó szerint nem tudott elmenni itthonról. Hiába zavarta az utcán csemegéző hatalmas vadkant, az rá se hederített. Végül visszafordult, nem mert elmenni mellette. Ráadásul nemrég megellett az anyakoca, itt valahol, a Halász utca mentén, a nádasban, többször láttuk a családot vonulni a hét csíkos kismalaccal.”

A kikötő melletti büfében is azt mondják, nagyon gyakori a felbukkanásuk arrafelé, napszaktól lényegében független. „Nem félnek az embertől – meséli egy pincérlány –, jönnek, borogatják a kukákat, bekószálnak a strandra. A múlt héten vagy egy tucatnyian próbáltunk sípokkal, csörömpöléssel, fülsiketítő dudálással kiebrudalni a barátnőmék kertjéből négy hempergő, földet túró süldőt, de ránk se bagóztak. Csak akkor mentek el, amikor ők akartak.”

Sok a vadkár a környéken, a bejáratánál kifüggesztett cédula tanúsága szerint a szepezdi strand is túrás miatt nem nyitott ki: „A strand területe vaddisznó-károkozás miatt funkciója ellátására alkalmatlan, határozatlan ideig nem látogatható! Szíves megértésüket köszönjük!” – kéri a türelmet dr. Bocskov Petrov Jordán, Balatonszepezd tavaly decemberben, az időközi választáson megválasztott független polgármestere. A kárbejelentések az elmúlt években leginkább az önkormányzatokhoz futottak be, és bár rajtuk keresztül eljutottak ugyan a vadásztársaságokhoz is, de azoknak alaphelyzetben belterületen nincs kompetenciájuk eljárni. A probléma hatékony kezeléséhez a hatóságok együttműködésére, közösen kidolgozott cselekvési tervre van szükség, hogy az észak-balatoni települések fellélegezhessenek, no és a vaddisznók is a lehető legjobban járjanak. Ám mivel tizennégy hatóságnak kellene közös nevezőre jutnia – a helyi vadgazdálkodónak, önkormányzatoknak és a rendőrségnek –, apró lépésekkel haladnak. A malacok meg évente 7-9 kicsivel gyarapodnak. Páronként.

Ha sarokba szorítják, támad

Révfülöp polgármestere, Kondor Géza régóta élharcosa a vaddisznólakosok elleni küzdelemnek. Ő volt az első, aki felállított a kertjében csapóajtós vaddisznócsapdát, amivel nem egy állatot sikerült befogni. „Merthogy az egyik elsődleges cél – mondja Török Péter, Révfülöp alpolgármestere – az állatok befogása és az erdőkbe való visszatelepítése. A másik a lakóterületről való kiszorításuk.” Ez azért is nagyon nehéz, merthogy ezeknek az állatoknak már a faluszéli nádas, az utcák és a kertek a természetes életterülete. Vannak köztük olyanok, akik már itt születtek, sosem láttak erdőt. „Szerdán írtunk alá egy szerződést – folytatja az alpolgármester –, mely szerint a Csobánc Földtulajdonosi Vadásztársaság az önkormányzat rendelkezésére bocsát egy vadászt, aki heti több alkalommal a lakosság rendelkezésére áll. Figyelemmel kíséri a vadmozgást, mi pedig igyekszünk a szakmai meglátásaihoz igazodni a cselekvési tervünkkel.

Korábban volt lövési engedélyünk három nem lakott, belterületi helyszínre, de ez március közepén lejárt, úgyhogy őszig most egészen biztosan csak a kiszorítással és befogással kísérletezhetünk. Bár sokan laknak a nádasokban, többen a környező erdőkből jönnek le a tóhoz, nagyjából ismerjük a vadvonulási útvonalat, őket az érintett területeken kell valahogy rávenni, hogy visszaforduljanak.” Török Péter szerint több mint 10 éves problémáról van szó: a mezőgazdaság átalakulásával megváltoztak az erdő körüli termőterületek – hiányzik róluk például 40 ezer hektárnyi kukorica! –, amihez a vadon élő állatoknak is alkalmazkodniuk kellett. Kénytelenek máshol élelmet keresni. „Ezért jöttek a lakott területek közelébe is, több generáció óta születnek belterületen malacok, nekik már ez az élőhelyük – meséli az alpolgármester. – Az ősnádas, ami ráadásul fejlődő stádiumban van, kiváló búvóhelye a vaddisznóknak, akik alkalmazkodva az ember közelségéhez, bizony már nem félnek annyira, nappal is jönnek-mennek, és nem feltétlenül lehet őket kereplőkkel, jelzőhangokkal elkergetni. De támadni továbbra sem nagyon támadnak, csak ha sarokba szorítva érzik magukat vagy a kicsinyeiket óvják. Akkor viszont az embernek is képesek nekimenni.”

Kilőni az anyakocát?

Darázsfészekbe nyúl, aki belepiszkál a környékbeli vaddisznó-slamasztikába, melynek legfőbb oka a területért felelős Csobánc Vadásztársaság két-három évvel ezelőtt hirtelen jött kiskirálysága. (A részletekbe nem tisztem ebben a cikkben belemenni, annak idején többen megírták, többek között egy elég alapos cikkben a hvg.hu is, miként lett kisemmizve és maradt terület nélkül a korábban a helyi vadgazdálkodásért felelős Káli-medencei, illetve Tapolcai Vadásztársaság egy aprócska csavarral – a Balaton vízfelületének a vadászterületbe vonásával a vadászati jogról döntő földtulajdonosi közgyűlésen a Balaton tulajdonosa, vagyis az állam szavazatai kerültek többségbe.) Szóval a kis tulajdonviszonyokat érintő tilitolival egy tizenhatezer hektáros gigaterület jött létre, amelynek a vadászati jogát a Csobánc Vadásztársaság és Baracskay Lajos kapta meg.

A vadgazda, bár maga is fontosnak tartja az együttműködést és a helyzet kezelését, kicsit máshová helyezi a fókuszt, mást lát alapvető problémának, mint akár csak a korábbi érdekkörhöz tartozó, a közösségi oldalakon a mai napig aktív vadgazdálkodási szakemberek, például a Káli-medence Vt. Ők azt mondják, hogy nincs más út, mint az állománycsökkentő vadgazdálkodás, és egyenes összefüggést látnak a külterületen túlszaporodó vaddisznó- és a belterületi állomány között. Azzal vádolják a jelenlegi vadásztársaságot, hogy a környező külterületeken ész nélkül szaporítja a vaddisznót, hogy „a (fizető)vadászok könnyebben jussanak élményhez”. A kocák kilövését egyenesen tiltják (ellési időszakban érthető módon), ugyanakkor a Káli-medence Vt. álláspontja szerint épp hogy a kocát kellene lőni, mert csak a nőivar kilövése eredményez szaporulatcsökkenést.

Baracskay Lajos azt mondja, folyamatosan születnek az önkormányzatokkal kötött együttműködések Révfülöpön kívül is, csütörtökön Balatonszepezddel és a füredi rendőrkapitánysággal tárgyaltak, de szóban már egyéb településekkel is megegyeztek. Ahogy ő fogalmaz: „próbáljuk megoldani a problémákat hatalmas nagy áldozatok árán”. Szerinte nincs szó erdei túlszaporulatról, úgy látja, hogy a cél érdekében a lakott területek közelében lévő élőhelyeket, a nádasokat kellene megszüntetni vagy csökkenteni… Ezenkívül a lakosság együttműködésére is sokkal aktívabban számítana, kölcsönösséget szorgalmazna: „kötelezni kellene az ingatlantulajdonosokat az elhanyagolt telkek kitakarítására, a lehullott gyümölcs összeszedésére. Maga kilőné az anyakocát? Magyarázza el annak a kismalacnak, hogy nem itt van az eredeti élőhelye!”