Amerika Kapitány ételt oszt

Publikálás dátuma
2020.05.24. 10:06

Fotó: Béres Márton / Népszava
Azonnal fölajánlja, hogy meglátogat. Épp hálálkodni kezdenék, amikor hozzáteszi: ezzel én teszek szívességet neki, mert koronavírus ide vagy oda, ő szeret csatangolni, és ha napközben nem érzi magát elég hasznosnak, este nem tud nyugodtan aludni.
Belépője roppant hatásos – friss citrusillat lengi körül, maszkja stílusosan keki színű, és az arcán lévő csinos kis heg valójában smink. Nem titkolja, nála a napi szeánsz része, hogy részletekbe menően megkomponálja a külsejét. Lezavarja a reggeli edzést (kétszáz fekvőtámasz, kétszáz felülés, kétszáz húzódzkodás a galériába kapaszkodva), majd egy órán át gusztálgatja, milyen fazont öltsön aznap. A fogasokra akasztott jelmeztár kifeszített köteleken függ, szekrény nincs, el se férne a hét négyzetméteres, galériás bérelt üzlethelyiségben, ahol lakik. A mai szerkó amerikai ejtőernyős-egyenruha, a zubbonyt turkálóban találta, 1954-es gyártmány, a nadrág katonai boltból való, a hóna alatt viselt pisztolytáskát maga fabrikálta – ecseteli lelkesen. Civil öltözéke nincs? – kérdem tőle. „Nem sok, de ami van, az is retro. Én retro pasi vagyok. Mintha a lelkem megrekedt volna az ötvenes-hatvanas években, amikor még nyakkendőt hordtak a férfiak, és a jobb neveltetésűek nem emeltek kezet a nőkre. Tudom, hogy nem kéne kirívóan öltözni az utcán, de nem érzem magam otthonosan, ha beleolvadok a tömegbe” – válaszolja. Maczik Máté tizennyolc éves volt, amikor négy éve egy szál táskával eljött otthonról. Kilógott a családból, nem volt bigottan vallásos, mint ők, a „filmnél dolgozott”, sokszor a gimnázium rovására – egy órát kapott rá, hogy összepakoljon. Fél évig parkokban, erdőkben lakott, szigorúan Budán. Nem rítt le róla, hogy hajléktalan, sokan szóba elegyedtek a tiszta arcú, jó modorú fiúval, sokan segítették, ennek köszönhette, hogy a forgatásokra mindig frissen borotválva, lezuhanyozva érkezett meg. Máté statisztál és kaszkadőrködik. Imádja a pörgést, a színészkedést, órákig tud anekdotázni egy-egy filmezésről, ha hagyják. Megtudom tőle, hogy manapság azokat is kaszkadőrnek nevezik, akik például harci tömegjelenetekben szerepelnek. És már meséli is, hogy tavaly télen csúfos vereség után menekülő római légióst alakított, bőrig áztatta az esőgép, és herén szúrták egy kelléklándzsával. Február közepén még forgatott, aztán a vírus mindent befagyasztott. Illetve nem mindent, mert továbbra is hetente adott vérplazmát, ennek hétezer forintos díjából tartotta fenn magát úgy-ahogy. A pénztelenség régóta hűséges társa, viszont pár hét múlva agyára ment a tétlenség. Már tudta, hogy a tartozása miatt kikapcsolják a netet, de a net utolsó lehelete mintha neki üzent volna: önkénteseket kerestek egy zuglói ételosztáshoz. Megbeszélte a szervezőkkel, hogy az első napon Amerika Kapitánynak öltözik, ám ekkora sikerre nem számítottak. Így történt, hogy a karantén hosszú hetei alatt valószínűleg ez volt az ország egyetlen helye, ahol az ételcsomag mellé műsor is dukált. „Próbáltam oldani a feszültséget, mert ételért sorba állni senkinek sem jó, különösen akkor, ha eddig soha nem kényszerült rá. Tanulságos volt látni, hogy vészhelyzetben az emberek hányféle módon tudnak küzdeni, kompenzálni azért, hogy valahogy megőrizzék a méltóságukat” – foglalja össze az elmúlt hónapok benyomásait. Amúgy nem tartja magát különlegesnek, szerinte ez volt a legkevesebb, amit megtehetett. De azt mondja: ha tehetné, sokakat szembesítene azzal, hogy az önzetlenség használati útmutató lehet egy minőségibb élethez.
Szerző

Hová tűnt a Föld egyik legnagyobb tava?

Publikálás dátuma
2020.05.24. 09:24

Fotó: SEBASTIEN BERGER / AFP
Volt más bajunk elég március végén, a karanténban talán föl se tűnt a levegőben szálló sivatagi homok, amit a szél hozott a Kárpát-medencébe. Az Országos Meteorológiai Szolgálat jelentése szerint a hatalmas porfelhő az Aral-tó kiszáradt medréből jött.
Rozsdás halászbárkák a semmi közepén, homokdűnék között: apokaliptikus látvány. Százával sorakoznak a kiszáradt tómederben, amelyet fél évszázad leforgása alatt elfoglalt a sztyeppe. A Szovjetunió történetének egyik legsúlyosabb környezeti katasztrófájáról tanúskodnak, amit úgy is emlegetnek, hogy „Közép-Ázsia Csernobilja”. Hatvan éve még bolygónk negyedik legnagyobb tava volt az Aral; vízfelülete nagyobb, mint fél Magyarország. Csak a Kaszpi-tenger, az észak-amerikai Nagy-tavak legnagyobbika, a Felső-tó és az afrikai Victoria-tó előzte meg a listán. Oroszul, angolul, franciául, spanyolul máig „tenger” a neve, pedig azóta már jó­formán eltűnt a Föld színéről.

Elátkozott fehér arany

A cári Oroszország a XIX. század derekán hódította meg a Turáni-alföldnek azt a vidékét, ahol az Aral-tó fekszik. Az új gyarmat sorsát meghatározta egy távoli konfliktus: az amerikai polgárháború. Rabszolgamunka híján ugyanis sok déli gyapotültetvény csődbe ment az Egyesült Államokban, Európában felszökött a textilipari nyersanyag ára. Az oroszok lecsaptak a lehetőségre, gyapotot kezdtek termeszteni a környező aszályos területeken. Öntözéshez az Aral-tavat tápláló két nagy folyó, a Szir-darja és az Amu-darja vizét használták. Senki sem képzelte, hogy ennek végzetes következményei lesznek, a mezőgazdaság idővel elszívja a tó vízét. A bolsevikok hatalomra jutva belevágtak „a természet átalakításának” őrült projektjébe. Sok száz kilométeres öntözőcsatornát vágtak a Karakum-sivatagba. Még több „fehér aranyat” termeltek, a Szovjetunió a világ egyik vezető exportőre lett. Rizst, kukoricát, dinnyét és más haszonnövényeket is ültettek óriási területeken, egyre több öntözővizet tereltek el. 1960 táján még egyensúlyban volt a kényes ökoszisztéma, a lápvidékek, folyódelták, eldugott öblök élővilága. A vízben hemzsegtek a halak. Ezen alapult a környék gazdasága. Az ősi halászkultúrára konzervgyárak sora épült rá, a tasztubeki kaviár messze földön híres ínyencségnek számított. Pedig a szerencsétlenség már ott ólálkodott. Tasztubek városában 1967-ben vették észre, hogy a tó gyorsan apad, a víz visszahúzódik, a part egyre távolodik a halászkikötőtől. Évente fél méterrel csökkent a vízszint. A ’70-es évek közepére kiszáradtak a lápok, a delták. 1980 körül a forró nyári hónapokban már egyáltalán nem érkezett vízutánpótlás, egy csepp sem ért el a mederbe a két hatalmas, dunányi hosszúságú folyamból. A partra épült falvak többórányi járásra kerültek az egyre gyorsabban zsugorodó tótól. 1987-ben az Aral két részre szakadt, északi felét Kazahsztán, a délit Üzbegisztán örökölte a Szovjetunió felbomlásakor.

Csőstül jön a baj

Addigra már romokban hevert a gazdaság. Ahogy fogyott a víz, úgy emelkedett a sótartalma. Rohamosan pusztultak a halak, a halászat és a feldolgozóipar összeomlott. Sok millió embert érintettek a brutális következmények. Aki tehette, menekült a katasztrófa sújtotta területről. Aki maradt, munkanélküli lett. Az életet adó vízzel együtt megszűnt a halpiacok nyüzsgése, elnéptelenedtek a kikötők, a városok. Üresen maradtak, omladozni kezdtek a bezárt konzervgyárak. Kivesztek a vízimadarak, szinte a teljes állat- és növényvilág megszűnt létezni. Még a vidék hagyományos háziállata, a teve sem bírta a sós diétát, az állomány megritkult. Csőstül jött a baj, szó szerint. A Karakumban sebtiben kiépített öntözőhálózat pocsék minőségű volt, a csövekből útközben elszivárgott a víz egy része: ami a tóból hiányzott, az ültetvényeket sem táplálta. A termést erőltetett műtrágyázással próbálták felturbózni. Irtózatos mennyiségű vegyszert használtak. A szennyezett vizet pedig hová vezették? Természetesen az Aral-tóba. Amikor a meder kiszáradt, homokviharok mérgező porral terítették be a környéket. Kiugróan magas a rák-, máj-, vese-, légzőszervi és immunbetegségek aránya, nemzetközi összehasonlításban riasztó a csecsemőhalandóság. Az ökológiai, gazdasági, egészségügyi tragédiát a klíma megváltozása tetézte be, ami szintén a tó eltűnésének a következménye. A hatalmas víztömeg mérséklő hatása nélkül szélsőségessé vált az időjárás, elhúzódik a nyári kánikula, egyre kíméletlenebbek a téli fagyok. Az elsivatagosodó síkságon a szél továbbra is akadálytalanul hozza-viszi a mérgező anyagokat. Ráadásul a szovjet időkben katonai bázis volt az egyik szigeten, ahol biológiai fegyvereket állítottak elő (lásd keretes írásunkat). Ezeket a borzalmakat tudva, a kísértetvárosok képeit látva, nem tűnik túlzónak a Csernobil-hasonlat.

Remények és gátak

Az ezredforduló óta a kazah oldalon megcsillant a remény. Nemzetközi segítséggel nagyszabású rehabilitációs programokat indítottak, duzzasztógátat építettek. A vízszint emelkedni kezdett, a megmaradt néhány balatonnyi tóba halakat telepítettek. Az állomány gyarapszik, a vidék éledezik. Pár éve már a halászat is újrakezdődhetett. Aralszk városa 150 kilométeres távolságból lassanként megint vízközelbe kerül. Tavaly egy 57 tagú tudóscsoport részletes javaslatokat fogalmazott meg, hogyan tehetnék fenntarthatóvá a vízgazdálkodást – ennek megvalósításához azonban az érintett afgán, kirgiz, tádzsik és türkmén kormányok együttműködésére is szükség lesz. Az üzbég oldalon kilátástalannak tűnik a helyzet. A függetlenné válás után sem hagytak fel a gyapottermesztéssel, ami valahol érthető: változatlanul ez az ország egyik legeladhatóbb kiviteli cikke. 2014-re gyakorlatilag eltűnt a tó, egykori helye Aralkum-sivatagként szerepel az újabb térképeken. Három emberöltő alatt éppen az ellenkezőjét érték el annak, amit akartak: virágzó gazdaság helyett kietlen, emberi létre alig alkalmas a táj. Ha a megfeneklett, rozsdás hajóroncsok között a nagyapák mesélnek a régi időkről, unokáik hitetlenkedve hallgatják, hogy nem is oly rég, amerre a szem ellát, víz volt a horizonton.

Halva született sziget

Az Aral-tavon, a Vozrozsgyenyija-szigeten működött a Szovjetunió szupertitkos katonai bázisa, az Aralszk–7. 1948-tól itt fejlesztették a tömegpusztító biológiai fegyvereket a harmadik világháborúra készülő Sztálin parancsára. Lépfene, tífusz, bubópestis és különféle himlők kórokozóival kísérleteztek, olyan mutációkkal, amelyek ellenállnak az antibiotikumnak. A csaknem Csepel-sziget méretű területen négy évtizeden át folyt a munka. Csak a szovjet birodalom széthullása után került nyilvánosságra, hogy egy elszabadult génmódosított vírus járványt okozott a támaszponton 1971-ben. Ahogy csökkent a vízszint, a sziget összeért a szárazfölddel, így elveszítette természetes védelmét, amiért eredetileg kiszemelték. A bázist bezárták, a szennyezett talaj Üzbegisztánra maradt. Az elnéptelenedett Kantubek település, ahol azelőtt tudósok és katonák laktak, manapság a „top 10 kísértetváros” összeállítások kihagyhatatlan szereplője. A Vozrozsgyenyiját, noha oroszul újjászületést jelent, a környékbeliek „halva született sziget” néven emlegetik.

Kobrahatás

Indiában a brit gyarmati hatóságokat aggasztotta, hogy elszaporodtak a kobrák. Pénzjutalmat ajánlottak hát Delhiben minden egyes beszolgáltatott kígyóbőrért. Eleinte működött a terv, a helyiek szorgosan csapkodták agyon a mérges kígyókat. Mígnem egy élelmes hindu rájött, jobb üzlet, ha rohangálás helyett tenyészti a kobrákat. Sokan átvették az ötletet. Amikor az angolok észrevették az átverést, leállították a kifizetéseket. Erre a tenyésztők szabadon engedték az értéktelenné váló állatokat. Rövidesen sokkal több kobra lett Delhiben, mint amennyi az akció előtt volt: az elbaltázott megoldás végül tovább rontott a helyzeten. Ezt a jelenséget Horst Siebert német közgazdász (1938–2009) írta le, és nevezte el „kobrahatásnak”. Tipikus példa, amikor Mao Kínájában a „kártevőellenes kampány” jegyében kiirtották a verebeket, csakhogy ettől elszaporodtak a rovarok, és felzabálták a termést; éhínség lett a vége. Kobrahatás eredménye az Aral-tó pusztulása is: az öntözéssel felvirágoztatni akarták a kietlen sztyeppés vidéket, ehelyett végképp tönkretették.

68 000 km2 volt az Aral-tó területe 1960-ban, mára ebből alig maradt valami.

Frissítve: 2020.05.24. 10:02

Nyitás a világra

Publikálás dátuma
2020.05.24. 08:34

Fotó: Művészek az otthon oktatásért Youtube csatornája
Röhrig Géza a Sorstalanság első fejezetét, Ónodi Eszter József Attilát és Závada Pált, Lovasi András az Anyám tyúkját szavalja és tarol a Csuja Imre-féle Babits-vers. A karantén és a digitális oktatás „mellékhatásaként” hiánypótló irodalmi érték született: a kötelező irodalmi művek hallgathatók meg első osztálytól az érettségiig színészektől, zenészektől, de még református püspöktől is.
A Művészek az Otthoni Oktatásért (MOTTO) projektet a felolvasókon kívül hatan készítik otthonról – nincs mögöttük különleges technika, sem pénz, ám lelkesedés, eltökéltség annál több. Az ötlet egyszerűsége miatt zseniális: az iskolai tanrendben kötelezőként és választhatóként szereplő magyar verseket és prózákat olvassák fel – eddig már több száz művet csaknem négyszázan. „A március 11-i héten 4 nap alatt zárt be az összes intézmény, amihez közöm van: a Katona, a Színház- és Filmművészeti Egyetem – meg persze minden színház és iskola. Azon a hétvégén olvastam kolléganőm, Bíró Kriszta posztját, hogy ha zárva vannak a színházak és az iskolák, akkor mi, színészek miért nem olvasunk fel? Nagyon megtetszett az ötlet: a szülői attitűdömmel próbálok tenni a tisztességes oktatásért, az állampolgári attitűdömmel hasznos akartam lenni a járványhelyzetben, színészként pedig, ugyebár, ráértem. Beírtam az Online otthonoktatás nevű Facebook-csoportba, aminek egyetemi oktatóként és osztályfőnökként a tagja voltam, hogy ha szükség van ránk, itt vagyunk. Négy óra alatt 10 ezren osztották meg” – meséli a MOTTO létrejöttéről Fullajtár Andrea színművész. A két ötletgazda színésznőhöz csatlakozott Seres Tamás rendező, Kleb Attila fotográfus, Ézsöl Andrea projektmenedzser és Vető Balázs, a Fisherman’s ügynökség vezetője, s már másnap online megbeszélést tartottak. Alakult egy magyartanárokból álló csoport, amely meghatározta, hogy a következő héten mi lesz a tananyag. A listát, hogy mely műveket kellene felolvasni, elküldték a MOTTO szervezőinek, ők pedig felkérték, beosztották a színészeket, kezelték a mobiltelefonon érkező felvételeket. Eleinte csak ismertebb művészeket kerestek meg, később rengetegen jelentkeztek, és tágult a kör. Molnár Piroska, Balsai Móni, Gryllus Dorka, Parti Nagy Lajos, Presser Gábor, Fodor Tamás, Hegedűs D. Géza, Mácsai Pál mellett felolvasnak kisebb színházak tagjai, főiskolások, színitanodások, sorozatszínészek és énekesek – határon túlról is. „Azért hoztam be például énekeseket, hogy minél szélesebb körben ismerjék meg a kezdeményezést, nyitom a világot” – mondja Seres Tamás rendező. „Verset rendezni nem nagyon kell, vagy jól mondja a színész, vagy nem, szubjektív műfaj. Az elején készítettem egy kétoldalas leírást, amiben például technikai instrukciók is szerepeltek, de nem mindenki vette könnyen az akadályt, mindenféle felvétellel találkoztunk már, volt, ami nem is okostelefonnal készült. A technikai bakikat próbáljuk javítani és egységes formátumot létrehozni. A próbálkozásokból egy vicces bakiparádé-változat is nagy siker lenne” – jegyzi meg a rendező. Az ország minden részéről érkezett már visszajelzés, a tengeren túlon is nézik a videó­kat, Pécsen és Sopronban pedig rajongói kör alakult. Van olyan kórházi osztály, ahol a MOTTO az esti program. Az első hónapban csak a kötelező olvasmányok kerültek fel az oldalra és a YouTube-ra, utána az ajánlott irodalom, és ahogy nőtt a projekt népszerűsége, érkeztek az igények is: ne csak magyarul legyenek a művek. Így már hallható például Shakespeare angolul, Tolsztoj oroszul, Choli Daróczi József-mű cigányul. Duplikáció is előfordul olyan esetben, amikor mindkét művész előadásmódja releváns és nagyon különböző, illetve Shakespeare-nél direkt van egy Arany János-féle és egy Nádasdy Ádám által készített fordítás is, hogy összehasonlítható legyen a két nyelvezet. „Civil összefogásként indultunk, segíteni akartunk, hogy az online irodalomórák érdekesek legyenek, nem sejtettük, hogy ekkora igény lesz erre. Piciben gondolkodtunk, de két hét múlva özönleni kezdtek a felolvasni szándékozók” – mondja Fullajtár Andrea. Eddig 304 napnyi időt töltöttek el a honlapon, illetve a MOTTO YouTube-csatornáján. A kezdeményezés nem áll le a járvány enyhülése után sem: hamarosan lesz egy tanévzáró videójuk, nyáron színészek jelentkeznek majd, hogy éppen mit olvasnak, ezzel is népszerűsítve a könyveket és az olvasást. Ősszel pedig újabb tananyaggal készülnek, módszertani videóik is lesznek: több tanár jelezte, hasznos lenne, ha színészek beszélnének arról, hogyan érdemes szöveget tanulni, illetve adott íróhoz, költőhöz vagy műhöz miért kerültek közel. És terveznek egy MOTTO-antológiát, valamint egy gála­estet is.

A MOTTO egyike annak az 5 projektnek, amelyet jelöltek a Highlights of Hungary Plus díjra, amelyet a járvány okozta krízisben értékteremtő, egyedi és önzetlen segítséget nyújtó kezdeményezés közül egy kap majd meg.

Frissítve: 2020.05.24. 20:41