A belügyminiszter sorra egyeztet az egészségügy meghatározó szereplőivel, akiktől szakmai anyagokat is bekér. Mi lehet a célja Pintér Sándornak?
Azt látjuk, hogy a belügyminiszter nem csak az orvosi kamarával, de más szervezetekkel, meghatározó szereplőkkel, köztük az egészségügy véleményvezéreivel széles körben konzultál. Láthatóan ezt valamilyen miniszterelnöki jóváhagyással teszi. Az is köztudott, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) is belevágott egy hasonló feladatba, munkacsoportokat hoztak létre, ott is készül valamilyen megújítási koncepció. Ebből számomra az következik: van kormányzati szándék arra, hogy végre történjen valami az egészségügyben. Egyébként már tavaly karácsony előtt megjelent egy kormányhatározat, ami jó néhány feladatot adott az ágazat átalakításával kapcsolatban a kabinet néhány tagjának. Akkor az Emmi-nél el is kezdődött valamiféle munka, amibe még a kamarát is bevonták. Csak aztán a járvány elleni védekezés került a fókuszba. Most úgy tűnik, hogy a járványhelyzet felerősítette problémákat, és a kormány vélhetően erősebb beavatkozásra készül.
Azért csak van valamiféle sejtése, hogy mi a célja Pintér Sándor kéréseinek, kérdéseinek.
Miniszter úr az egyértelműen közölte, hogy a járvány rávilágított arra, jöhetnek olyan krízishelyzetek, amikor az egészségügy reagáló-, stressztűrő képessége, a működés megőrzése nemzetbiztonsági kérdéssé válik. Azt gondolom, ezért kezdődött el a munka pont a Belügyminisztériumban. De a miniszter úr azt is mondta, az a munka, amit ő csinál, arról szól, hogyan lehet a járvány után egy fenntarthatóbb, minőségi szolgáltatást nyújtó, ugyanakkor a járványhoz hasonló kihívásokra gyorsan és problémamentesen reagáló egészségügyi rendszert kialakítani. Egyértelmű, hogy erről tárgyalni akar a kormány, és a miniszter úr ehhez készít javaslatot. De ennek az előterjesztésnek a célját, szerkezetét nem ismerjük.
Nem is volt kíváncsi, hogy miért pont egy rendőrminiszter kérdezi az orvosi kamarát?
A kíváncsiságom mellett van önfegyelmem is. Mióta vírushelyzet van, ötször voltam Pintér Sándornál. Mindig a megadott időpontban nyílt az ajtó, és kijött a miniszter. Ebből következik, hogy neki negyedórára, félórára van beosztva az ideje, és azt tartja. Nincs beszélgetés, ő hív, hogy ezt vagy azt kéri a kamarától, hajlandók vagyunk-e erről írni.
Nem unja még a reform-koncepciógyártást? A rendszerváltás óta készít már reform-terveket. A mostaniaknak mi értelmét látja?
Félreérti a helyzetet: mi nem egészségpolitikai koncepciót írunk. A belügyminiszter konkrét témákban kérte az orvosi kamara véleményét. Ehhez viszont „üres papírt” adott, nem volt elvárás a megrendelésben. Nyitott kérdéseket tett fel konkrét ügyekről, például arról, mit gondol az orvostársadalom az ellátórendszerről, a hálapénzről. Szóba nem került, hogy úgy általában az egészségüggyel mint nagy rendszerrel mit kellene csinálni.
Kásler Miklós, a humántárca vezetője is kért önöktől javaslatokat?
A miniszter úr nem kért tőlünk semmit, de mi jó néhány javaslatunkat eljuttattuk a tárcának. Ilyen volt például, hogy az összes egészségügyi dolgozó, aki Covid-fertőzötté válik, minden külön eljárás nélkül kapjon száz százalékos táppénzt. Az szintén kértük, hogy ezt a karanténra kötelezettek is kapják meg, hiszen a foglalkozásuk révén éri őket hátrány. Ezt az Emmi-nél nem sikerült elérnünk.
Mit változtathat meg a járvány az egészségügyben? Mennyire kellene, hogy más legyen, mint amit eddig megszoktunk?
Mindenképpen erősíteni kell a reagálóképességet. De nem halogatható tovább a lakosságközeli ellátás megerősítése se, vagyis az alapellátásnak az a fajta reformja, ami több kompetenciával ruházza fel a háziorvosokat, hogy minél kevesebb páciensüket utalják tovább, és helyben tudjanak szűrésre-gondozásra alapozva eredményesen gyógyítani. Ennek együtt kell járnia a szakrendelők, kistérségi járóbeteg központok megerősítésével. A fekvőbeteg-ellátásban pedig megúszhatatlan az ellátások koncentrálása és a regionális centrumkórházak fejlesztése. És azt is tudjuk: ahhoz, hogy ez működjön is, szükség van egy rendes béremelésre. Szűnjön meg az a kényszer, hogy másod-harmadállás után kell rohangálni! Elképzelhető, hogy végül kevesebb ellátópont lesz, de ott tiszta viszonyok között, hálapénz nélkül magasabb minőségű és biztonságos ellátást kaphat a beteg. Mindez nem működhet az egyértelműen kijelölt és betartatott betegutak, továbbá a szakmai protokollok következetes alkalmazása nélkül. Ennek az evolúciós folyamatnak el kell indulnia. Még egyszer mondom, hogyha a megfelelő bérezés megvan, és megtörténnek azok a lépések is, amit az orvosi kamara javasolt a hálapénz kivezetésére, akkor önmagában a paraszolvencia megszűnése egy csomó terhet vesz le az ellátórendszerről és a betegekről.
Ön szerint van realitása, hogy a kormány az önök által kért arányban megemeli az orvosbéreket? Amikor ez szóba került látott esetleg Pintér úr szemében egy villanást, kapott bátorítást?
Igen. Pintér Sándor is érti, de minden kormányzati találkozón elmondjuk, hogy bármilyen változásnak, megoldásnak az alapja a bérrendezés. Egyébként a kamara bértáblája az Emmi-ben sem verte ki a biztosítékot, tárgyalási alapként ott is elfogadták. Tudomásul kell venni, ha megbízható egészségügyet akarunk közszolgáltatásként Magyarországon, és nem akarjuk, hogy az orvosok tömege hagyja ott a közellátást, de akár az országot, akkor annak feltétele a bérrendezés. Ha ez nincs meg, akkor nem nagyon van miről beszélni. Minden változás orvosi érdeksérelmeket is okozhat, amit kompenzálni kell, és ennek az alapja a MOK által kidolgozott bértábla elfogadása. A járvány egyértelművé tette, hogy a közösségi védekezést nem lehet a magánellátásra alapozni. Azaz a megfelelő közellátás biztosítása nemzetbiztonsági érdek, annak pedig előfeltétele a bérrendezés és a hálapénz kivezetése, mert a kettő összefügg. Azt Pintér úr is jól látja, hogy amíg a hálapénzrendszer ellenérdekeltsége megvan, addig minden kormányzati kezdeményezés kicsorbul.
Milyen tanulságokat vonhat le a járvány kezeléséből a kormány, az egészségügy-igazgatás és az ágazat több ezer dolgozója?
A járvány egyértelművé tette: muszáj lépni, nem halogatható tovább, hogy a kormány törődjön az ellátórendszerrel. Ez mindenképpen fontos hozadéka lehet a járványnak. Mi mindig is azt mondtuk: ezen a területen a változás állandó, ezért a szakmai, a kulturális, a környezeti, a technológiai változásokat időről időre és következetesen követnie kell az ellátórendszer szerkezetének és működésének.
Azért volt kormányzati változtatás eddig is. Bevált például az, hogy részben a kormányhivatalokba olvasztották a tisztiorvosi szolgálatot? Jól vizsgázott ez a rendszer a járvány kezelésében?
Nem. Mi már korábban leírtuk azt, és most a járvány is bizonyította, hogy a tisztiorvosi szolgálat megerősített, önálló és egységes szervezetként, mint amilyen a korábbi ÁNTSZ-volt, hatékonyabban és egységesebben tudott volna fellépni. Többször is mondtuk, hogy szükség van az önálló szervezet visszaállítására.
Van még javaslatuk a járvány kezelésére?
Folyamatosan tettünk javaslatokat. A kamara az elsők között fogalmazta meg a mobilitáskorlátozás szükségességét, és kezdettől fogva tesztelés- és maszkviselés-párti volt. Az, hogy egyelőre a járványhelyzet jól alakult, a korán meghozott intézkedéseknek és a lakosság önfegyelmének köszönhető, de nem ok az elbizakodásra. A járvány csak csillapodott, de még velünk van. Nem tudjuk, lesz-e második hullám, és főleg, hogy mikor, de ha igen, akkor arra most kell felkészülni. Át kell alakítani a védekezés fókuszát: bármilyen gyanú esetén megfelelő izolációs stratégiával kell reagálni, ami csak széles körű, de célzott tesztelésen alapulhat. Elsősorban a zárt közösségek, kórházak, idősotthonok dolgozóit kell rendszeresen ellenőrizni, nehogy szuperterjesztőkké válhassanak. Az ilyen intézményekből távozó betegek kontrolljára is szükség van, hiszen ők is fokozott kockázatot jelenthetnek.
Az egészségügyi dolgozók védelme már rendben van? A mai napig olvasható a közösségi portálokon, hogy nincs megfelelő, elegendő védőeszközük.
Erről is rendszeresen írtunk az operatív törzsnek, rendre szót emeltünk, hogy a járványügyi védekezés állami feladat, annak költségeit nem lehet az alapellátókra terhelni. Ráadásul a szabadpiacon a háziorvosok, fogorvosok vagy egyáltalán nem tudtak ilyen felszerelést vásárolni, vagy ha mégis, annak horribilis ára volt. De a védőeszközzel való ellátás nemcsak szándék kérdése volt, a világon mindenütt hiánycikkekké váltak ezek az eszközök. A német kollégák hasonlóképp panaszkodtak, és ezzel nem a magyar kormányt akarom védeni, hanem azt szeretném rögzíteni, hogy jobb, őszintébb kommunikációval lehetett volna csökkenteni az ezzel kapcsolatos feszültségeket.
