Tranzit

Ha én Orbán Viktor, Habony Árpád vagy legalább Rogán Antal lennék (hála az égnek, egyik sem vagyok), a tranzitzónákból uniós bírósági ítélettel kiszabadított menekülteket nem Vámosszabadiba és Balassagyarmatra vinném, hanem országjáró körútra. A kereskedelmi rádiózásban-tévézésben roadshow-nak nevezett műfaj keretében minden érdeklődő megtekinthetné őket. Ráférne már az országra: mióta ideért a vírus, alig láttunk hús-vér migránst. Bakondi György mondana pár keresetlen szót a migrációs nyomás növekedéséről, a közönség felhördülne, és már indulhatna is tovább a karaván a következő településre.

Egyáltalán nem szeretnék ötleteket adni – szerintem a fent nevezettek nem szorulnak rá –, de biztos vagyok benne, hogy napok-hetek múlva érkezik majd valamilyen kommunikációs ellencsapás, amiből mindenki megtudhatja, mit veszített az ország (a biztonságérzet, a köznyugalom, a keresztény kultúra stb.) azzal, hogy „Brüsszel” ránk erőltette a tranzitzónák fölszámolását. Cirkusznak ugyanis lennie kell, és – elnézést kérve azoktól, akiknek ez a bőrére megy, vagyis a menekültektől – egymás között valljuk be nyugodtan: a szögesdróttal körülvett konténerbörtönök ugyanolyan színpadi kellékek voltak ebben az előadásban, mint az egész Európát megvédő magyar határkerítés, vagy mint maguk a ketrecbe zárt menekültek. Aki nem hiszi, gondoljon csak a letűnt (?) korok menazsériáira: sokkal könnyebb rettegni a távoli földrészek félelmetes teremtményeitől, ha csak egy rács választ el tőlünk, mint ha oda kell képzelnünk őket az ablak alá.

Az Orbán-rendszer látványtervezői a 2015-ben gondosan képernyőre komponált budapesti menekülttábor óta nem bíznak semmit a fantáziánkra. Abban, hogy a váratlan bírósági ítéletet töprengés nélkül végrehajtották, én annak a jelét látom, hogy talán már készen is van az új produkció.