Dalolva a katasztrófába

Járványként terjedt a háborús lelkesedés, hisztériáig fokozódott 1914 nyarán. Önként és dalolva vonult a katasztrófába Európa. Énekelve masíroztak a magyar honvédek is, a császár és király parancsára. A korabeli vicc szerint az agg Ferenc József volt a legpotensebb férfi a Monarchiában, mert neki még nyolcvanon túl is Bosznia kellett. Laktanyákban, pályaudvarokon, iskolákban és háborúpárti tüntetéseken, falun és városon fújták a slágert: „Megállj, megállj, kutya Szerbia!”

Csak szegény, magányos Ady pengetett más húrokat. Eltévedt lovasról, vak ügetésről verselt „egy kis példányszámú zsidó lapocskában”, de az értelmes szót elnyelte az indulók, lózungok, ágyútüzek eszelős hangorkánja. Az uszítók persze hazudtak akkor is, ahogy mindig, mindenütt szoktak. Azt ígérték, mire a falevelek lehullanak, a katonák újra otthon lesznek. Mellesleg a német császárt is megvezették: a vezérkar türelmetlen tábornokai a Blitzkrieg tervével vették rá a vonakodó II. Vilmost a hadüzenetre.

Az elhatalmasodó téboly közepette a magyar miniszterelnök megőrizte józanságát. Gróf Tisza István (1861–1918) a szarajevói merénylet hírére birtokáról egyenest Bécsbe sietett, az uralkodóhoz, hogy szót emeljen a hadüzenet ellen. Tudta, hogy ugrásra készen várnak németek, oroszok, britek, franciák; Európa elkerülhetetlenül lángba borul. Olyan háború tör ki, amelyben Magyarország nem nyerhet. Meghódítani szerb területeket? Isten őrizz! Újabb szlávok nélkül is trükközni kellett, hogy a népszámlálás magyar többségűnek hozza ki a Magyar Királyságot.

Tisza, a tapasztalt konzervatív politikus nem akarta a háborút. Világosan látta, hogy egyértelmű célok nélkül harcolni végzetes hiba. Hogy a Balkánon édeskevés a bolgár szövetség, az ország ellenséges környezetben magára maradhat, háromfrontos harcra kényszerülhet. Hogy Erdélyben zúgolódnak a románok, lesik az alkalmat az elszakadásra. Hogy nagyon súlyos ára lehet a hadba lépésnek: a vereség a történelmi Magyarország feldarabolásával fenyeget. Ám az óriási hadi gépezet feldübörgött, senki sem tartóztathatta fel.

Azután három ősz is elmúlt, de a frontról csak holttestek és megnyomorodott fiatalemberek tértek haza. A valóság kíméletlenül arcul csapta a háborúért lelkesedőket. Jegyre adták a kenyeret, abbamaradt a dalolás. A forduló közhangulat éppen Tiszát kiáltotta ki bűnbaknak. 1918 őszén az addigra már bukott, gyűlölt ex-kormányfő a parlamentben ismerte el, hogy régi ellenfelének, Károlyi Mihálynak lett igaza: a háború elveszett. Az őszirózsás forradalom napján meggyilkolták, Trianon tragédiáját nem érte meg.

Bosznia bizony az új délszláv államé, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságé lett a békediktátum értelmében, csak a század végére, újabb szörnyű vérontás árán vált önállóvá. Így hát nem jött be a bakanóta szállóigévé vált két sora, a folytatás pedig feledésbe merült, pedig… Így szól a refrén: „Megállj, megállj, kutya Szerbia! / Nem lesz tiéd soha Bosznia! / Mert a magyar nem enged, míg a vére megered, / Bármennyit is szenved.” Néha olcsó propagandában is megbújhat prófécia.