A végtelen táblákon, hatalmas gépekkel, rengeteg vegyszer felhasználásával megtermelt élelmiszer káros az élő környezetre és az emberi egészségre - ez a legfőbb állítása az EU formálódó új biodiverzitási (azaz a biológiai változatosságot szolgáló) és élelmiszer-stratégiájának, de a készülő anyagokban vannak más erős mondások is. Például, hogy a fenti folyamatban a profit nagy része a növényvédő szereket és növényfajtákat gyártó multinacionális (gyakran Európán kívüli) vállalatoknál csapódik le. Rajtuk, illetve az óriásbirtokok tulajdonosain kívül ma mindenki rosszul jár: az európai gazdák egyre kiszolgáltatottabbak, a fogyasztók nem jutnak egészséges táplálékhoz, a környezet pedig drámai mértékben pusztul. Évente a termőföld 1 százaléka esik áldozatul a nagyüzemi művelés káros hatásainak, ami konkrétan azt jelenti, hogy ebben a tempóban néhány évtized alatt az egészet elveszítjük. A művelt terület közel negyedén már csökken a termőképesség.
Az élelmiszernövényeink 75%-a a beporzó állatoktól függ, a méhek és más rokon fajok viszont eltűnőben vannak. Tíz emberből négy nem jut egészséges és tiszta ivóvízhez (és az egyik legnagyobb vízszennyező a mezőgazdaság), az elszennyezett víz 80 százaléka tisztítatlanul kerül vissza a természetbe, ami a talaj leromlását is gyorsítja. Az EU-nak azért van mindebben kitüntetett felelőssége, mert agrártámogatási rendszerével (amely az uniós támogatások legnagyobb „kalapja”) saját maga tartja működésben ezt az ártalmas termelési szisztémát. A Bizottság most elszánta magát a gyökeres változtatásra, de a reform könnyen elbukhat a Tanácsban egyes kormányok ellenállásán.
A következő hónapokban sokszor fogunk találkozni a „2030-ig szóló biodiverzitási stratégia”, illetve „A termelőtől az asztalig” kifejezésekkel (utóbbi angolul lényegesen frappánsabb: „Farm to Fork”, azaz „A gazdaságtól a villáig”). Várhatóan kétféle keretezésben kerül majd elénk a két téma: az egyik szerint ez a jövő, a természeti környezet és benne az ember megmentésének útja, a másik szerint „Brüsszel” ki akarja végezni az európai mezőgazdaságot. Utóbbi már csak azért is kevéssé valószínű, mert – mint utaltunk rá – az EU a legtöbb támogatást az agrárium számára biztosítja, és az új szisztéma nem elvonásokat jelent, hanem többletpénzt azoknak, akik hajlandóak a kisebb ökológiai lábnyomú, ugyanakkor nagyobb biológiai értékű élelmiszereket előállító gazdálkodásra. Az évtized végéig az európai mezőgazdasági termőterület 25 százalékát ökológiai gazdálkodásba kell vonni, a felére kell csökkenteni a felhasznált agrokemikáliák (növényvédő szerek, műtrágyák) mennyiségét, meg kell állítani és vissza kell fordítani a méhpusztulást, 25 ezer kilométernyi folyószakaszon vissza kell állítani a természetes vagy természetközeli állapotokat. De más, a fogyasztókhoz közelebbi területeken is változtatásra van szükség: a közel 500 millió európai polgár közül 33 millió nem jut rendszeresen megfelelő minőségű táplálékhoz, miközben 20 százalékos az élelmiszerpazarlás, a felnőtt népesség fele túlsúlyos, és a népbetegségek többsége összefügg a helytelen táplálkozással.
A változáshoz egyszerre kell(ene) garantálni, hogy a mezőgazdaság semleges vagy pozitív hatást gyakoroljon a környezetre, sokkal egészségesebb élelmiszereket állítson elő, és mindezt megfizethetően tegye, méghozzá „az ellátási láncon belüli méltányosabb gazdasági megtérülés mellett”, azaz több pénzt hagyva a földből élőknél. A két stratégiából az olvasható ki, hogy rengeteg segítséget fognak adni a gazdáknak – a pluszpénzen, illetve az új eszközként megjelenő adókedvezményeken túl is – az átálláshoz, elsősorban tanácsadás, módszertani tudásátadás formájában. Itt részben olyan régi technológiákról van szó, mint a különféle vetésforgók alkalmazása vagy a talajtakarásos növényművelés – amellyel vegyszerek nélkül is megőrizhető a talajerő és biztosítható a gyommentesség –, részben pedig új tudományos eredményekről például a víztakarékos öntözés területén. Várhatóan az agrártámogatási rendszert is úgy fogják átalakítani, hogy a környezetkímélő eljárások használatát ösztönözze.
A reformnak lenne egy olyan következménye is, amely most, a járvány után gazdasági válságban minden bizonnyal felértékelődik: rengeteg munkahelyet teremtene. A nagytáblás, iparszerű agrárgazdálkodásnak minimális a fajlagos, vagyis az egy hektárra vetített munkaerőigénye a kis és családi gazdaságokhoz képest: ha nem erőgépekre és vegyi anyagokra bízzuk, hogy élelmiszert termeljenek nekünk, a mezőgazdaság sokkal több ember számára biztosíthat megélhetést. A tervek elfogadtatása ugyanakkor a nyilvánvaló előnyök ellenére sem lesz könnyű: az uniós agrárpolitika eddigi nyerteseinek számító tagállamok és az agráripari cégek érdekében fellépő kormányok a Tanácsban elkaszálhatják a reformot.
