Egyetért azzal, hogy Trianonnak hivatalos emléknapja van?
Történészként nem mondhatok mást: helyénvaló egy olyan történelmi eseményre való emlékezés, amelynek ilyen nagy a jelentősége.
A „nemzeti összetartozás napja” elnevezést is jónak tartja?
Nincs vele gondom.
Kétségkívül jobb, mintha az „örök magyar fájdalom” vagy a „revízió napja” lenne. De lehetne akár a „megbékélés napja” is. Naivitás?
A megbékéléshez két fél kell. Olyan helyzetben, amikor például az Úz völgyében magyar sírkereszteket tépnek ki, nehéz megbékélésről beszélni. Kérdés, hogy mi a fontosabb nekünk. Az, hogy a magyar politika a vélelmezett jó viszony érdekében kapituláljon a szomszédos országok előtt, vagy pedig az, hogy az egységes magyar nemzet szolidaritást vállaljon a határon túl élőkkel? Súlyos dilemma ez, mindkét választásnak nehezen kezelhető politikai következményei vannak. Úgy tenni azonban, mintha most minden rendben lenne, erkölcsileg sem helyes. A nemzeti összetartozás napjának pozitív jelentése van, ami kifejezett előrelépés ahhoz képest, amit a kormány az emlékezetpolitika ügyében az elmúlt tíz évben művelt. Lásd a Szabadság téri „német megszállási emlékművet”, amely maga a tömény nemzeti giccs. A hazugság szobra.
A Parlamenttel szemben, az Alkotmány utcában létrehozott trianoni emlékhely – amit a járványveszély miatt csak augusztus 20-án terveznek átadni – ön szerint rendben van?
Azzal a ténnyel, hogy lesz ilyen emlékmű, nincs bajom. Különösebb esztétikai kifogásaim sincsenek. Bajom a tartalommal van. A föld alá vezető folyosó két oldalán olyan települések nevei szerepelnek, amelyek 1920 után elvesztek Magyarország számára. Közöttük van azonban Zágráb is, ami nekünk nem fáj, különösen nem annyira, mint Csíkszereda. Horvátországgal társországi státuszban voltunk, Zágráb soha nem tartozott a szűkebb értelemben vett történelmi Magyarországhoz. (Az interjú megjelenése után Wachsler Tamástól megtudtam, hogy horvátországi helységnevek csak az emlékmű korai látványtervein szerepeltek. Ezt később módosították, erről viszont sem a sajtót, sem engem nem tájékoztattak - Ungváry Krisztián.) De ez még hagyján. Nagyobb probléma, hogy a feltüntetett helységnevek az 1913-as állapotot tükrözik. Sok kisebb település nevének korábban nem volt magyar megfelelője, a magyar nevét csak a XIX. század végén, a XX. század elején kapta. Adott esetben 100 százalékig nem magyarok alkották a lakosságot. A trianoni emlékmű ellenben úgy tesz, mintha magyar települések lettek volna, ugyanúgy, ahogyan ma Vácegres vagy Budapest. A kormány politikailag és morálisan is védhetetlen üzenetet küld. Jelesül azt, hogy Magyarországnak olyan területekkel is van dolga, amelyek nem kötődnek magyar identitású emberekhez. Szerintem ez nagyon veszélyes, ingoványos terep.
Mi a megoldás?
Akár valamilyen színárnyalattal, akár konkrét adatokkal jelezni lehetne, hogy annak idején mely helységekben volt magyar többség, vagy jelentős létszámú magyar lakosság.
Ön szerint miről kellene szólnia az évfordulós megemlékezésnek?
Trianon következményei ma is fájdalmasan hatnak, eltérően például a mohácsi csatától, amelynek következményei csak áttételesen érvényesülnek, és nincs ember, aki a jelen problémáit ehhez az eseményhez kötné. A trianoni megemlékezésnek arról kell szólnia, hogy azok az elvek, amelyek alapján a békét meghirdették, mind a mai napig csorbulnak. Magyarország elvesztette területeinek kétharmadát, de ezeken a területeken nagyon nagy számban laktak olyanok is, akik nem akartak Magyarországhoz tartozni. Nekünk ezt tudomásul kell vennünk. Azt viszont nem szabad elfogadnunk, hogy a magát nemzetállamként meghatározó Romániában a magyarság számára nem biztosítottak a nemzetiségi és önrendelkezési jogok. Erre akkor is fel kell hívni a figyelmet, ha tisztában vagyok azzal, hogy így konfliktusokat generálunk.
A magyar kormánytól sem idegen a nemzetállami retorika.
A kormány ezzel pont azt legitimálja, amit kritizálnia kellene. Természetesen Magyarország sem homogén nemzetállam, nálunk is vannak nemzetiségek. A magyar alkotmány ugyanakkor a nemzetiségeket államalkotó tényezőként ismeri el, szemben a román alkotmánnyal. Pedig elsősorban annak kellene gesztusokat tennie, aki Trianon után a nyerő oldalra került.
Kövér László fideszes házelnök nemrég közölte, hogy az ellenzéket nem tekinti a nemzet részének. Miféle egységes magyar nemzetről és összetartozásról beszélünk?
A házelnök kijelentése szörnyű, megengedhetetlen, botrányos és hihetetlenül aljas. Kövér László kizárólag „barát-ellenség” rendszerben képes gondolkodni, az ellenzéknek csak annyi a szerepe, hogy a „gonosz gyűjtőhelyeként” indokolja a Fidesz létezését. De ez egészen más ügy, mint Trianon. A magyar nemzet kulturális fogalom: aki magyarul beszél, akinek magyar az anyanyelve és magyarnak vallja magát, ehhez a nemzethez tartozik. A kormánynak egyébként elég sok olyan döntése volt, ami nem feltétlenül mutatja a következetességet. Ha megnézzük a Fidesz viszonyulását a pártállami múlt feltárásához való, akkor hasonló bakugrásokat láthatunk.
Elképzelhető, hogy a történelmet egyszer majd sikerül különválasztani a napi politikától? Egyáltalán: külön kell-e választani?
Aggodalom és kétségbeesés tölti el az embert, amikor történészként azzal szembesül, hogyan bánnak politikusok a saját szakmája termékeivel. Tudom, hogy a politikai megnyilvánulások nem a tudomány világának produktumai. Boldogabb országokban azonban, amikor emlékezetpolitikáról esik szó, tudományosan minősített művekből leszűrt véleményekkel lehet találkozni. Magyarországon, sajnos, az esetek jelentős részében nem így van. A történelem és a politika szerintem mindig is össze fog tartozni. A múlt általában nem öncélúan érdekli az embereket, hanem azért, hogy a mát és a várható jövőt jobban megértsék, ami viszont óhatatlanul politikai kérdés is. Minden történész – akár akarja, akár nem – valójában napjaink politikáját is segít megérteni. Vagy pont az ellenkezőjét teszi, erre is van példa. Jobb is, ha tudatosítjuk, hogy történelem és politika nem választható el teljesen egymástól. Így legalább senkinek nem lesznek illúziói.
