Párhuzamos történelmek a Kárpát-medencében

Trianon története mindmáig teljesen másképpen jelenik meg a magyar, a román, a szlovák történelemoktatásban, köztudatban. Mindenki csak saját igazát látja, láttatja.

„Trianon nem válhat olyan sziklatömbbé, amely megakadályozza, hogy a szlovákok és a magyarok a jövőbe tekintsenek” – fogalmazott a Trianon centenárium előestéjén Budapestre látogató új szlovák külügyminiszter, Ivan Korčok. A liberális szlovák politikus csak abban téved, hogy Trianon máris sziklatömbként nehezedik jelenünkre. Ha például fellapozunk egy mai magyar, román, szlovák, szerb történelemkönyvet úgy tűnhet, mintha nem is ugyanazt a múltat éltük volna meg, annyira párhuzamos történelmi narratívák élnek egymás mellett, és nyilván, elsősorban az oktatásnak köszönhetően a köztudatban is. De mondhatni párhuzamos szenvedéstörténeteknek is, amelyben minden bűn és felelősség csak a másik nép lelkiismeretét nyomhatja.

A magyar köztudatban is csak a konfliktusok vannak jelen, az, hogy 1848-49-ben a románok, szlovákok, horvátok a császár zsoldjában a forradalom ellen harcoltak, de a miértekre a magyar diák sem kap választ saját tankönyvéből. Mint ahogy arra sem, hogy a Monarchiát, de mindenekelőtt azon belül a történelmi Magyarországot, miért tekintette a korabeli nemzetközi közvélemény is a népek börtönének. Az átlag magyar csak azt tudja, hogy Kolozsvár, Kassa, Komárom, Nagyvárad magyar város volt, de azt már kevésbé, hogy például szász alapításúak vagy hogy a történelmi Magyarország trianoni szétdarabolása pillanatában az elszakított területeken a magyarság kisebbségben volt, e magyar városokat körülvevő vidék többségi lakossága pedig valamely nemzetiséghez tartozott.

Az „utódállamokban” sincs ez másképpen, hiába hangoztatták az Erdély egyesülését Romániával kimondó gyulafehérvári nemzetgyűlés szervezői, hogy nem akarnak elnyomottakból elnyomókká válni, a hatalmi logika és a politika mást diktált az elmúlt száz évben mindvégig. 1918. december 1-én, Gyulafehérváron a román nemzetgyűlés önrendelkezést ígért a Romániához csatolt erdélyi magyaroknak, ugyanazokat a jogokat, amelyeket ők igényeltek sikertelenül maguknak a történelmi Magyarországon belül. A romániai magyarok ma sem kérnek többet, csak ezen ígéretek betartását. Ugyancsak sikertelenül. A szlovákiai magyar párt, az MKP az idei évfordulós megemlékezésen a korabeli szlovák nemzetiségi kéréseket tolmácsolta magyar kérésként az ország miniszterelnökének átnyújtott petícióban. A román, szlovák többség, amely történelemoktatásának köszönhetően ezer év magyar elnyomásként látja és láttatja a közös múltat, túlzónak tartja a mai magyar követeléseket, és nem érez semmiféle ellentmondást, amikor a történelmi Magyarország nemzetiségi sérelmeit hangsúlyozza.

1989 után jelent meg a román történészeknek egy új nemzedéke, amelynek soraiból többen próbálkoznak a párhuzamos történelemszemléletek feloldásával. Egyelőre nem sok sikerrel. Eddig egyetlen ilyen tankönyv született, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem modernkori történelem tanszékének vezetője, Sorin Mitu jegyezte azt. Tankönyve politikai botrányt okozott. Nem tiltották be, de nem is kapkodnak utána az iskolák a különben alternatív román tankönyvpiacon.

A román és szlovák történelemszemléletben Trianon kérdése nemcsak abban más, mint a magyar, hogy ami nekünk kudarc és fájdalom, nekik öröm és sikertörténet. (Ukrajnában ez nem központi kérdés, hiszen Kárpátalja akkor még Csehszlovákiához került. Szerbiában is más a helyzet, a szerbek Jugoszlávia szétesésével megélték a maguk jelenkori Trianonjukat.) Mi a békeszerződéstől számítjuk az ország széthullását, a románok és szlovákok viszont 1918-től új nemzetállamuk létrejöttét. Ezért is volt meglepő, hogy május közepén a román parlament Trianon ünneppé nyilvánította június 4-ét, hiszen azzal épp az önerőből elért nemzetegyesítés képzetét írták felül, kisebbítve a gyulafehérvári nemzetgyűlés súlyát. (A törvényt Klaus Johannis államfő még nem hagyta jóvá, így az az idén Romániában még nem ünnep.)

Szlovákiában precedens nélküli gesztust tett június 2-án este Igor Matovic új kormányfő, aki 100 felvidéki magyar közéleti személyiséget hívott meg a kormánypalotába a Trianon évforduló kapcsán és közösséget vállalt a történelmi Magyarországgal. Azt hangsúlyozta, a közös jövő a közös múltban gyökerezik. Csakhogy ez a közös múlt még teljességgel hiányzik a szlovák köztudatból és történelemkönyvekből is. Kepka Márk, a Zselízi Comenius Gimnázium történelemtanára a Népszavának elmondta: a szlovák történelemszemléletben Trianon „annak a nemzetépítési folyamatnak a betetőződéseként jelenik meg, amit Masaryk, Benes és Ludovit Stúr neve fémjelez. Egy sikertörténet részeként.”. Szerinte a szlovák történetírásban a túrócszentmártoni deklarációnak nincs annyira központi szerepe, mint Gyulafehérvárnak a románban, mert bár az önálló nemzetállamot innen, nem pedig Trianontól számítják, a kezdetekhez való viszonyulás kissé ambivalens. A cseh és szlovák nemzeti mozgalmak ugyanis nem mindig voltak szinkronban, ennek következménye az államalapítás körüli zavar is. „1918 október 28-án Prágában kikiáltják a csehszlovák államot, rá egy napra Pozsonyban az önálló Szlovákiát. Gyorsan leszólnak nekik, hogy ez így mégsem jó, ezért október 30-án az egységes Csehszlovákiát kiáltják ki a szlovákok is”. Kepka Márk szerint a szlovák történelemoktatásból mindmáig hiányzik a közös múlt, a hivatalos történelemkönyvekből csak egy ezeréves szlovák elnyomástörténet rajzolódik ki, amire az irodalom is rásegít. A történelemoktatás egyszerűen körberajzolja a mai Szlovákia határait, és ami azon belül van, az szlovák történelem, azt tanítják, mást nem. De nincs közös harc a török megszállás ellen, nincs Pázmány Péter, aki magyarul és szlovákul egyaránt beszél, egyaránt levelez. Ami pozitív közös múltban az véletlenszerűen jelenik meg, annál inkább az egyszerű szlovákot elnyomó magyar úr képe.

Még a 2000-es években kezdődtek az erőfeszítések egy közös szlovák-magyar történészbizottság létrehozására. Ez a bizottság fel is állt, dolgozott is, ám munkájának eredménye egyelőre sem a magyar, sem a szlovák történelemoktatásban nem látszik. Kepka elmondása szerint annyi változás történt, hogy az utóbbi időben a szlovákiai magyar diákoknak már nem a szlovák történelemkönyvek fordításából kell tanulniuk, hanem egy felvidéki magyar szerzők által összeállított tankönyvből, amelyben a magyar múlt eseményei is helyet kapnak. A szlovák nyelvű tankönyvek viszont változatlanok és finoman fogalmazva, nem épp magyarbarát szemléletűek. A felvidéki magyar tanár ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a mai Magyarország határain belül élő nemzetiségek ugyanígy érzik magukat, ők is hiányoznak a magyar történelemtankönyvekből, ugyanúgy kirekesztve érezhetik magukat a magyar történelemből, mint egy felvidéki vagy egy erdélyi magyar az ottaniból. Emlékeztetett, a felavatásra váró Trianon emlékművön szereplő települések nevei az 1913-as helységnévtárból vannak kivéve. A felső-szlovákiai települések neveinek 90 százaléka azonban egy erős magyarosítás eredménye, semmi közük nincs az évszázados szlovák települések nevéhez. „Ez azért nem annyira jó, ha közös elmozdulást remélünk és keresünk, hatása inkább ahhoz hasonlítható, ahogyan a korabeli nemzetiségi törekvéseket az uralkodó magyar elit elutasította”, fogalmazott interjúalanyunk.