Kilépni a ketrecből

Kell-e nekünk csak érzelmileg viszonyulnunk Mohácshoz? És Trianonhoz? A történelemhez?

Lenne tehát miről beszélni. Van, amiről muszáj lenne beszélni. Mert, ha a múltat kisajátítja a könnyező politikai érdek, a lényeg veszik el. A nemzet jövője. Akkor aztán siránkozhatunk újabb száz évig a saját ketrecünkben toporogva.

Miért van az, hogy száz év múltán egy friss akadémiai felmérés szerint a megkérdezettek többségének még mindig csak fáj Trianon, de alig tud róla valamit? A túlnyomó többség, 85 százalék - ismeretek hiányában, érzelmi alapon - azt gondolja, hogy az első világháború utáni békediktátum volt Magyarország legnagyobb történelmi tragédiája. Ugyanennyien értenek egyet azzal, hogy "magyar az, akinek fáj Trianon". Amiből az következik, hogy akinek nem úgy fáj, mint nekik, esetleg fantomfájdalomnak gondolja, amit érez, az nem magyar. Tehát ki lehet, sőt ki kell tagadni a nemzetből.

Ki tudunk-e egyszer lépni a ketrecből, amit száz éve ránk zárt a nagyhatalmi politika és saját vak szupranacionalizmusunk, hogy az ész uralma helyett az érzelmeinket felkorbácsolva manipulálhasson bennünket, hol a revizionizmus útvesztőjébe, egy még nagyobb kataklizmába, hol az "ideológiai közösség testvéri hallgatásába” vezetve minket?

Fogadjuk meg Tamás Gáspár Miklós tanácsát (ÉS): „Ne beszéljünk Trianonról, mert nem tudjuk, miről beszélünk”? Hiszen igaza van, tényleg nem tudjuk. Amíg pedig nem tudjuk, addig csak siránkozni tudunk a magyar sorsverésen, ami az önfelmentés legkényelmesebb módja. Kérdések százai az orrunk előtt, de persze a tudás felettébb kényelmetlen. Közben lusta tudatlanságunkban a politika - mint a vak lovat - fél kézzel vezet bennünket a falnak. Gödröt ásunk emlékműnek, megkönnyezzük Szent István elrabolt birodalmát, komolynak gondoljuk a „lesz még magyar feltámadás"-t, a hatalom által félig titokban öntözött magyar civilizációs fensőbbséget.

S szinte senki sem emlékszik már, hogy a haladást felgyorsító fejlődést a Monarchia – egy birodalom - részeként értük el. Abban az államalakulatban, amely ellen a nemzetállami szuverenitásért 1848-49-ben forradalmat vívtunk. Annyira futotta belőle, hogy Haynau helyett mindenki Ferencjóskája uraljon minket. Még csak Svejkig sem jutottunk el. Hát akkor hogy jutottunk volna el Bibó Istvánig – idézi a tudó Romsics Ignác -: „A történeti Magyarországnak kíméletes, emberséges és az etnikai szempontokat szigorúan számba vevő felosztása kétségtelenül alkalmas lett volna arra, hogy a magyarokat a történeti Magyarország fenntarthatatlan voltára ráébressze, annál is inkább, mert hamar napvilágra került volna, hogy az elszakított szlovákok, románok, szerbek és horvátok részéről nem mutatkozik semmiféle komoly visszakívánkozás a történeti Magyarországba.” Fáj, vagy sem: nem kértek az ágyasságból.

Bibó – a könnyek párafüggönyét félretolva – látta a lényeget: a soknemzetiségű Monarchia birodalma halálra volt ítélve. Túl a nagyhatalmi megfontolásokon, ugyanaz feszítette szét, ami a magyarokat fél évszázaddal korábban forradalomra sarkallta: az önálló nemzeti lét akarata. Vagy illúziója.

A történelem, vagy inkább tudatlanságunk fintora, hogy száz évvel Trianon után még mindig csak saját történelmünk felett siránkozunk – lenne erre más nemzeteknek is okuk bőven -, s közben észre sem vesszük, hogy azok, akik mindegyre hagymát dörzsölnek a szemünkbe, egy halálra ítélt birodalmat sirattatnak velünk, miközben ugyanők az európai közösség – ha tetszik: egy új európai birodalom - ellen hergelnek bennünket a nemzeti szuverenitás hajszolásával.

Most megint a „nemzetre támadó” baloldal a haza fő ellensége. Az a baloldal, amely éppen kezd ráébredni, hogy kell legyen mondandója a nemzetről, mert nacionalizmus és hazaszeretet nem ugyanaz; hogy a hazafiságot nem engedheti át a jobboldali retorikának, mert az nacionalizmust ácsol belőle. Mert látni kell, hogy Trianon ketrecén túl egy határok nélküli egyesült Európa van, amely tiszteletben tartja a hazafiságot, a nemzeti kultúrákat, a kisebbségi jogokat, s megteremtheti az európai közösség és a nemzeti autonómia harmóniáját.