Donald Trump 2016-os elnökválasztási diadalának fontos tényezője volt a hatásos kampánytematizálás. Hillary Clinton szűklátókörűen a megosztó identitáspolitikára és republikánus riválisa elnöki alkalmatlanságára irányította a reflektorfényt. Trump viszont két közérdekű kérdésre összpontosított. Az egyik – Mexikóval a célkeresztben – a nagy méreteket öltő illegális bevándorlás megfékezése volt a déli határ teljes hosszában egy fal felhúzásával és az országban engedély nélkül tartózkodó „illegálisok” millióinak kitoloncolásával. Elnöki teljesítménye e téren a tökéletes kudarc határát súrolja: csak jelentéktelen hosszúságú új falszakasz épült, a kitoloncolások száma pedig jócskán elmarad még demokrata elődje, Barack Obama ebbéli teljesítménye mögött is.
A másik sarkalatos cél a gazdasági növekedés felpörgetése volt, amit az elnökség első három évében sikerült elérni. Az Obama-kormánytól korántsem rossz állapotban átvett gazdaság – az adóvágásnak és deregulációnak köszönhetően – tempósabb lett, a munkanélküliség fél évszázada nem látott szintre apadt, a reálbérek újra emelkedtek, a tőzsdék szárnyaltak. Trump biztos lehetett benne, hogy ezzel a jó gazdasági bizonyítvánnyal újrázni tud majd a november 3-i elnökválasztáson. A történelem őt látszott igazolni: a második világháború óta a tűrhetően jó gazdaságot magáénak tudó elnököt mindig újraválasztották, a „recessziós“ elnökök pedig elbuktak.
Az elnökválasztás évében kirobbant koronavírus-járvány azonban lenullázta a trumpi gazdasági vívmányokat. Az első félévben az 1929-1933-as nagy gazdasági depressziót idéző növekedési és foglalkoztatási adatok várhatók. Minden ötödik amerikai állás nélkül van. Kevesen osztják a Fehér Ház derűlátását, hogy – a járvány várt gyors lecsengésével párhuzamosan – a gazdaság még az elnökválasztás előtt ugyanolyan fürgén visszapattan majd, mint amilyen hirtelen válságba zuhant. Valójában fennáll annak a kockázata, hogy a gazdaság erőltetett újraindítása a járvány elhúzódásához vezet.
A Trump-kormány megkésett és felkészületlen válságkezelése következtében Amerika lett a járvány globális gócpontja. A méretes gazdasági veszteségek mellett nagy az emberáldozat. A Covid-halottak száma már százezer felett van, s napról-napra emelkedik. A legújabb modellszámítások szerint a közösségi távolságtartási szabályok csupán két héttel korábbi bevezetése 84 százalékkal csökkenthette volna a halálesetek számát. Sokan az elnököt teszik felelőssé a fertőzöttek (több mint másfélmillió) és a halottak kiugróan magas számáért abban az országban, amely – GDP arányosan – a legtöbbet költi egészségvédelemre a fejlett világban. A közvélemény-kutatásokban az amerikaiak többsége helyteleníti az elnök válságkezelését. (Szuperhűséges támogatói körében ugyanakkor ebben a kérdésben is eget verő maradt a támogatottsága.) A friss felmérésekben Joe Biden, a demokrata elnökjelölt győzelmi esélyei számottevően javultak Trumppal szemben.
Trumpot a gazdasági ütőkártya elvesztése választási kampánystratégiája teljes újragombolására kényszerítette. Az új stratégia központi eleme Kína, pontosabban annak démonizálása. Miért? Több ok miatt, de a legfontosabb a figyelemelterelés, felelősségáthárítás és bűnbakkeresés, amelyekben Trump bizonyítottan nagymester. A járvány kezdeti szakaszában az elnök durván lebecsülte az Amerikára leselkedő veszélyt, miközben dicséretekkel halmozta el Hszi Csin-ping kínai elnök „erőteljes és transzparens” védekezőprogramját. Később, a helyzet súlyosbodásával az állami kormányzókra próbálta hárítani a felelősséget.
Ma már Trump kizárólag Pekinget (és kisebb részben a WHO-t) hibáztatja a „vuhani vírus” által előidézett mély közegészségügyi és gazdasági válságért. A Kína-ellenes retorika az amerikai áldozatok számával szinkronban élesedik. Trump – méretes csúsztatással és a történelmi fájó pontokra apellálva – a kialakult helyzetet a Pearl Harbor és a Világkereskedelmi Központ elleni támadáshoz hasonlította. Nemrégiben már „világméretű tömeggyilkossággal” vádolta meg az „inkompetens” kínai kormányt. Szigorú gazdasági büntetőintézkedéseket helyezett kilátásba Peking ellen: újabb pótvámok és pénzügyi kártérítés, amelynek behajtására annyi eséllyel pályázhat, mint a déli falnál a mexikói kormány pénzére. Az elnök megtiltotta, hogy az állami alkalmazottak nyugdíját kezelő alap kínai cégekbe ruházzon be, s tovább szigorította az ázsiai óriással szembeni technológiaeladási és oktatási korlátozásokat.
A gazdasági hidegháború felé haladva nagy washingtoni nyomás nehezedik a Kínában működő amerikai multikra a globális értékláncok Kínát kiiktató átszervezése érdekében, beleértve az USA-ba való visszatelepítést, amelynek kormányzati támogatására külön pénzalapot hoznak létre. A „büntetés” a külpolitikai vonalra is kiterjed, egyebek között a Tajvan szuverenitását erősítő, Pekinget fölöttébb irritáló washingtoni gesztusok révén. A koronavírus kapcsán a Republikánus Párt szélsőjobb szárnyán rutinszerűvé vált Kína „páriaállamként” és „halálos ellenségként” való megbélyegzése.
A Kína-központú kampánystratégiával Trump két legyet akar ütni egy csapásra azzal, hogy demokrata riválisát könnyű súlyúnak állítja be az Amerika meggyöngítésére törekvő Pekinggel szemben. Trump szerint nem véletlen, hogy a kínai vezetés nem őt, hanem Bident szeretné a Fehér Házban látni jövő januárban. A republikánus kampányhirdetésekben Bident „pekingi Joe”-nak karikírozzák. „Kína föltartóztatásához először Bident kell föltartóztatni!” – szól a figyelmeztetés. A kampánytechnikusok Biden Kínával szembeni „puhaságának” illusztrálására az Obama-kormány külpolitikájára hivatkoznak, amikor az amerikai-kínai viszony valóban jóval konfrontációmentesebb volt, s több fontos nemzetközi kérdésben – párizsi klímaegyezmény, iráni atompaktum – a két kormány megtalálta a közös hangot.
A Peking-centrikus trumpi választási stratégiát nemcsak a lefagyott gazdaság és a kampánytematizálás számára vonzó politikai témák szegényessége indokolja. (Bernie Sanders vagy Elizabeth Warren demokrata elnökjelöltsége esetén például borítékolhatóan a „szocialista veszély” lett volna a kampány republikánus slágertémája.) Trump és stábja tudatosan épít a lakosság erősödő Kína-ellenességére. A közvélemény-kutatások szerint Trump elnöksége alatt erősen megugrott azoknak az amerikaiaknak a száma, akiknek kedvezőtlen véleményük van Kínáról. Jelenleg – a vámháború és a járvány miatt túlfűtött, a rasszista felhangokat sem nélkülöző narratívák hatására – már kétharmadon mérik a Kínát ellenzők arányát.
Ennek tudatában Biden minden követ megmozgat, hogy bizonygassa: elnökként még Trumpnál is keményebb vonalat vinne Pekinggel szemben. Biden vakon besétált a Trump-kampány által felállított „pekingi kelepcébe”. Sok ázsiai amerikai szavazatába kerülhet majd ez novemberben. Trumpnál kevéssé releváns ez a hatás, mivel ő már a négy évvel ezelőtti kampányban is Kína ostorozásában utazott.
Amerikából követve az eseményeket én nem számítok arra, hogy a választók többsége szemében Trump manipulatív „Kína, Kína és Kína” stratégiája feledtetni tudja azokat a vaskos elnöki döntési hibákat, amelyek miatt Amerika minden más országnál súlyosabb anyagi és emberáldozattal fizet a járványért. Ráadásul a válságnak még koránt sincs vége.
A koronavírus-járvány rárakódott az Egyesült Államok és Kína globális stratégiai vetélkedéstől túlterhelt kapcsolatrendszerére. Peking közismerten komoly hibákat vétett a pandémia kezdeti szakaszában, de nem okolható azért, hogy Washington – a korai hírszerzési figyelmeztetések ellenére – hónapokig tétlenkedett, s lényegében felkészületlen volt a futótűzként elszabadult járványra. Ahogy Richard Haass, a tekintélyes New York-i külpolitikai agytröszt, a Council on Foreign Relations elnöke mondja: “Mindent elárul Amerika válságra adott válaszáról az, hogy számos fejlett ország – köztük Tajvan, Dél-Korea, Szingapúr és Németország – összehasonlíthatatlanul hatékonyabban teljesített, mint mi. Emiatt nem lehet Kínát hibáztatni.”
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza