Karanténpocak és veszélykondi

Publikálás dátuma
2020.06.07. 15:41

Fotó: Artur Lebedev / Sputnik via AFP
Kifordult magából a világ és kifordította az embereket is. A vékony meghízott, a testesebb lefogyott. De mihez kezdenek magukkal a magyarok az online edzések WC-papír egyensúlyozása és a közös Zoom-kalandok után? Folytatódhat egy egészségesebb élet, vagy lassan mindenki visszatér régi önmagába és a kovászos kenyeret ismét felváltja a kisboltos péksüti?
Az emberek egy része a bezártság és a home office hatására a karantén alatt kezdett – akár stresszlevezetésként – mozogni, egészségesebben táplálkozni, míg mások inkább a végtelen lakomákat, no meg a ­Netflix-maratont választották, kellemes kis karanténpocakot növesztve a mackónadrág alatt. Persze ez utóbbival sincs semmi probléma, mindenki másképp reagál a nyomásra és fenntartás nélkül elfogadható, hogy abban a szituációban az emberek egy részének a közös családi majszolás segített, nem a fenékformáló alakreform. Most azonban, hogy egy időre vége a bezártságnak és tömegek észlelték a tespedésben felhalmozott kilókat, egy fél világ kezdett vad fogyókúrákba, gondolván, ha már a koronavírust megúszták, nem lenne illendő a túlsúly miatt kialakult inzulinrezisztencia, hormonrendszer felborulása, cukorbetegség, szív- és érrendszeri problémák miatt megbetegedni. De mielőtt valaki ész nélküli koplalásba fogna, nem árt szakemberekkel is konzultálni!

Hopp, felszaladt 10 kiló!

Török Éva dietetikus, táplálkozástudományi szakember azt meséli: egy fiatal nő azzal kereste meg, 2 hónap alatt 10 kilót szedett fel home office-ban, és most ezt szeretné ledolgozni. „Vannak, akik a karantén idején megragadták a lehetőséget, hogy végre van idejük a táplálkozási problémáikkal foglalkozni, tapasztalataim szerint ide sorolhatóak a munkahelyi szituációk miatti stresszevők vagy a különböző eredetű, akár a mindennapos rohanás miatt kialakuló emésztési gondokkal küzdők. Ők korábban nem tudtak erre időt szakítani. Ahogy azonban ez a fajta stressz minimalizálódott az életükben, pozitív irányba történtek változások. Sokan kezdtek el kovászt nevelni, sportolni, gyorséttermek helyett főzni. Szakemberként erre kevésbé számítottunk, de jó érzés volt tapasztalni” – mondja Török Éva. Tény, a karantén mindenkit rákényszerített arra, hogy használják azokat a platformokat, amiket esetleg tőlünk nyugatabbra már sikerrel alkalmaznak, és ennek az egyik nagy nyertesei az online edzők. „A karantén ideje alatt közel 5000 fővel nőtt a Facebook-csoportunk száma, hiszen az online óráink a vidékiek számra is elérhetőek voltak. Hiába lazulnak a szabályok, látszik, hogy van létjogosultsága ezeknek az edzéseknek, most is keresik őket” – mondja Darabos Balázs erőnléti és rehabilitációs edző, aki számtalan online edzést tartott ingyen. Az, hogy erre milyen nagy volt a kereslet, látszik abból, hogy az adidas Runners Budapest Facebook-oldalán 24 óráig ingyenesen elérhető videókat élőben 300–500 ember is követte, míg a 24 óra alatt 5 és 15 ezer között mozogtak a videók megtekintésének számai. Ezrek döntöttek tehát úgy, felkelnek a fotelből, és a sportot választják. Az edzők a karantén után sem hagyják cserben a vendégeiket, az órák továbbra is ingyenesek és változatlanul megtartják őket. „Ezzel is próbáljuk motiválni az embereket a folytatásra. Velünk azok is sportolhatnak, akik ezt esetleg anyagilag nem engedhetnék meg maguknak, vagy épp a szoros napi időbeosztásuk miatt nem tudnak edzőterembe járni. Teljesen kezdő órák is indulnak, hogy azok is be tudjanak csatlakozni, akik most szembesülnek azzal, hogy kevés nekik az eddigi mozgásmennyiségük vagy esetleg fogyni szeretnének” – mondja Balázs. A legfontosabb, amit ő is javasol, hogy komplex mozgásformákat csináljanak az emberek, váltogassák a különböző sportokat, mert ez fejleszti a leghatékonyabban a testtudatot és az ideg-izom kapcsolatot.

Pszichológussal a kilók ellen?

A hízás sok esetben nem csak dietetikai kérdés, hiszen néha nem arról van szó, hogy valaki nem tudja, mit kellene enni vagy cselekedni, hanem arról, hogy külső hatás, pszichés okok miatt ezt nem tudja megtenni. A dietetikusnak akkor van szerepe, ha a szükséges tudás hiányzik, de egyéb problémák megoldásában ­inkább pszichológus vagy mentálhigiénés szakember segítségét érdemes kikérni. „Azt tanácsolom mindenkinek: amikor odamegy a fiókhoz enni vagy nassolni valamit, gondolja át, hogy valóban éhes-e? Ha azt tudja mondani, hogy nem, akkor már egy lépéssel közelebb van ahhoz, hogy feleslegesen ne egyen. Sokan az otthoni feszültségek, munkaelvesztés vagy egyéb, a helyzet által generált stressz miatt pótcselekvésként kezdtek enni. Egy dietetikus nekik is segíthet a megfelelő cél kitűzésében is. Nem mindenki számára a címlapokról ránk mosolygó modell testalkata fogja az egészséget garantálni. Az ideális zsír-izom százalék más-más testalkat mögött rejtőzhet. Az emberek persze szeretnék, ha a dietetikus egy instant megoldást kínálna nekik, de ez nem célravezető. Az ember ugyanis valójában azokat a dolgokat tudja értékelni, magáévá tenni, amikért saját maga megküzd. Működőképesebb egy testsúlycsökkentés esetén, ha 3-5 alapelvet mondok egy páciensnek, akinek ezeket a következő 1-2 hónapban kell beépítenie a mindennapjaiba. Erről vezet egy fotóalapú táplálkozási naplót, és az adott időszak után konzultálunk arról, hogy mit tapasztal az alapelvek betartásával. Ha ezeket a változtatásokat sikerült a mindennapok részévé tenni, akkor jöhetnek újabbak. Így nem kész megoldásokat kapnak, helyette mindenki a saját ízlése és élelmiszer-beszerzési lehetőségei, időbeosztása alapján alakíthatja ki azt az étrendet, ami számára hosszú távon, életforma szintjén élhető – részletezi a módszert a szakember. A dietetikusok online konzultáció formájában a karantén alatt is elérhetőek voltak, sok emésztési panasszal küzdő kereste meg akkor is a szakembereket, mivel a korábbi krónikus betegségük akuttá vált. Az ilyen helyzetek nem is tűrnek halasztást.

Vissza az irodai székbe

Azoknak, akik a bezártság alatt mozogni kezdtek, most az egyre sűrűbb és rohangálósabb hétköznapok jelentenek kihívást, hiszen már nem feltétlen találnak időt olyan könnyedén arra, hogy mozogjanak. Így egykettőre visszasüppednek abba a mozgásszegény és ülő életmódba, amiből a veszélyhelyzet kirántotta őket. Török Éva a karantén pozitív hatásait maga is tapasztalta, sokkal többet sportolt, a családjának volt ideje együtt, minőségi időként étkezni, de már érzi, ahogy a gyerekei­vel visszatérnek a korábbi kerékvágásba, úgy válik egyre nehezebbé az én- és a közös idő megteremtése. „Azt a ritmust, ami korábban volt, nem tudom követni, egy középutat igyekszem találni. Hozzám hasonlóan sokan vélik úgy, hogy bizonyos új szokásokat, értékeket érdemes átmenteni a mostani életünkbe is a karanténidőszakból, és kicsit másképp priorizálni, mint korábban. Az egészséges életmód soktényezős történet, a tudatos táplálkozás, testmozgás, stresszkezelés, a megfelelő minőségű alvás egyaránt hozzátartozik. Ezek olyan értékek, melyeket hajlamosak vagyunk a háttérbe szorítani a mindennapos rohaná­saink során. Pedig nem lenne szabad megfeledkeznünk arról, hogy a betegségek jelentős része ezek által a gyakran elhanyagolt értékek által megelőzhető lenne. A korábban említett civilizációs betegségeken, az elhízáshoz köthető cukorbetegség, a szív- és érrendszeri megbetegedéseken, hormonális problémákon túl bizonyos, jellemzően a leggyakoribb tumoros megbetegedések akár ötven százaléka is megelőzhető volna pusztán életmód- és táplálkozásbeli változtatásokkal” – hívja fel a figyelmet a szakember.

Otthoni suhanás

A karantén alatti online órák sikerén felbuzdulva új online edzéseket tervez a kerekes székesek számára a Suhanj! Fitness. Hazánk első integrált, teljesen akadálymentes edzőtermében épek és kerekes székes, vak vagy bármilyen más fizikai vagy szellemi fogyatékossággal élő vendégek együtt sportolhattak a veszélyhelyzet előtt. A mozgásnak azonban a karantén sem állta útját, mindent online próbáltak megoldani, az irodai csapat folyamatosan dolgozott, és az elsők között náluk indultak el a Zoom-edzések. „Nekem nagy a vendégköröm, gyakran előfordul, hogy telt ház van és várólistán is legalább annyian szerepelnek, de a hely kapacitása miatt nem fér be mindenki. Ezen változtatott az online tér, ahol létszámlimit nélkül lehet edzeni már március 22-től. Én heti 5 edzést tartottam reggel és délután, ezek Gyere tesizni és Karanténtesi néven futottak. Volt, hogy egy nap alatt 65 ember mozgott velem, de egyes videók 25 ezres nézettséget is elértek” – mondja Pausz Tamás, a Suhanj! Fitness edzője, aki kezdetektől része a csapatnak és igen kreatívan állt az otthoni edzéshez. Volt például WC-papírokkal, székkel vagy rongyokkal végzett óra, de előfordult, hogy a vendégek kedvenc gyakorlataiból állt össze az edzés. A Suhanjnál voltak ingyenes edzések, élő videók és Zoom-edzések is. Utóbbiak esetében jelképes 500 forintot kell fizetni egy-egy alkalomért.

Szerző

Istent játszottak

Publikálás dátuma
2020.06.07. 12:03
Andreas Krieger
Fotó: JOHN MACDOUGALL / AFP
Írtunk már arról, miért veszélyes és barbár döntés a transzszexuálisok nemváltoztatásának törvényi ellehetetlenítése. Soroljuk tovább a példákat. Itt az egykori NDK-s élsportoló drámai története: Heidi Krieger női súlylökőbajnoknak bevallása szerint az életét mentette meg, hogy Andreas néven férfivá válhatott.
Heidi akart lenni az első nő, aki 23 méternél messzebbre repíti a súlyt a dobókörből. Rekordokról és aranyérmekről álmodott a fiatal kelet-berlini lány. Megszállottan dolgozott a sportsikerért, az elismerésért, amit azelőtt hiába várt. Gyerekként kiközösítettnek érezte magát. Nem érdekelték a lányos játékok, vadóc volt, rossz tanuló. Az atlétika új esélyt kínált neki. Felismerték a tehetségét a dobószámokban, a súlylökésnél kötött ki. Sportiskolába íratták, és az állambiztonság klubja, a Dynamo igazolta le.

Kis kék tabletták

Első – s mint utóbb kiderült, egyetlen – nagy győzelmét huszonegy évesen érte el. Az 1986-os Európa-bajnokságon 21,10 méteres lökésével a kontinens legjobbja lett a nők között, ráadásul éppen Stuttgartban, nyugatnémet közönség előtt. Ez akkora dolog volt az NDK-ban, hogy a legmagasabb helyről gratuláltak hozzá. A „kedves sporttársnő” megszólítású üdvözlő táviratot személyesen Erich Honecker pártfőtitkár és államfő írta alá. Heidi élvezte a jutalomból kapott kiváltságokat, az NSZK-ban és Svédországban nyaralt, amiről egy átlagpolgár legfeljebb álmodozhatott. De a folytatás nem úgy alakult, ahogy képzelte. A sportvezetők „a helyére tették”, nyíltan megfenyegették: csak addig maradhat sztár, amíg végrehajt minden utasítást. Pedig addig is vakon engedelmeskedett. Tizenhat éves korától kérdés nélkül szedte azt a kis kék tablettát, amit az edzője nyomott a kezébe. Nem gyógyszertári csomagolásban kapta, így a nevét sem tudta. Csupán annyit mondtak neki, táplálékkiegészítő, amitől erősebb lesz. Két esztendő leforgása alatt félelmetes izomtömeget szedett fel: a magas, vékony lány (185 cm, 69 kg) versenysúlya 105 kilóra nőtt. Keményen edzett. Jóval később, már az új életében kezébe került a régi edzésnaplója, és megütközve számolta ki, hogy a súlyemelő gyakorlatokon, egy 14 napos tréningciklus alatt 100 tonnát(!) mozgatott meg. Mindhiába, elmaradtak az újabb sikerek. Egyre elviselhetetlenebbül fájt a csípője, nehezen mozogtak az ujjai. A berlini fal leomlása után, az újraegyesülő Németországban abba kellett hagynia a versenysportot. Huszonhat évesen élete romokban hevert. Más is gyötörte, nemcsak ízületi bajok és pályafutásának kudarca. Idegennek érezte magát a világban, és mindinkább a testében is. Gyakran kérdezte magától: „Mi a baj velem?”  

Felismerések ideje

Súlyos depresszió kínozta, miközben bolti eladóként próbált talpon maradni. Vonzalmat érzett egy nő iránt, pedig nem tartotta magát leszbikusnak. Szerencsére egy kollégája, akinek kiöntötte a lelkét, néven nevezte a jelenséget, amiről Heidi addig nem is hallott: transzszexualitás. A tudat, hogy a helyzete nem egyedi, reménnyel töltötte el. Nem habozott sokat, belevágott az átalakító műtétekbe. „A döntés, hogy átoperáltatom magam, és Andreas Kriegerként élek, megmentette az életemet”, emlékezett vissza két évtized múltán a róla készült dokumentumfilmben. Ám hátra volt még egy felismerés. Az ezredfordulón tanúnak idézték meg a bíróságra, korábbi NDK-s sportvezetők perében. Manfred Ewaldot és társait azzal vádolták, hogy tiltott doppingszerekkel veszélyeztették fiatalkorú sportolók egészségét, anélkül, hogy beavatták volna az áldozatokat (lásd keretes írásunkat). Andreas fejében kezdett összeállni a kép. Eleinte tanúskodni sem akart, hogy ne kelljen felidéznie régi emlékeit. Aztán mégis rászánta magát, és megkereste Werner Franke professzort, aki könyvet írt a témáról. Tőle hallotta először, hogy a pubertás idején adagolt hormonok befolyásolhatják a nemi identitást. Tinédzserként elképesztő adagban kapott férfihormont: egyes időszakokban ötször annyit, mint amennyit egy férfi szervezete termel. Többet, mint amennyivel a sprinterkirály Ben Johnson megbukott a szöuli olimpián (1988). Ez a kanadai rövidtávfutó izomkolosszus képét elnézve egyszerűen felfoghatatlan. A kis kék tablettáról kiderült, hogy egy Oral-Turinabol elnevezésű készítmény, magas tesztoszte­ron­tar­talommal; úgy szedették vele, mintha C-vitamin volna. Az egykori élsportoló arra is rádöbbent, hogy kiemelkedő teljesítménye, amire olyan büszke volt, nem tiszta. Tudtán kívül, akarata ellenére, de mégiscsak doppingolt.

Ajándék a sorstól

Andreas Krieger bizonyos benne, hogy a hormonkészítményeknek közük volt a benne végbemenő változásokhoz. Az összefüggés kézenfekvőnek tűnik, de nem bizonyítható, hiszen mások is transzszexuálisok, pedig nem szenvednek el ilyesfajta durva kémiai beavatkozást. Franke professzor arra gyanakszik, hogy a tiltott szerek ez esetben katalizátorként működhettek. Vajon ha nincs az az NDK állami doppingprogramja, Andreas ma is Heidiként élne? Nincs egyértelmű válasz. Andreas azt mondja, a sportvezetők „istent játszottak”, a feje fölött döntöttek a sorsáról. Elvették tőle a lehetőséget, hogy önmaga találja meg a nemi identitását. Azóta szabadidejében doppingellenes kampányokat támogat, a pekingi olimpia előtt tiltakozott a kínai emberijog-sértések ellen is. A szerek romboló mellékhatásait változatlanul érzi: fájnak az ízületei, csípőbántalmai miatt nem képes oldalt fekve aludni. Sokáig postai csomagkézbesítőként dolgozott, a legutóbbi hírek szerint egy kis ruhaboltot nyitott a szász-anhalti Magdeburgban. Az átváltozásért súlyos árat fizetett. Szüleivel és fivéreivel megszakadt a kapcsolata; mint mondja, nem tudták feldolgozni a vele történteket. Egyedül féltestvére, az apja második házasságából született húga kivétel. Ám a per idején történt vele még valami, ami szerencsés fordulatot hozott az életébe. Megismerkedett Ute Krause egykori keletnémet válogatott úszónővel, aki maga is a titkos doppingprogram áldozata, és feleségül vette. A boldog házassággal új családot is kapott, amelyik elfogadja olyannak, amilyen. Úgy fogalmaz, a sors „gazdagon megajándékozta”. A döntéshez való jogát nem kérdőjelezte meg az állam. Ugyan miért is tette volna? Nincs józan érv, amely indokolná a tilalmat. Heidi-Andreas története szomorúan időszerű 2020 Magyarországán, ahol jogszabállyal lehetetlenítik el a nemváltást: itt és most így játszik istent a hatalom.

NDK: a német doppingköztársaság

 Az élsport kirakatágazat volt az egykori NDK-ban. A propaganda úgy ünnepelte a sportsikert, mint a kapitalista Nyugat(-Németország) fölötti, a szocialista rendszer felsőbbrendűségét igazoló győzelmet. Túlságosan fontos ügy volt ez ahhoz, hogy versenyzőkre, edzőkre és a szerencsére bízzák. Az 1960-as évek elején állami doppingprogramot indítottak. Manfred Ewald (1926–2002), a Hitlerjugend volt tagja, a DTSB állami sporthatóság és a nemzeti olimpiai bizottság elnöke szervezte a tiltott teljesítményfokozók előállítását és elosztását. Negyedszázad alatt sportolók ezreit, köztük sok fiatalkorút doppingoltak, általában tudtuk és beleegyezésük nélkül. Előfordult, hogy a szülők rájöttek, de nem tiltakoztak. A sport ugyanis kivételes felemelkedési lehetőség volt, privilégiumok jártak vele: soron kívüli lakás- vagy Wartburg-kiutalás, nyugati utazás, befolyásos elvtársak jóindulata. Ezeket kockáztatta volna, aki ellenszegül, és ujjat húz a hírhedt Stasival. A doppingprogram annyira általános volt, hogy aki az NDK színeiben nemzetközi szinten versenyzett, aligha lehetett tiszta. Rendszerint anabolikus szteroidokkal tömték őket, nagy dózisban. A felelőtlen emberkísérletek súlyos mellékhatásokkal jártak: ízületi bántalmak, rákbetegségek, krónikus gyulladások, gerincfájás, depresszió, evés­zavarok. Hivatalosan kétszáz egykori keletnémet élsportolót ismertek el a doppingprogram áldozatának. A vét­kesek enyhe, felfüggesztett büntetést kaptak, áldozataik egyszeri, 9800 eurós kártérítést, ami rendszerint a gyógy­kezelésük költségeire sem volt elég.

1965 Kelet-Berlinben megszületik Heidi Krieger 1979 Tizennégy évesen élsportoló 1981 Először kap edzőjétől doppingszert, tudta és beleegyezése nélkül 1986 Atlétikai Európa-bajnok női súlylökésben 1989 A berlini fal leomlása után nem tudja megismételni a sikereit 1991 Befejezi a versenysportot 1995 Rádöbben, hogy transzszexuális 1998 Nemváltoztató műtétek után férfiként, Andreas néven él tovább 2000 Volt NDK-s sportvezetők peréből megtudja, férfihormonokkal doppingolták 2002 Feleségül veszi Ute Krause egykori keletnémet válogatott úszónőt 2016 Portréfilm készül „Andreas Krieger: Heidi legnagyobb dobása” címmel

Rázós indulások

Publikálás dátuma
2020.06.07. 08:47

Fotó: GREGG NEWTON / AFP
Múlt szerdán ismét sok százmillió ember – főleg, de egyáltalán nem kizárólag amerikaiak – ültek feszülten a képernyők előtt, hogy tanúi legyenek a történelmi eseménynek, amikor egy magáncég részvételével startol teljesen amerikai gyártású űrhajó a világűrbe. Ekkora érdeklődés utoljára talán a nyolcvanas években övezett kilövést, még akkor is, ha az első kísérletet le kellett fújni. A Dragon Crew végül szombaton indulhatott útjára, de nem Robert Behnken és Douglas Hurley űrhajósok voltak az elsők, akik megtapasztalták, milyen érzés egy hatalmas rakétával a fenekük alatt a kilövőállásban ragadni.
1984. június 26-án Mike Mullane küldetésfelelős a Discovery űrrepülő pilótafülkéjében várta a kilövést. Ez lett volna az USA űrsiklóprogramjának 12. repülése, a vietnami veterán Mullane életében viszont az első. Csakúgy, mint a vadiúj, továbbfejlesztett Discoveryé, amely csillogva-villogva várta a startot. Mullane sok kemény helyzetet átélt a légierőnél a vietnami háborúban, már az első körben beválogatták az űrsiklóprogramba, összesen hat évig képezték ki az első útjára. Amikor eljött a nagy nap, mégis alig bírt aludni, és a reggeli sem ment le a torkán. Egyszerű földi halandóként nehéz elképzelni, milyen stresszt, feszültséget élnek át az űrhajósok a kilövés előtti pillanatokban. Ráadásul ezekben a helyzetekben mindig ott van a végzetes hibák lehetősége is, Mullane három különböző életbiztosítást is kötött a misszió előtt. Nem segített az űrhajósok idegszálainak az sem, hogy az indítást már így is el kellett halasztani egy nappal, mivel a tervezett visszaszámlálás előtt 20 perccel meghibásodott egy számítógép. A Discovery hat űrhajósából csak egyetlen volt, aki már járt a világűrben, Hank Hartsfield parancsnok. A többiek újoncok voltak, köztük Judy Resnik, aki arra készült, ő lesz a második amerikai nő az űrben. „Kétféle érzés kavargott bennem a pilótafülkében. Egyrészt féltettem az életem, de közben határtalan örömöt éreztem, hiszen egy űrhajós életcélja nem lehet más, mint felrepülni az űrbe” – nyilatkozta Mullane a BBC-nek. Önéletrajzában azt írja, azt kívánta, ha felrobbannak, 50 mérföldes magasság felett történjen meg a katasztrófa, mert akkor úgy halna meg, hogy hivatalosan is asztronautának nevezhetnék, hiszen járt az űrben. De nem ez történt.
Mike Mullane
Fotó: NASA

Kétezer tonna üzemanyag tetején

Amikor a visszaszámlálás tíznél tartott, több száz kilogrammnyi üzemanyag áramlott az égéstérbe, hatnál felzúgtak a hajtóművek és megfeszültek a rögzítések, amelyek az indítóállomáshoz kötötték a Discoveryt. Ha a két oldalára rögzített gyorsítórakéta felizzik, már nincs visszaút, és ezt az űrhajósok is tudják. Ha valami rossz­ra fordul, itt nincs katapult vagy más menekülőút. „Ez egyrészt nagy félelemmel tölti el az embert, viszont ott a bizonyosság, hogy rengetegen mindent megtettek, ami emberileg lehetséges, hogy az űrhajó rendben működjön” – mesélte az űrhajós az interjúban. A helyzet azért sem egyszerű, mert rendszerint ilyenkor a legénység családja néhány kilométerről, az irányítóközpontból figyeli a kilövést. A Discovery első tervezett indulása előtt néhány másodperccel megszólalt a vészjelző, és távolról egy villanás látszott, a pilótafülkében az űrhajósok azt érzékelték, hogy leálltak a hajtóművek. Ha a gyorsítórakéták már felizzottak volna, az űrsikló abban a pillanatban kettészakad – az űrhajósok jó néhány másodpercig ennek a tudatában várták, hogy kiderüljön, mi történt, majdnem két­ezer tonna üzemanyagon „ülve”. Mint aztán kitudódott, kisebb tűz ütött ki az űrhajó alsó részénél, és mivel az irányítóközpontban attól tartottak, a lángok továbbterjedhetnek, a legénységnek türelmesen kellett várnia, míg el nem hárították a veszélyt. A média még a nyolcvanas években is kiemelt figyelemmel kísérte a NASA minden lépését, az űrhajósok nem mutathattak bizonytalanságot, bármilyen csalódottak és bizonytalanok voltak is, azt kellett demonstrálniuk: akár már másnap is visszaülnének a Discoverybe. Ekkor még nem tudhatták, hogy a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéták illesztései között a forró gázok átégették a gumitömítéseket. Még néhány perc, és a rakéták darabokra szakadtak volna, elpusztítva az űrhajót is. Tizennyolc hónappal később pontosan ez történt, amikor a Challenger-katasztrófában hét űrhajós lelte halálát, köztük a második amerikai női űrhajós, Judy Resnik is. Mike Mullane és a Discovery végül több mint két hónappal később hagyta el először a Földet, két távközlési műholddal a fedélzetén, a küldetés sikeres volt. 

Kísérlet élesben

Az asztronauta második küldetése során 1988-ban egy esemény újabb hibát tárt fel az űrsikló kialakításában. Nem sokkal a felszállás után az egyik gyorsítórakéta orrkúpja levált és az űrhajó törzsébe csapódott. A vezérlőteremből biztosították az asztronautákat, hogy minden rendben van, csak egy apró probléma történt. Mikor visszatértek a Földre, a mérnökök döbbenten látták, hogy a levált darab mekkora sérülést okozott az űrsikló testén. Ha kicsit máshol csapódott volna be, az űrhajó legénysége meghalhatott volna. Így történt ez 2003-ban, amikor hét űrhajós vesztette életét a Columbia fedélzetén. Az űrrepülő külső burka olyan súlyosan sérült egy leváló darabtól, hogy a szélsőségesen magas hő a belső elemekhez is eljutott, és az űrsikló a Földre való visszatéréskor darabjaira hullott a levegőben. Így lett Mike Mullane az az ember az amerikai űrkutatás történetében, aki kétszer is túlélt egy olyan hibát, ami később végzetesnek bizonyult. Mindebből jól látszik, hogy minden űrrepülés éles kísérlet is egyben, ahol az űrhajósok kockáztatják az életüket, bár a rizikót igyekeznek egyre kisebbre csökkenteni a mérnökök. Az űrsiklóprogramban, amely 30 év után végül 2011-ben zárult le, évente néhány alkalommal elindítottak egy űrhajót leginkább azért, hogy a Föld körüli pályára állás rutinná váljon. A Challenger és a Columbia űrsiklók tragédiája azonban megmutatta: a kockázatokat nem sikerült teljesen kizárni, az űrrepülés mindig is veszélyes üzem lesz. 
Robert Behnken és Douglas Hurley
Fotó: - / AFP

Már van menekülőút

A katasztrófák a NASA biztonsági és irányítási folyamatainak hibáit is feltárták. Az űrsiklók rendszerint kiválóan működtek, miután sikerült őket Föld körüli pályára állítani, a program lehetővé tette a Hubble űrtávcső üzembe állítását és szervizelését, a Nemzetközi Űrállomás összeszerelését, és sok más mérföldkőnek számító missziót vitt véghez. Ugyanakkor a koncepció, miszerint egy hatalmas üzemanyagtartállyal rendelkező űr­siklót két szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta röpítsen a légkörön kívülre, valószínűleg alapvetően hibás volt. És az csak az egyik, de laikusok számára leginkább kézzelfogható probléma, hogy amennyiben valami végzetes hiba történik, nincs mód a leállásra, ha egyszer begyújtották azokat, mindenképpen ki kell égetniük magukból az összes hajtóanyagot a leállás előtt. Ez pedig végzetes tervezési hibának bizonyult. Most, kilenc évvel az utolsó űrsikló startja után az amerikai űrhajósoknak ismét át kellett élniük, milyen az, amikor elhalasztják a felszállást. Igaz, szerencsére most csak a rossz időjárás adott okot a csúsztatásra. A SpaceX űripari magáncég Crew Dragon űrhajója merőben más, mint az űrsiklók voltak, és itt nemcsak a külsőségekről, az érintőképernyőkről és speciálisan kifejlesztett anyagokról van szó, amiket Elon Musk cége használt. (Bár a design visszanyúlik a gyökerekhez, az űrhajó megjelenése az űrutazás hőskorát idézi.) A fő különbség, hogy a kapszulát folyékony üzemanyag meghajtású rakéta repíti az űrbe, és a Dragon utasainak lehetőségük van menekülni, ha valami végzetes hiba lép fel – ez kifejezetten fontos szempont volt a tervezésnél. Mindazonáltal a Crew Dragon sikeres fellövése múlt szombaton mégiscsak egy éles teszt volt, ebben nincs sok különbség az évtizedekkel előtti helyzethez képest. Robert Behnken és Douglas Hurley veterán űrhajósok minden rutinjuk ellenére valószínűleg ugyanazt a félelemmel vegyes eufóriát élték át a visszaszámlálás során, amiért az 1990-ben visszavonult Mike Mullane még ma is bármit megadna.

Columbiától Atlantisig

A NASA űrsiklóprogramja 1972 januárjában vette kezdetét, amikor Nixon elnök aláírta a törvényjavaslatot, amely 5,5 milliárd dollárt biztosított szárnyakkal ellátott, teherszállításra és 7 fős személyzet utaztatására alkalmas űrjármű fejlesztésére, ami újra használható. Az Apollo-program lezárulta után a cél a hidegháborús versenyben egy űrállomás építése volt. A prototípust, az Enterprise-t 1976 őszén mutatták be, hővédő pajzsok és megfelelő hajtóművek hiányában csupán légköri tesztrepüléseket hajtott végre. A Columbia volt az első űrsikló, amely 1981 áprilisában valóban eljutott az űrbe, és 36-szor kerülte meg a Földet. 1992-ig további négy űrsikló készült el: a Challenger, a Discovery, az Atlantis, végül az Endeavour. A Challenger 1986-ban az indításkor, a Columbia 2003-ban a visszatéréskor semmisült meg, mindkettőn 7-7 űrhajós lelte halálát. A programnak mégsem csak ez tett be végleg, mint kiderült, az űrsikló mégsem költséghatékony megoldás, hosszú távon drágább, mint az egyszer használatos járművek. A teljes program három évtizede alatt becslések szerint 174 milliárd dollárt „égetett el” az Atlantis utolsó, 2011. júliusi útjáig, amelyet sokan „az űrkorszak végeként” aposztrofáltak. Egészen mostanáig.

Szerző