Száz méter hosszú, négy méter széles és négy méter mély. Az Alkotmány utcából indul és a semmiben végződik. Legyünk objektívek: nem a teljes semmiben, mert a végén gránittömbbe rejtve lángcsóva táncol. Ha Vergilius állna előtte, hihetnénk, hogy a pokol bejárata – de nem áll ott.
Így csak töprenghetünk. Árok, amelybe Magyarország szekerét borították úgy, hogy egy évszázad alatt se kászálódhat ki belőle? Lövészárok, amelyből kiugorva megrohamozzák…, a micsodát? A Parlamentet? Az árok mélyén hasra feküdve békaperspektívából látható a világ? Figyelmeztető jel: éppen regnáló pártunk és kormányunk (esterházyasan: kárunk és portmányunk) ezzel véd meg a világ ellen? Ellenkezőleg: a világ ásta, hogy megvédje magát pártunktól és kormányunktól?
Tartok tőle, hogy ennél is többet akartak szimbolizálni. A tér és környéke 1944 előtti állapotának visszaállítása? Juj, de nagyot tetszett hazudni! Eltűnt Károlyi Mihály szobra (ő utasította vissza a békefeltételeket: Nem, nem, soha!), visszatért helyébe Tisza István, aki a vesztes háborúba hajszolta az országot. Eltűnt Kossuth, amikor elfogyott a regimentje…, jött helyébe Kossuth és kormánya, megalázva, lehajtott fejjel. A szoborcsoporttól nem messze lobogott az 56-os forradalom lángja. Eltűnt mindenestől. Elbújt Nagy Imre a Margit híd alá, annyira szégyellte az egészet.
Felesleges töprengés. Ez a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye. Az Árok! És akinek ennyi jó kevés, mehet Budára a Szent György térre. Oda is raknak egyet. Pécelen, Kistarcsán nagyon hiányzott, kaptak ők is, de ott azért kisebb a forgalom.
Csonka történelem
Trianon története persze nem száz évvel ezelőtt kezdődött – sokkal korábban. Tamás Gáspár Miklós, valószínűleg Magyarország legműveltebb embere, felsorolta a minap, mi mindent nem ismerünk a trianoni szerződés és környezetének irodalmából. Valami keveset talán a magyar forrásokból, úgyszólván semmit a külföldön kiadottakból, és ami legsúlyosabb, a semminél is kevesebbet a Monarchia utódállamaiban, szomszédainknál született művekből. Száz év alatt a mindenkori hatalom mindenkori érdeke volt, hogy a számunkra fájdalmas történet okait lila ködbe burkolják. Erre kellett (volna) négy nemzedék történeti tudatát, önképét, jövőképét építeni.
A Trianonhoz és onnan a hitlerizmushoz és a második világháború végéhez vezető útból semmit nem érthet az, aki csak az olyan baromságokat ismétli, mint „Csonka Magyarország nem ország / Egész Magyarország mennyország”. Bibó István több esszéjében elemzi, hogyan lehetett volna a Versailles-ban felvázolt rendezési kísérletből egész Közép-Kelet-Európa számára békét és nyugalmat hozó megoldás, és ehelyett hogyan készítették elő a következő katasztrófát. De a semminél is kevesebbet érthet meg az, aki a felelősséget a magyar uralkodó osztályt felmentve mindig máshol, ha lehet, a térségtől minél távolabb keresi. Az eleve bonyolult és a különböző szereplők által a lehetetlenségig bonyolított problémakötegből egyet emelnék ki. A kor magyar véleményformálói közül kivétel nélkül mindenki a történelmi magyar állam keretein belül kereste a megoldást. Negyedszázad elteltével Bibó mondta ki, hogy ha az „egész Magyarország” délibábjának kergetése helyett önként elengedik az önállóságra, vagy az anyanemzethez csatlakozásra érett országrészeket, a megegyezésből kialakult határok jóval kedvezőbben alakultak volna, mint amit a trianoni diktátum végül meghagyott.
Akik tudták, azok se kívánták tudomásul venni, hogy a nagy világégés utáni átrendezés nem korlátozódott a Kárpát-medencére. Ausztriától elvették Dél-Tirolt, Németország hatalmas területeket kényszerült átadni Lengyel- és Csehországnak, a Közel-Kelet francia és angol érdekszférákra osztott aknáit pedig máig nem szedték fel. Természetesen mindenkinek a maga fájdalma a legerősebb, de ha az ellenérvrendszer fókusza tágabbra nyílt volna, hatásosabb lehetett volna.
Az empátia, tudomásul vétele annak, hogy mit gondolnak szomszédaink, és mit gondol a világ, minden esetben kevesebb kárral járt volna, mint az „egyedül vagyunk”, a végsőkig kitartás heroikus póza, amely így egyenes vonalban elvezetett a végsőkig – a visszafordíthatatlan katasztrófáig.
Trianon után
Bibó, aki távol állt a marxista történelemfelfogástól, a politikai hisztéria elemzésekor használja a marxista szótárban is megjelenő hamis tudat fogalmát, de inkább Freud modorában. „A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösségnek valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata (…), melyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőlük származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja. (...) Az ilyen túl nagy megrázkódtatás a szóban forgó közösség politikai gondolkodásának, érzelmeinek és szándékainak a megrögzülésével és megbénulásával jár (…) Az ilyen hamis helyzetben élő közösség mindinkább ferde viszonyba kerül a realitással (...)” (Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről)
A revíziót célzó, két világháború közötti magyar stratégiának ennél pontosabb leírását sehol sem leljük. Eredményekkel biztató tárgyalást egyedül a bécsi emigrációban élő Jászi Oszkár folytatott Masarykkal, de hiába… A magyar hivatalosság úgy vélte, hogy a sebek mutogatása a nagyvilágnak célravezető. Két érveket helyettesítő jelszót használtak. Az első történelmi indíttatású: a trianoni döntések egy ezeréves állam épületét rombolták le. A magyar különösséget hangsúlyozni vélő érvet minden tényező elengedte a füle mellett. Egyrészt, mert a térségben két másik állam, a cseh és a lengyel is ezeréves. Másrészt a döntésben és a végrehajtásban oly fontos szerepet játszó Franciaország, Nagy Károly hajdani birodalmának utódállama nem igényelt történelmi leckét.
A második, ugyancsak haszontalan érv, az áldozatiság. A vétlen és védtelen Magyarország összeesküvés áldozata. A döntéshozókat a történelmi lecke után erkölcstanra oktatták volna, de a nebulók a leckén nem jelentek meg. Annál is kevésbé, mert Trianonban nem igazságosztásról, hanem békéről és stabilitásról volt szó. A második lecke eredménytelenségét csak súlyosbította a tatárjárás, törökdúlás, orosz beavatkozás emlegetése. Európa nem nyújtott védő kart és egyáltalán nem kívánta kifizetni a számlát, amelyhez nem mellékeltek megrendelőlapot.
Ha a múlton merengő, XIX. századi romantika fordulataival élő érvrendszer csak száz évvel ezelőtt, és mondjuk a lovastengerész negyedszázados országlásának időszakában bizonyult volna teljesen terméketlennek, magunk is mondhatnánk, európai partnereink is, több is veszett… Trianonban. De ez a hamis tudatból eredő, egyszerre kérkedő és panaszkodó hisztériás beszédmód nem a múlté!
Alig néhány nappal ezelőtt Szijjártó Péter külügyminiszter a hivatalos közlemény szerint berendelte (a valóságban bekérette) öt észak-európai ország nagykövetét, hogy tiltakozzék. Előadta az ezeréves magyar államról szóló monológot és felszólította kormányaikat, hogy többé ne avatkozzanak Magyarország belügyeibe, foglalkozzanak saját ügyeikkel. Hadüzenetről ez alkalommal nem esett szó, pedig egy magyar-izlandi tengeri csata sok bohózatíró képzeletét megihletné. Szijjártó nem a legbutább miniszter, ami történt, nem több anekdotánál, de kiválóan jellemzi, hogyan mérgezi meg kapcsolatainkat a megemésztetlen történelem.
Alany vagy tárgy
Bibó István a második világháborút lezáró, a Trianonnál számunkra még előnytelenebb békeszerződés elfogadását és betartását tanácsolta, további ábrándok és indulatok helyett. De a szigorú realizmus talaján állva hozzátette, hogy a szomszédos országokban élő magyar kisebbségekért érzett felelősségről semmilyen politika nem mondhat le. A hangsúlyt a felelősségre tette.
Ha száz év politikáját egyetlen mondatban foglaljuk össze, elmondhatjuk, hogy a szomszédságpolitikából, nagyon rövid időszakok nagyon kevés kivételével, pontosan ez, a felelős gondolkodás és cselekvés hiányzott. Horthy országgyarapítása egyenes vonalban vezetett az első világháborúnál súlyosabb 1945-ös vereséghez. A szovjet megszállás a proletár internacionalista frázisok pufogtatásán kívül a legszerényebb próbálkozásokat is lehetetlenné tette.
A szimultán bekövetkezett rendszerváltás Kelet-Közép-Európában tág mozgásteret kínált, amelyet alig, és legtöbbször ostobán használtunk ki. Úgy vélem, jogosan használom a többesszámot, azok közé tartozom, akik a népszavazáson nemet mondtak, erre biztattam másokat, ma is ezt tenném.
Talán részletesebb magyarázat nélkül érthető, hogy az állampolgárság kiterjesztése és a kisebbségi autonómia egymással ellentétes, nincs épeszű kormány, amely elfogadná. De a „nemzetegyesítési törvény” tényleges célja nem is az erdélyi, vajdasági, kárpátaljai magyarok jóléte volt. A kisebbségek az orbáni politikának nem alanyai, hanem tárgyai. Szavazataik Mikola István hajdani miniszter szavaival a Fidesz-rendszer bebetonozását szolgálják. Sikerrel. Az állampolgársági eskü, az útlevél, a szavazati jog, a futballcsapatokba öntött milliók nem a kisebbségi sors könnyítését szolgálják, sokkal inkább elidegenítésüket önmaguktól és azoktól, akikkel kénytelenek együtt élni.
A politikai csődöt mi sem illusztrálja jobban, mint az elmúlt hetek eseményei. A magyar Országgyűlés elnöke kitagadja a nemzet nem Fideszre szavazó felét. A német-ajkú román államfő csúfot űz magyar-ajkú honfitársaiból. Az árokásók gondoskodnak arról, hogy ha a trianoni diktátum évfordulója se gyásznap, se örömünnep nem lehet, legyen legalább cirkusz.
Nemcsak a négy évtizede halott Bibó István nagysága, de közép-európai kicsiségünk teszi szavait minden másnál időszerűbbé: „A nacionalizmusok azonban, mint ideológiák, sohasem arattak döntő győzelmet sem az eszmék, sem a gyakorlat egyetlen harcmezején sem. Ellenkezőleg, abban a pillanatban, amint a szabadságeszmének a nemzet alapjául szolgáló elvét, az önrendelkezési elvet komolyan alkalmazzák velük szemben, a nacionalizmusok összes állítólagos »eszméi« tökéletesen elolvadnak, semmivé válnak, akár a »fehér ember terhéről«, akár a szabadságnak uralom vagy hódítás formájában való »terjesztéséről«, akár a szőke északiak faji felsőbbségéről, akár Szent István koronájának összetartó erejéről legyen is szó.” (Bibó István: A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai)
Bár Bibó angol és francia nyelven is olvasható szavai a maga korában visszhang nélkül maradtak, de gondolatai ugyanazt a talajt gazdagítják, amelyből az Európai Unió kikelt. Trianonnal felérő öncsonkítás, ha hazájában csak süket fülekre talál.
