Előfizetés

Kentaurbeszéd - Romsics Ignác: 1920. június 4.

Romsics Ignác
Publikálás dátuma
2020.06.06. 12:00

Fotó: Kisbenedek Attila / AFP
Az első világháborút lezáró magyar békeszerződést 1920. június 4-én délután fél 5-kor írták alá az egykori francia királyi rezidencia, a versailles-i kastély hatalmas, 115 hektáros parkjának Grand Trianon, vagyis Nagy-Trianon nevű palotájában.

A békeszerződés aláírása

Magyar részről Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd diplomata, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter látták el kézjegyükkel az okmányt. Vagyis két olyan személy, aki a szégyenteljes tett után kész volt visszavonulni a politika élvonalából. Az aktusra a palota 52 méter hosszú és 7 méter széles ún. Cotelle-termében került sor, amelynek falait rózsákkal átszőtt fehér kárpit borította. Miután az öt főhatalom és a többi nemzet is aláírta az okmányt, az elnöklő francia miniszterelnök, Alexandre Millerand mondott rövid beszédet. Az egész ceremónia nem tartott tovább negyedóránál. A palota előtti díszőrség fegyverrel tisztelgett a távozó magyaroknak, miközben a teremből kilépő délszláv, román és csehszlovák politikusok melegen gratuláltak egymásnak. Az aláírás előzményei visszanyúlnak 1919 első hónapjaira, amikor a Párizsban ülésező békekonferencia szakbizottságai megállapították az új magyar határokat. A konferencia legfelsőbb szervei ezeket a februári–márciusi előterjesztéseket 1919 május–júniusában kisebb viták után, de érdemi változtatás nélkül hagyták jóvá. Ez alól egyetlen jelentős kivétel volt: az osztrák–magyar határ. Erről csak 1919. július 10–11-én döntöttek. Az új határok a győztes nagyhatalmak méltányosabb elképzelései és a szövetséges, illetve szövetségesként elismert utódállamok túlzó követelései közötti kompromisszumok eredményeként alakultak ki. Ebből adódott, hogy az alapelvként meghirdetett nemzetiségi elvet számos esetben alárendelték a stratégiai, gazdasági és egyéb szempontoknak, s Magyarország új határai így azokon a szakaszokon sem feleltek meg a nemzetiségi választóvonalaknak, ahol ez minden nehézség nélkül lehetséges lett volna. A konferencia döntéseinek értelmében Magyarország területe 329 ezer négyzetkilométerről (Horvátországot nem számítva 282 ezer négyzetkilométerről) 93 ezer négyzetkilométerre, lakosságának száma pedig 20,8, illetve 18,2 millióról 7,9 millióra csökkent. 

A magyar és a külföldi visszhang

Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió személyből 3,3 millió, vagyis 30,2 százalék volt magyar. Ez még azok számára is nehézzé, sőt gyakran lehetetlenné tette a döntésbe való belenyugvást, akik egyébként elfogadták a multietnikus Magyarország nemzetiségeinek a jogát saját állam alapítására. Az ország nagyvárosaiban és Budapesten ezért egymást érték a tiltakozó nagygyűlések és felvonulások. Az iskolákban és a hivatalokban június 4-re szünetet rendeltek el, az újságok gyászkeretben jelentek meg, a zászlókat félárbócra eresztették. Mivel az aláírás pontos időpontját Budapesten nem tudták, már kora délelőtt megkezdődtek a gyászszertartások és a tiltakozások. Pontban 10 óra előtt, mielőtt a könyörgő istentiszteletekre sor került volna, megkondultak a főváros összes harangjai, megálltak a villamosok és öt percre a vonatok is az egész országban. A nemzetgyűlés 11 óra után kezdődő rendkívüli ülésének szónokai hangoztatták, hogy ez a döntés „Isten és az emberek előtt semmis és érvénytelen”, és az elszakított országrészek rövidesen újra egyesülni fognak az anyaországgal. A sajtócikkeket, beleérve a baloldali lapokban közölteket is, hasonló hangütés jellemezte. Ez a béke – írta például a Népszava – „nem béke, és éppen ezért kell összeomlania, amint az elmék kitisztulnak és a szemekről lefoszlik a bosszú véres felhője”. A győztes államok sajtója – például a milliós példányszámban megjelenő párizsi Le Matin – ezzel szemben „súlyos, de igazságos elégtételként” jellemezte a döntést, amely véget vetett a magyarok „durva és esztelen” uralmának, és amelynek köszönhetően „végre szabaddá vált 5 millió szlovák, 3 millió jugoszláv, 2 és félmillió román és még sorolhatnánk”. (A valóságban 1 millió 694 ezer szlovák, 2,9 millió délszláv és 2 millió 829 ezer román.) Hasonló szellemben írtak a területeket szerzett szomszédos államok lapjai is. „Az 1918-ig létező mesterséges állam, amelyben sok millió különböző nemzetiség nyögött nehéz iga alatt, s az állam csak belső elnyomással és külső agresszióval tarthatta fenn magát” – olvasható a bukaresti Universul 1920. június 11-i számában – , „megszűnt”, és „Helyette egy olyan Magyarország maradt, amely a magyar nép számának és jelentőségének megfelelő.” „… az ezeréves Magyarország feldarabolása” – tette hozzá a szocialista beállítottságú Adevărul – nem „bűn”, hanem a történelem parancsa, mert a „vad dinasztiák ideje elmúlt, és minden nemzetiség megkapta a jogát, hogy etnikai határain belül éljen.” És ez így is fog maradni. „Azt álmodni, hogy Magyarország határai valaha még a Kárpátokig érhetnek, abszurd álom, utópia, és álom marad, amíg a világ világ, mert ehhez előbb az egész román nemzetnek el kellene tűnnie, és ez nem fog bekövetkezni!” A francia sajtóban ugyanakkor jelentek meg tényeiben tárgyilagosabb és Magyarországgal együttérző cikkek is. Az ugyancsak milliós példányszámban megjelenő Le Journal újságírója a lap június 6-ai számában például azt is megjegyezte, hogy „Magyarországról nem csupán a különféle nemzetiségek szülöttei térhettek vissza szülőhazájukba, hanem az anyaországtól elszakították több mint 3 millió fiát, akik a politikai elnyomás áldozatául estek.” „Ennél még borzasztóbb, hogy az új határok elrendezése a vasúton történő összeköttetés tekintetében teljes mértékben megfosztotta Magyarországot függetlenségétől.” 1921-ben, a békeszerződés ratifikációs vitája során maga az új francia miniszterelnök, Aristide Briand is elismerte, hogy „a magyar határ megállapítása némileg önkényesen történt”. Hasonló vélemények Olaszországban és Nagy-Britanniában is elhangoztak. A békeszerződést ennek ellenére mindhárom ország ratifikálta. Az Egyesült Államok viszont, amely a békekonferencia számos elvtelen döntését bírálta, nem vállalt kötelezettséget az új magyar határokra, hanem 1921. augusztus 21-én különbékét kötött hazánkkal.

A magyarázat

A nem várt és hatalmas sokk miatt évtizedekig burjánoztak a meseszerű és felelősségáthárító magyarázatok. Ezek egy része még ma is él. A baloldal jellemzően az 1918 előtti „rövidlátó” és „szűkkeblű” magyar arisztokrata politikusokat okolja a történtekért. A jobboldal pedig hagyományosan az 1918-19-es forradalmárokat, mindenekelőtt a hatékony fegyveres védelem megszervezését elmulasztó Károlyi Mihályt teszi meg bűnbakká. Újabban az is felmerült, hogy „hazánk szétzüllesztése két évtizedes államellenes összeesküvés eredménye volt, amelynek szálai a szabadkőműves páholyokba vezetnek”. Az évtizedek során a magyar történetírás ugyanakkor egy olyan racionális magyarázó sémát is kidolgozott, amelynek nemcsak Budapesten, hanem a világ bármely pontján hitele van. A Habsburg Birodalom és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlását eszerint több tényező összetalálkozása idézte elő. Elsőnek és alapvetőnek a birodalom, illetve Magyarország soknemzetiségű jellege és a nemzetiségi elitek elégedetlenkedése, vagyis a nemzetiségi kérdés megoldatlansága, sőt valószínűleg megoldhatatlansága tekinthető. Második fontos oknak a birodalom déli és keleti határai mentén újonnan, a XIX. század második felében létrejött államok – Olaszország, Szerbia és Románia – irredenta politikáját tarthatjuk. Vagyis azt, hogy mindhárman törekedtek azoknak a monarchiai területeknek a megszerzésére, amelyeken saját nemzetük fiai – vagy azok is – éltek. Döntő súllyal estek latba a háborúból győztesként kikerült nagyhatalmak érdekei, illetve stratégiai megfontolásai is, amelyek szintén a nemzetállami átalakulás irányába mutattak. Ezek abban csúcsosodtak ki, hogy a keletre törekvő Németország (Drang nach Osten) és a bolsevizmus nyugati irányú kiterjesztését tervező Szovjet-Oroszország közötti régióban velük szövetséges kisállamok láncolatát hozzák létre. Az Osztrák-Magyar Monarchiát erre több szempontból alkalmatlannak tartották. S végül nem hagyhatjuk említés nélkül a háborút követő hónapok kaotikus magyar viszonyait sem, amelyek paralizálták a magyar államhatalmat, és sokáig lehetetlenné tették, hogy a magyar békedelegáció kiutazzon Párizsba, a békekonferencia színhelyére. Hasonló megközelítés jellemzi a Szakály István rendezésében készült 2006-os Trianon szindróma című filmet is, amelyben a hozzáértő magyar szakértők szinte teljes köre mellett francia, amerikai, cseh, szlovák és román történészek is kifejthették álláspontjukat. A döntés okainak és körülményeinek alapos körüljárásával és multi-perspektivikus bemutatásával Szakály és munkatársai – mindenekelőtt a narrátori és moderátori szerepben megjelenő Ablonczy Balázs – hatásosan bizonyították: a legérzékenyebb történelmi témáról is lehet higgadt hangvételű és érvelő jellegű ismeretterjesztő filmet készíteni. Sőt talán azt is, hogy ha valóban szembe akarunk nézni Trianonnal és történelmünk más tragikus eseményeivel, akkor csak így érdemes és csak így szabad. Az illúzióktól terhes önsajnálattól és a mazochista önostorozástól egyaránt mentes reális önismeret ugyanis nemcsak az egyének, hanem a nemzetek számára is elengedhetetlen.

N. Kósa Judit: A palota új ruhája

N. Kósa Judit
Publikálás dátuma
2020.05.31. 12:02

Fotó: Vasárnapi Újság
Három hét sem telt el a hatalomátvétel után, és az új miniszterelnök bejelentette: a kormányfői palota új épületének terveit elveti, másokat készíttet, és ezek részleteibe Budapest vezetőinek is beleszólást enged. Mint mondotta, az országnak egy kormányhivatalra nincs annyi pénze, amennyit elődje erre az építkezésre előirányzott. Ezért a költségeket redukálni kell, és el kell halasztani a munka kezdetét. Na jó, mindez több mint százhúsz éve történt. Széll Kálmánnak hívták a miniszterelnököt, az elődjét Bánffy Dezsőnek. Az épület pedig, amelynek napokon belül nekiálltak volna a bontócsákánnyal, ha Bánffy meg nem bukik, a Sándor-palota volt. Olyannyira eldöntött tény volt a lerombolása, hogy a főváros illetékes hatósága „fényképi fölvételeken” dokumentálta is a pusztulásra szánt, nem egészen száz éves épület fontosabb részleteit: ennek köszönhetjük Klösz György páratlan sorozatát a miniszterelnökségről. 1899 tavaszán zajlottak ezek az események, alig egy évvel azután, hogy Bánffy miniszterelnök előállt az új kormányfői palota építésének tervével. Elődje, Wekerle Sándor még csak egy szolid modernizálást tartott szükségesnek, de hát ő amúgy is a régi pénzügyminisztérium puritán, kolostori falai között töltötte a napjait. Bánffy viszont rezidenciának is használta a Sándor grófok – az Ördöglovas kunsztjairól elhíresült – palotáját, a szerdai minisztertanácsok után díszebédet adott, felesége pedig hetente kétszer igen népszerű „thea-estélyen” látta vendégül a társaság krémjét. Érthető hát, hogy az ő szemükkel nézve a ház – mint a Vasárnapi Újság megfogalmazta – „nagyon egyszerű külsejével már-már kezdett kiríni évről évre fényesbedő környezetéből”. A fényesbedés fő felelőse, a szomszédban a királyi palotát épp eredeti méretének háromszorosára pumpáló Hauszmann Alajos, meghallván Bánffy kívánságát, rögvest el is készítette a Szent György tér új szabályozási tervét. A teret mélyíteni rendelte el, valamint javasolta, hogy a Sándor-palota helyét hagyják üresen, megnyitva így a kilátást Pest felé. Az új miniszterelnökséget a vadonatúj Honvédelmi Minisztérium homlokzatával egy vonalban, a Várszínház, a hadtestparancsnokság és a hadmérnökség – korábbi állapotában: karmelita kolostor – helyére javasolta felépíteni. Bánffy azonban opponált, ő a régi helyére szánta az új kormányfői rezidenciát, az átmenet mindössze két röpke évére pedig ki is bérelt drága pénzen egy patinás szállót a Nádor utcában. A tervezéssel aztán megbízta sajtótitkárának, a népies színművekkel is sikereket arató Berczik Árpádnak az öccsét, a műszaki tanácsosként ugyancsak kormányalkalmazott Gyulát. Az építésztársadalom erre már szép csendben felhorgadt: elvégre nemcsak pályázat nem volt, de Berczik is sokaknál kihúzta korábban a gyufát. Például azzal, hogy Bánffy ugyanígy osztotta le neki – kétéves fizetett szabadság terhére – annak a hét millenniumi emlékműnek a megtervezését, amelyeket a történelmi Magyarország legjelesebb pontjain (például Pusztaszeren, Pannonhalmán és Dévénynél) építettek fel. Botrány persze nem tört ki, a zúgolódásnak is csak azután adtak hangot egyes sajtóorgánumok, hogy Bánffy leköszönt, Széll pedig felháborodottan visszautasította a 2 millió koronáért megvalósítható palotatervet. Tény ami tény, Bánffy igen jókor állt elő a korábbinál egy szinttel magasabb, a legkorszerűbb neo-stílekben felépítendő rezidencia ötletével. A jól értesült Pesti Napló már 1898 áprilisában megpedzette, hogy a Szent György tér rendezésekor az immár kínossá vált Hentzi-emlékművet is eltávolítják a helyéről: a magyaros virtus - kiegyezés ide vagy oda - nehezen vette be, hogy a ’49-es budai várparancsnokra emlékező 22 méteres fémkolosszus még mindig ott meredezik Hentzi lelövetésének helyszínén. És bár természetesen nem mondhatjuk, hogy a legjobbkor, de egy merénylő épp szeptemberben oltotta ki Erzsébet királyné életét, a király pedig november elején kegyeskedett úgy nyilatkozni: az az óhajtása, hogy hitvesének a magyar főváros is állítson nagyszabású szobrot, mégpedig a Szent György téren, a Hentzi-emlékmű helyén.
Ez volt az a pont, ahol a szobor és a miniszterelnökség sorsa menthetetlenül összegabalyodott, és úgy is maradt vagy másfél évtizedre. Ugyanis már a kezdeti lelkesedés idején, amikor az ország hirtelenjében több mint 700 ezer koronát adott össze a szoborra, kiderült, hogy a szűkös Szent György tér egyszerűen nem teszi lehetővé egy kellően nagyszabású kompozíció méltó elhelyezését. Már a legelső pályázat azért esett kútba, mert a legsikerültebb alkotásokkal nevezők nem a megadott pontra, hanem a Sándor-palota helyére, a Vár peremére álmodták meg művüket, hogy aztán a Várkert területe, majd a Várba felvezető út torkolata is szóba kerüljön. A Sándor-palota lebontásáról viszont egyre kevesebb szó esett. Igaz, elődjével ellentétben Széll Kálmán elfogadta azt a fővárosi javaslatot, hogy az új miniszterelnökség a volt karmelita kolostor helyére kerüljön, de előbb a hadtestparancsnokságnak nem találtak megfelelő telket, aztán a szükséges pénz nem állt rendelkezésre az államkincstárban. Mi több, a kezdetben „kis ódon, kopott” épületnek titulált palotáról is kiderült, hogy „száz évig is fennállhat, olyan szilárd”, sőt „ha nem is valami műremek, de mint tiszta empire-stílusú épület, egyike a főváros legérdekesebb építészeti emlékeinek”. Műemlékké is csak azért nem nyilvánították, mert 1806-ban épült, és e státuszt akkor csak az 1800 előtti építmények kaphatták meg. Aztán az első világháború pontot tett a hosszú történet végére. Erzsébet végül egy emberöltő múltán a róla elnevezett híd lábánál kapott szerény szobrot, a Sándor-palota pedig talán valóban fennállt volna az idők végezetéig, ha a második világháborús ostromban nem lövik rommá. Főfalai bedőltek, berendezése megsemmisült. Lényegében a semmiből alkották újjá, amikor 2002-re - többek közt Klösz György képeit is felhasználva - helyreállították, hogy ismét miniszterelnökségként szolgáljon. Talán önök is emlékeznek, milyen rendkívüli összegnek tűnt akkor az a 2,5 milliárd forint, amibe a rekonstrukció került. Nos, ha Danyi Pál szorzóját alkalmazva átszámoljuk a Bánffy által elkölteni tervezett 2 millió koronát, az 2002-es áron éppen 2 milliárd forint. 2020-as áron pedig 3,8 milliárd. Alig valamivel kevesebb, mint amennyit a miniszterelnök puritánnak mondott dolgozószobájára költöttek, amikor tavaly beköltözött az egyébként új épületrésszel is kiegészített, tetőtől talpig felújított és átalakított Karmelita irodaházba.

Felhő úr és a magyar sellők

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.05.31. 08:10

Fotó: Röhrig Dániel / Népszava
Ah, mily gyönyörűk újabban a magyar nők, férfinyarunknak ezek a kinyílt rózsái és veres tulipánjai! Felhő úr ezzel a ténnyel eddig is tisztában vala, ám rendszeres budapesti sétái alkalmával újabban azt a megfigyelést tevé, hogy a magyar hölgykoszorú szebbnél-szebb virágai egyre ragyogóbbak. In primo arra gondolt, hogy e visum oka az ő deresedésével magyarázandó, azaz tehát korban távolodván e virágos kerttől, egyre tüneményesebbnek látja az ő számára elérhetetlen productumokat. Ám a női nem hosszú és elmélyült observálása közben rá kellett jönnie, hogy az ok nem őbenne vala, hanem abban a maszkban, melynek obligatorius viselésére emberi fajunkat virus-bacterialis okok az élet megóvása érdekében az elfolyt hónapok alatt kényszeríték. És hölgyeinknek felettébb jól áll az a maszk! Ah, mily gyönyörűk a magyar nők, mikor fedetlen szemük megvillan! Felhő úr eleddig csak a mohamedán asszonyok esetében tanulmányozhatá azt a különös jelenséget, hogy a férfi-publicum pimasz szemei elől a női substantiát eltakaró kendő az ab ovo magicus szemeket mennyivel ragyogóbbá, titokzatosabbá és lángolóbbá változtatja. Ah, ti szegény mohamedán nők! Ti, kik a hím dominantia bilincsét felvilágosult századunkban még mindig hordozátok, talán ez a reátok kényszerített rejtőzés, ez a vallási salvaguardia az oka annak, hogy nektek, a Közel-Kelet asszonyainak tekintete oly feltűnően tükrös! Hiszen életetek századok óta megveszekedett hím-tyrannusok determinálják, szépségetek manifestatiojára nem is marad egyéb possibilitas, mint meztelen szemetek tüzes villogtatása. Ezért oly mélyek és tartalmasak azok a női szemvilágok, melyekbe aztán az óvatlan férfilélek úgy elvész, miképpen Odysseus máskor oly prudens és circumspectus esze a túlvilági szirének veszedelmesen csalogató zúgásába belehabaradtatott! E gondolatoktól kísérvén, sőt, gyötörtetvén sétált Felhő úr a pesti belvároson át, hogy meglátogassa kedves helyét, az Írók Boltját, és sétája közben a nőket nézegette, a Jó Isten virágos kertjének ezeket a szépséges virágszálait, és némelyiknek még utána is fordult, és ha szerét ejthette volna, bizony le is szakította volna őket egyenként. Hiszen minő hiányosan öltözött magyar sellők úsztak a pesti utcákon! Felhő úr elragadtatva nézte a természetnek ezeket a csodálatos teremtményeit, akik a Jó Isten létezésének élő és közöttünk járó, eleven argumentumai, és mintha az élet egy hatalmas és színes jelmezbál volna, ezek a visendus pesti sellő-angyalok mind maszkot viseltek! Mintha azt akarták volna vele symbolizálni, hogy habár az élet megfejthetetlen mysterium, ők – ú. m. a világnak ezek a rejtélyes pap-női – a kereső férfilélek számára örömmel nyújtanak beavatást ebbe az örök mysteriumba. Felhő úr álmélkodva gyalogolt tehát az Andrássy úton, és szándékosan lassította lépteit, hogy sétája minél tovább tartson. Ám egyszer csak elfogytak cipője alól a méterek, és odaérkezett az Írók Boltjába, ahol már a dédapja is törzsvendég vala, igaz, amikor a megboldogult ős-Felhő ezt a helyiséget látogatta, a japáni motívumokkal díszített falak között még nem könyvespolcok, hanem kávéházi asztalok álltak, friss zsemlye-halmok illatoztak, pörkölt kávé illatát sodorta a szél, és amikor a megboldogult ős-Felhő feketét rendelt, bizonyos lehetett benne, hogy Adolf úr, aki neki kedves embere volt, el nem mulasztja a pincért figyelmeztetni, hogy a Felhő úr számára egy darabka vajas kiflit is tegyen a csésze mellé, mert az üzletvezető úr tudta, hogy a nagyságos úr gyomorbajos, és a feketét üres gyomorra meg nem ihatja. Igaz, Adolf úr nem csak Felhő úr dédapjáról rendelkezett ilyen belső informatiokkal, hanem mindenkiről, aki a kávéházba a lábát legalább hetente kétszer betette. Felhő úr belépett hát az Írók Boltjába és otthon érezte magát azonnal, s mintha vérében ott lüktettek volna a valahai dédpapa emlékei, olyan nostalgicus hangulat rohanta meg, hogy le kellett ülnie az egyik székre. Aztán összeszedte magát, mert eszébe jutott, hogy miért jött: a Magyar sellőért, amelynek címlapján egy félmeztelen hableány hárfázik. A regény szerzője egy bizonyos Darvasi úr vala, akit Felhő úr egyszer személyesen látott a Szent István körúton : az író borostás volt és borzas, és száját keserűen beharapva ment, de a szeme tűzben égett. Ki tudja, tán éppen magyar sellőket látott az utcán, és reájuk nézett oly égő tekintettel - nem tudni. Felhő úr tehát ott állott a boltban, kezében az említett könyv, s miközben a borítón a félmeztelenül hárfázó hableányt nézte, nem értette, hogy mi olyan furcsa rajta. Nem, nem az, hogy uszonya van és kezében hárfát penget. Más volt vele a baj : nem volt rajta maszk. Oh, jaj, öregszem, dünnyögé maga elé Felhő úr. És amint körülnézett, már nem könyvespolcokat látott, hanem kávéházi asztalokat, orrát frissen pörkölt kávé illata csapta meg, és eszébe villant, hogy mielőtt a feketéjébe belekortyolna, harapnia kell egy darabot abból a kifliből, amit Adolf úr jótékony figyelme juttatott az asztalára.