A szovjet-orosz polgárháború eseményei jelentősen befolyásolták a trianoni döntést – állítja Peter Pastor, amerikai magyar történész, a Montclair State University professor emeritusa, az 1918-1919-es forradalmak diplomáciatörténetének kutatója.
Azon amerikai magyar történészekhez-politológusokhoz tartozik, akik az 1956-os forradalom után hagyták el Magyarországot, és akik aztán tisztes akadémiai pályát futottak be, mondhatni nyertesei voltak a hidegháborúnak, mivel az amerikai egyetemek ekkor nagy mennyiségben szívták fel a Kelet-Európa történetével foglalkozó kutatókat. Miként indult a történészi pályája, és miért kezdett az 1918–1919-as forradalmak diplomáciatörténetével foglalkozni?
1960-ban kezdtem egyetemi tanulmányaimat, előtte fiatal emigránsként légkondicionálással foglalkoztam egy épületgépészeti vállalkozásban, de a munkatársaimmal csak a sportról és a sörözésről lehetett beszélgetni, engem pedig gyerekkorom óta a történelem érdekelt. 1964 és 1969 között a New York-i Egyetem (NYU) doktori iskolájának ösztöndíjas hallgatójaként magyar, orosz és szovjet történelemre specializálódtam. Ez időtájra esett a bolsevik forradalom, a magyarországi Tanácsköztársaság és a békekonferencia ötvenedik évfordulója, ami egy valóságos tudományos könyvdömpinghez vezetett. Olvasmányaim inspiráltak, hogy az őszirózsás forradalom és a párizsi békekonferencia kapcsolatait tanulmányozzam. Két magyarországi könyv is irányt adott. Az egyik Hajdu Tibor Az őszirózsás forradalom című 1963-as könyve volt, amely a New York-i városi könyvtárban került a kezembe, amikor a tanulmányaim mellett katalogizálóként dolgoztam a 42. utcában, a másik pedig L. Nagy Zsuzsa A párizsi békekonferencia és Magyarország 1918–1919 című 1965-ös monográfiája. A harmadik és legfontosabb, a Princetoni Egyetem professzorának, Arno J. Mayernek közel 1000 oldalas, 1967-ben Politics and Diplomacy of Peacemaking címmel megjelent monográfiája volt. Tézise az volt, hogy a párizsi békekonferencia tevékenységét főként a kommunizmus terjedésének meggátolása határozta meg, egy fejezet „Magyar sokk” címmel a Tanácsköztársaság kikiáltásának okait és hatását tárgyalta. Írása megerősítette elhatározásom, hogy kivizsgáljam, a bolsevizmustól való félelem mennyire volt mérvadó Magyarországon és Magyarországgal szemben 1917 és 1919 között. Úgy gondoltam, hogy témám megér egy doktori disszertációt, amelyet 1969 tavaszán fejeztem be, majd azon dolgoztam, hogy könyv szülessen belőle. 1969 nyarán lett kutatható az 1918–1919-es anyag a párizsi katonai levéltárban, ezt elsők között tanulmányoztam át. Ebből született a Vix-jegyzék történetének publikálása a Slavic Review 1970. szeptemberi számában, tanulmányomat aztán Magyarországon is ismertették. 1969 nyarán Budapestre is eljutottam, így L. Nagy Zsuzsát és Hajdu Tibort is megismerhettem, velük életre szóló barátságot kötöttem. Sok interjút készítettem még élő tanúkkal, mint Harrer Ferenc, a Berinkey-kormány külügyminisztere. De A. J. P. Taylort is fölkerestem, bár inkább ő kérdezett engem.
Megvilágító volt számomra a Hungary between Wilson and Lenin: The Hungarian Revolution of 1918-1919 and the Big Three című, 1976-ban megjelent könyve, amely többek között rámutat arra, hogy a szovjet-orosz polgárháború szibériai eseményeinek, a Csehszlovák Légió és a „vörös magyarok” távoli harcainak mekkora hatása volt a leendő trianoni határok meghúzására. Azonban azok, akik Károlyi Mihály politikáját hibáztatják a területcsonkításokért, az „extra Hungariam non est vita” szellemében nem vesznek tudomást a korabeli nemzetközi színtérről. Valójában mekkora volt a szerepe az 1918-1919-es forradalmaknak abban, hogy olyan lett a trianoni békeszerződés, amilyen?
Igen, a szibériai konfliktusnak etnikai jellege is volt, a Habsburg Birodalom két nemzete harcolt egymással, így ez a Monarchia polgárháborúja volt a szovjet-orosz polgárháborúban. A cseh-szlovák hadifoglyokból szervezett légió beavatkozását a fehérek oldalán brit és francia intervenció követte azzal a céllal, hogy megbuktassák a bolsevik kormányt, és egy olyan orosz vezetést juttassanak hatalomhoz, amely visszalépteti Oroszországot a világháborúba. Az emigráns cseh-szlovák politikusok, mint Masaryk és Beneš, pedig elérték, hogy az antant szövetségesként kezelje a Csehszlovák Légiót, ez megkönnyítette a csehszlovák állam elismerését. Az 1918. novemberi fegyverszünetek aláírása után pedig Románia avatkozott be a szovjet-orosz polgárháborúba a franciák oldalán. Románia és Csehszlovákia tehát a győztes nagyhatalmak kedvezményezettei lettek a békekonferencián, miközben Magyarország megítélésének nem tett jót, hogy a magyar hadifoglyok a bolsevikok oldalán harcoltak a polgárháborúban. Párizsban nem Magyarország határait vonták meg a két területi bizottságban, hanem Csehszlovákiáét és Nagy-Romániáét, a két ország előnyére. Szerbia, a világháború kirobbantója, a román-jugoszláv területi bizottságban szintén előnyös határt kapott Magyarországgal szemben. Ausztria pedig azért kapta meg Nyugat-Magyarországot (Burgenlandot), hogy ezzel kompenzálják, amiért nem egyesülhetett Németországgal. Magyar területi bizottságot, amely Magyarország területi igényeit is átvizsgálhatta volna, nem állítottak fel. Úgy vélem tehát, hogy nem az 1918–1919-es forradalmak okozták Trianont. A világháború elvesztése, a győztes nagyhatalmak és kis szövetségeseik oroszországi beavatkozása vezetett Trianonhoz.
Könyvéről többek között Kovács Imre, az emigráns parasztpárti politikus írt méltató ismertetést az USA-ban. Milyen volt a kapcsolata a magyar emigrációval? Király Bélának közeli munkatársa is volt az Atlantic Research and Publications (ARP) kiadóvállalatban.
Kovács Imrét mint Király Béla legjobb barátját ismertem meg, Királlyal pedig 1964 tavaszán találkoztam, amikor előadást tartott az egyetememen. Karizmatikus, jó szervező és kitűnő, népszerű tanár volt, számos fiatallal kötött barátságot. A hetvenes években lettem közeli munkatársa, könyvsorozata 1976-ban indult a Brooklyn College égisze alatt. Az ARP kiadóvállalatot 1981 őszén alapította meg Király, 1990-ben az ARP ügyvezető alelnöke lettem, amikor Király hazatért Magyarországra és megválasztották országgyűlési képviselőnek. Ezután jöttem csak rá Király Béla kétes múltjára és jelenére, később egy tanulmányt is írtam arról, hogy hogyan írta át újra és újra az életrajzát. 1996-ra kapcsolatunk viharos lett. Miután 1997-ben az ARP-t Magyarországra vitte, én 1998 februárjában lemondtam. Hárman, szintén professzorok, követtek, és megalakítottuk a Center for Hungarian Studies and Publications, Inc. nonprofit kiadóvállalatot. 1998 nyarán tárgyalásokat folytattam Glatz Ferenccel, az MTA elnökével kiadványok közös megjelentetéséről, de Király a kiadónkat konkurenciának vélte, ezért befeketített Glatz előtt. A közös tervek pedig kútba estek és én persona non grata lettem az MTA Történettudományi Intézetének rendezvényein. Kiadványainkat a Columbia University Press forgalmazta, és épp úgy, mint korábban az ARP-ben, ahol csak Király vett föl fizetést, ingyen dolgoztunk azért, hogy a magyar történészek munkái angolul is megjelenjenek és bekerüljenek az amerikai akadémiai körökbe. Első könyveink között volt Romsics Ignác könyve Trianonról. 2003-tól 2010-ig a Gerő András vezette Habsburg Történeti Intézettel közösen húsz kötetet adtunk ki magyar történészek munkáiból. De 2011-ben a Habsburg Intézet Schmidt Mária közalapítványához került, és ő megszakította a kapcsolatot a kiadónkkal. Valószínűleg ennek oka az lehetett, hogy 2006 körül Schmidt Mária kéziratát negatív lektori véleményezés után elutasítottuk. Utolsó könyvünk 2012-ben jelent meg, utána pénz hiányában felfüggesztettük a könyvkiadást. Könyvlistánk ma is megtalálható vállalatunk honlapján.
Kiadóvállalatuk monumentális vállalkozása volt a „War and Society in East Central Europe” című sorozat, ebben 1982-ben jelent meg egy közel 700 oldalas Trianon-kötet, amely nemcsak az amerikai magyar – bár éppen a konzervatív John Lukacs nem küldött írást –, hanem a Kádár-rendszer vezető történészeinek tanulmányait is tartalmazta egy Király Bélához köthető kötetben. Nem származott ebből bonyodalom?
A Trianon-kötet azért születhetett meg magyarországi történészek írásaival, mert a ’70-es évek vége és ’80-as évek eleje már az enyhülés és normalizáció időszaka volt. Ezért történhetett meg, hogy 1981-ben a nemzetközileg is elismert történészprofesszor, az MTA Történettudományi Intézetének igazgató-helyettese, Ránki György, a bloomingtoni Indiana Egyetem újonnan felállított magyar tanszékének vezetője lett, a tanszéket az egyetem és az MTA közösen finanszírozta. Ránki évente egy konferenciát is szervezett magyar témákról, ide magyarországi történészeket, amerikai specialistákat és amerikai magyar történészeket is meghívott, beleértve Király Bélát és jómagamat. Ránki Király tudtára adta, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága zöld utat adott neki, hogy tudományos munkákban kooperáljon vele. Amikor 1985-ben Párizsban együtt konferenciáztunk, Ránki ezt megerősítette. Gondolom, hogy a Trianon-kötethez is fentről kapott engedélyt, hiszen addigra a Politikai Bizottságban nemzetpolitikai változásról is döntöttek a környező országok magyarsága védelmében. Végül is a kötetbe egy Berend–Ránki-tanulmányt kaptunk. Ez üzenet volt, hogy más magyarországi történészek is hozzájárulhatnak a kötethez.
Király úgy tervezte, hogy a szerkesztők a polgári radikális Stephen Borsody, a konzervatív John Lukacs és saját maga lesznek. Borsody azonban visszautasította a meghívást, mert ideológiai okokból nem volt hajlandó együttműködni Lukáccsal. Lukacs pedig még egy cikkel sem volt hajlandó jelentkezni, mert mint kijelentette, ő csak pénzért ír. Így aztán Király engem bízott meg, hogy tárgyilag szerkesszem a könyvet, mint a téma szakértője, és mivel 1978-ban nyolc hónapot töltöttem a Történettudományi Intézetben ösztöndíjasként, tudtam is, kiket kellene meghívni onnan. Mivel várható volt, hogy az angolul hozzánk küldött anyagot stilizálni is kell, a harmadik szerkesztő az irodalomtörténész és műfordító, Ivan Sanders lett. Király Béla ezek után csalafinta mosollyal jelentette be, hogy a címlapon az ábécé szerint sorolják fel majd a szerkesztőket. Király különben is szerette fényesíteni magát és az 1982-re megjelent tizenöt kötetből kilencen jelent meg a neve a társszerkesztőkkel, a 2010-re elkészült 137 kötetből huszonötön található a neve, bár érdemi munkát ritkán végzett. A Trianon-kötettel kapcsolatban magának azt a feladatot adta, hogy a neves történészeket ő fogja felkérni az írásra. A harminckét cikk szerzőiből ez öt történészt jelentett. Hugh Seton-Watsont, Ránkit, Stephen D. Kertesz professzort, a román származású Stephen Fischer-Galati professzort és Vigh Károlyt, akit én túl elfogultnak találtam. Őt a rendszerváltás idején a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaságból ismerhették meg sokan.
Önnek egyszer komolyan meggyűlt a baja a magyar hatóságokkal, 1978-ban, amikor kutatóként hazatérhetett egy IREX-ösztöndíjjal. Mesélne kicsit erről?
Amikor 1973-ban az IREX-ösztöndíjas Deák Istvánt, a Columbia Egyetem professzorát kiutasították, és megkérdezte, hogy ez miért történt, azt az ismerős választ kapta, hogy „azt magának tudnia kell”. Az én esetemben a két belügyes, akik 1978 áprilisa végén, egy péntek reggel felkerestek, tudtomra adta, hogy kiutasításomat államellenes, pártellenes és erkölcstelen viselkedésem miatt mérlegelik. A koholt vádakat egy négy óra hosszú kihallgatás követte, de nyilvánvaló volt, hogy igazi céljuk a beszervezésem volt. Másnap az amerikai nagykövetségen jelentettem a történteket. A következő hétfőn megint megjelentek és informáltak, hogy mégsem utasítanak ki. Gondolom, hogy az amerikai-magyar enyhülést, amelyet a Szent Korona januári hazahozatala is szimbolizált, nem merték az én ügyemmel megzavarni. 1996-ban Glant Tibor barátom, a Debreceni Egyetem történésze, a Szent Korona visszatértével kapcsolatos kutatásai közben rálelt egy 1978. május 31-i, „szigorúan titkos” jelentésre, amelyben az állt, hogy Michael Eisenstadt, az amerikai nagykövetség kulturális tanácsosa szóvá tette az ügyemet, amelyre az volt a válasz, hogy a magyar hivatalos szervek nem tudnak semmiről és hogy „esetleg rossz tréfáról van szó Pastor ismerősei részéről”. A dokumentumból az is kitűnik, hogy az amerikai fél sem akarta megszakítani az amerikai-magyar kapcsolatok normalizálását miattam. Habár Eisenstadt elvetette a különös magyarázatot, kijelentette, hogy „az ügyet nem hivatalosan vetette fel”. A belügy pedig úgy állt bosszút rajtam, hogy egy Klára M. által szignózott fabrikált levelet küldött feleségemnek New Jersey-be, amely nehéz napokat okozott nekem, amíg sikerült tisztáznom, miért is hazug a levél tartalma.
New Jersey államban élve mennyire kíséri figyelemmel az 1918–1919-es forradalmakkal vagy éppen a Trianon-emlékévvel kapcsolatos magyarországi szakmai és emlékezetpolitikai vitákat?
Amikor Budapestre látogatok, az első utam a könyvesboltokba vezet, ahol beszerzem a témákkal kapcsolatos friss publikációkat. Tavaly márciusban előadtam az ELTE-n rendezett nemzetközi Tanácsköztársaság konferencián, és legutóbb megjelent egy tanulmányom a Krausz Tamás és Morva Judit szerkesztette Tanácsköztársaság 1919 című kötetben Wilson elnök és a magyarországi Tanácsköztársaság kapcsolatáról. Követem a Történettudományi Intézet „Trianon 100” Lendület Kutatócsoportjának tudományos tevékenységét, azt azonban sajnálatosnak találom, hogy a kormány emlékezetpolitikája felélesztette a Trianon-kultuszt.
