Előfizetés

Csunderlik Péter: Szibériában dőlt el Magyarország sorsa – Peter Pastor történész Trianonról

Csunderlik Péter
Publikálás dátuma
2020.06.07. 08:46
A magyar békeszerződés aláírása a Nagy-Trianon palota Cotelle termében (1920. június 4.)
Fotó: Archives Diplomatiques / Ministère des Affaires Étrangères
A szovjet-orosz polgárháború eseményei jelentősen befolyásolták a trianoni döntést – állítja Peter Pastor, amerikai magyar történész, a Montclair State University professor emeritusa, az 1918-1919-es forradalmak diplomáciatörténetének kutatója.

Azon amerikai magyar történészekhez-politológusokhoz tartozik, akik az 1956-os forradalom után hagyták el Magyarországot, és akik aztán tisztes akadémiai pályát futottak be, mondhatni nyertesei voltak a hidegháborúnak, mivel az amerikai egyetemek ekkor nagy mennyiségben szívták fel a Kelet-Európa történetével foglalkozó kutatókat. Miként indult a történészi pályája, és miért kezdett az 1918–1919-as forradalmak diplomáciatörténetével foglalkozni?
1960-ban kezdtem egyetemi tanulmányaimat, előtte fiatal emigránsként légkondicionálással foglalkoztam egy épületgépészeti vállalkozásban, de a munkatársaimmal csak a sportról és a sörözésről lehetett beszélgetni, engem pedig gyerekkorom óta a történelem érdekelt. 1964 és 1969 között a New York-i Egyetem (NYU) doktori iskolájának ösztöndíjas hallgatójaként magyar, orosz és szovjet történelemre specializálódtam. Ez időtájra esett a bolsevik forradalom, a magyarországi Tanácsköztársaság és a békekonferencia ötvenedik évfordulója, ami egy valóságos tudományos könyvdömpinghez vezetett. Olvasmányaim inspiráltak, hogy az őszirózsás forradalom és a párizsi békekonferencia kapcsolatait tanulmányozzam. Két magyarországi könyv is irányt adott. Az egyik Hajdu Tibor Az őszirózsás forradalom című 1963-as könyve volt, amely a New York-i városi könyvtárban került a kezembe, amikor a tanulmányaim mellett katalogizálóként dolgoztam a 42. utcában, a másik pedig L. Nagy Zsuzsa A párizsi békekonferencia és Magyarország 1918–1919 című 1965-ös monográfiája. A harmadik és legfontosabb, a Princetoni Egyetem professzorának, Arno J. Mayernek közel 1000 oldalas, 1967-ben Politics and Diplomacy of Peacemaking címmel megjelent monográfiája volt. Tézise az volt, hogy a párizsi békekonferencia tevékenységét főként a kommunizmus terjedésének meggátolása határozta meg, egy fejezet „Magyar sokk” címmel a Tanácsköztársaság kikiáltásának okait és hatását tárgyalta. Írása megerősítette elhatározásom, hogy kivizsgáljam, a bolsevizmustól való félelem mennyire volt mérvadó Magyarországon és Magyarországgal szemben 1917 és 1919 között. Úgy gondoltam, hogy témám megér egy doktori disszertációt, amelyet 1969 tavaszán fejeztem be, majd azon dolgoztam, hogy könyv szülessen belőle. 1969 nyarán lett kutatható az 1918–1919-es anyag a párizsi katonai levéltárban, ezt elsők között tanulmányoztam át. Ebből született a Vix-jegyzék történetének publikálása a Slavic Review 1970. szeptemberi számában, tanulmányomat aztán Magyarországon is ismertették. 1969 nyarán Budapestre is eljutottam, így L. Nagy Zsuzsát és Hajdu Tibort is megismerhettem, velük életre szóló barátságot kötöttem. Sok interjút készítettem még élő tanúkkal, mint Harrer Ferenc, a Berinkey-kormány külügyminisztere. De A. J. P. Taylort is fölkerestem, bár inkább ő kérdezett engem.

Megvilágító volt számomra a Hungary between Wilson and Lenin: The Hungarian Revolution of 1918-1919 and the Big Three című, 1976-ban megjelent könyve, amely többek között rámutat arra, hogy a szovjet-orosz polgárháború szibériai eseményeinek, a Csehszlovák Légió és a „vörös magyarok” távoli harcainak mekkora hatása volt a leendő trianoni határok meghúzására. Azonban azok, akik Károlyi Mihály politikáját hibáztatják a területcsonkításokért, az „extra Hungariam non est vita” szellemében nem vesznek tudomást a korabeli nemzetközi színtérről. Valójában mekkora volt a szerepe az 1918-1919-es forradalmaknak abban, hogy olyan lett a trianoni békeszerződés, amilyen?
Igen, a szibériai konfliktusnak etnikai jellege is volt, a Habsburg Birodalom két nemzete harcolt egymással, így ez a Monarchia polgárháborúja volt a szovjet-orosz polgárháborúban. A cseh-szlovák hadifoglyokból szervezett légió beavatkozását a fehérek oldalán brit és francia intervenció követte azzal a céllal, hogy megbuktassák a bolsevik kormányt, és egy olyan orosz vezetést juttassanak hatalomhoz, amely visszalépteti Oroszországot a világháborúba. Az emigráns cseh-szlovák politikusok, mint Masaryk és Beneš, pedig elérték, hogy az antant szövetségesként kezelje a Csehszlovák Légiót, ez megkönnyítette a csehszlovák állam elismerését. Az 1918. novemberi fegyverszünetek aláírása után pedig Románia avatkozott be a szovjet-orosz polgárháborúba a franciák oldalán. Románia és Csehszlovákia tehát a győztes nagyhatalmak kedvezményezettei lettek a békekonferencián, miközben Magyarország megítélésének nem tett jót, hogy a magyar hadifoglyok a bolsevikok oldalán harcoltak a polgárháborúban. Párizsban nem Magyarország határait vonták meg a két területi bizottságban, hanem Csehszlovákiáét és Nagy-Romániáét, a két ország előnyére. Szerbia, a világháború kirobbantója, a román-jugoszláv területi bizottságban szintén előnyös határt kapott Magyarországgal szemben. Ausztria pedig azért kapta meg Nyugat-Magyarországot (Burgenlandot), hogy ezzel kompenzálják, amiért nem egyesülhetett Németországgal. Magyar területi bizottságot, amely Magyarország területi igényeit is átvizsgálhatta volna, nem állítottak fel. Úgy vélem tehát, hogy nem az 1918–1919-es forradalmak okozták Trianont. A világháború elvesztése, a győztes nagyhatalmak és kis szövetségeseik oroszországi beavatkozása vezetett Trianonhoz. 
Könyvéről többek között Kovács Imre, az emigráns parasztpárti politikus írt méltató ismertetést az USA-ban. Milyen volt a kapcsolata a magyar emigrációval? Király Bélának közeli munkatársa is volt az Atlantic Research and Publications (ARP) kiadóvállalatban. Kovács Imrét mint Király Béla legjobb barátját ismertem meg, Királlyal pedig 1964 tavaszán találkoztam, amikor előadást tartott az egyetememen. Karizmatikus, jó szervező és kitűnő, népszerű tanár volt, számos fiatallal kötött barátságot. A hetvenes években lettem közeli munkatársa, könyvsorozata 1976-ban indult a Brooklyn College égisze alatt. Az ARP kiadóvállalatot 1981 őszén alapította meg Király, 1990-ben az ARP ügyvezető alelnöke lettem, amikor Király hazatért Magyarországra és megválasztották országgyűlési képviselőnek. Ezután jöttem csak rá Király Béla kétes múltjára és jelenére, később egy tanulmányt is írtam arról, hogy hogyan írta át újra és újra az életrajzát. 1996-ra kapcsolatunk viharos lett. Miután 1997-ben az ARP-t Magyarországra vitte, én 1998 februárjában lemondtam. Hárman, szintén professzorok, követtek, és megalakítottuk a Center for Hungarian Studies and Publications, Inc. nonprofit kiadóvállalatot. 1998 nyarán tárgyalásokat folytattam Glatz Ferenccel, az MTA elnökével kiadványok közös megjelentetéséről, de Király a kiadónkat konkurenciának vélte, ezért befeketített Glatz előtt. A közös tervek pedig kútba estek és én persona non grata lettem az MTA Történettudományi Intézetének rendezvényein. Kiadványainkat a Columbia University Press forgalmazta, és épp úgy, mint korábban az ARP-ben, ahol csak Király vett föl fizetést, ingyen dolgoztunk azért, hogy a magyar történészek munkái angolul is megjelenjenek és bekerüljenek az amerikai akadémiai körökbe. Első könyveink között volt Romsics Ignác könyve Trianonról. 2003-tól 2010-ig a Gerő András vezette Habsburg Történeti Intézettel közösen húsz kötetet adtunk ki magyar történészek munkáiból. De 2011-ben a Habsburg Intézet Schmidt Mária közalapítványához került, és ő megszakította a kapcsolatot a kiadónkkal. Valószínűleg ennek oka az lehetett, hogy 2006 körül Schmidt Mária kéziratát negatív lektori véleményezés után elutasítottuk. Utolsó könyvünk 2012-ben jelent meg, utána pénz hiányában felfüggesztettük a könyvkiadást. Könyvlistánk ma is megtalálható vállalatunk honlapján. Kiadóvállalatuk monumentális vállalkozása volt a „War and Society in East Central Europe” című sorozat, ebben 1982-ben jelent meg egy közel 700 oldalas Trianon-kötet, amely nemcsak az amerikai magyar – bár éppen a konzervatív John Lukacs nem küldött írást –, hanem a Kádár-rendszer vezető történészeinek tanulmányait is tartalmazta egy Király Bélához köthető kötetben. Nem származott ebből bonyodalom? A Trianon-kötet azért születhetett meg magyarországi történészek írásaival, mert a ’70-es évek vége és ’80-as évek eleje már az enyhülés és normalizáció időszaka volt. Ezért történhetett meg, hogy 1981-ben a nemzetközileg is elismert történészprofesszor, az MTA Történettudományi Intézetének igazgató-helyettese, Ránki György, a bloomingtoni Indiana Egyetem újonnan felállított magyar tanszékének vezetője lett, a tanszéket az egyetem és az MTA közösen finanszírozta. Ránki évente egy konferenciát is szervezett magyar témákról, ide magyarországi történészeket, amerikai specialistákat és amerikai magyar történészeket is meghívott, beleértve Király Bélát és jómagamat. Ránki Király tudtára adta, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága zöld utat adott neki, hogy tudományos munkákban kooperáljon vele. Amikor 1985-ben Párizsban együtt konferenciáztunk, Ránki ezt megerősítette. Gondolom, hogy a Trianon-kötethez is fentről kapott engedélyt, hiszen addigra a Politikai Bizottságban nemzetpolitikai változásról is döntöttek a környező országok magyarsága védelmében. Végül is a kötetbe egy Berend–Ránki-tanulmányt kaptunk. Ez üzenet volt, hogy más magyarországi történészek is hozzájárulhatnak a kötethez. Király úgy tervezte, hogy a szerkesztők a polgári radikális Stephen Borsody, a konzervatív John Lukacs és saját maga lesznek. Borsody azonban visszautasította a meghívást, mert ideológiai okokból nem volt hajlandó együttműködni Lukáccsal. Lukacs pedig még egy cikkel sem volt hajlandó jelentkezni, mert mint kijelentette, ő csak pénzért ír. Így aztán Király engem bízott meg, hogy tárgyilag szerkesszem a könyvet, mint a téma szakértője, és mivel 1978-ban nyolc hónapot töltöttem a Történettudományi Intézetben ösztöndíjasként, tudtam is, kiket kellene meghívni onnan. Mivel várható volt, hogy az angolul hozzánk küldött anyagot stilizálni is kell, a harmadik szerkesztő az irodalomtörténész és műfordító, Ivan Sanders lett. Király Béla ezek után csalafinta mosollyal jelentette be, hogy a címlapon az ábécé szerint sorolják fel majd a szerkesztőket. Király különben is szerette fényesíteni magát és az 1982-re megjelent tizenöt kötetből kilencen jelent meg a neve a társszerkesztőkkel, a 2010-re elkészült 137 kötetből huszonötön található a neve, bár érdemi munkát ritkán végzett. A Trianon-kötettel kapcsolatban magának azt a feladatot adta, hogy a neves történészeket ő fogja felkérni az írásra. A harminckét cikk szerzőiből ez öt történészt jelentett. Hugh Seton-Watsont, Ránkit, Stephen D. Kertesz professzort, a román származású Stephen Fischer-Galati professzort és Vigh Károlyt, akit én túl elfogultnak találtam. Őt a rendszerváltás idején a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaságból ismerhették meg sokan. Önnek egyszer komolyan meggyűlt a baja a magyar hatóságokkal, 1978-ban, amikor kutatóként hazatérhetett egy IREX-ösztöndíjjal. Mesélne kicsit erről? Amikor 1973-ban az IREX-ösztöndíjas Deák Istvánt, a Columbia Egyetem professzorát kiutasították, és megkérdezte, hogy ez miért történt, azt az ismerős választ kapta, hogy „azt magának tudnia kell”. Az én esetemben a két belügyes, akik 1978 áprilisa végén, egy péntek reggel felkerestek, tudtomra adta, hogy kiutasításomat államellenes, pártellenes és erkölcstelen viselkedésem miatt mérlegelik. A koholt vádakat egy négy óra hosszú kihallgatás követte, de nyilvánvaló volt, hogy igazi céljuk a beszervezésem volt. Másnap az amerikai nagykövetségen jelentettem a történteket. A következő hétfőn megint megjelentek és informáltak, hogy mégsem utasítanak ki. Gondolom, hogy az amerikai-magyar enyhülést, amelyet a Szent Korona januári hazahozatala is szimbolizált, nem merték az én ügyemmel megzavarni. 1996-ban Glant Tibor barátom, a Debreceni Egyetem történésze, a Szent Korona visszatértével kapcsolatos kutatásai közben rálelt egy 1978. május 31-i, „szigorúan titkos” jelentésre, amelyben az állt, hogy Michael Eisenstadt, az amerikai nagykövetség kulturális tanácsosa szóvá tette az ügyemet, amelyre az volt a válasz, hogy a magyar hivatalos szervek nem tudnak semmiről és hogy „esetleg rossz tréfáról van szó Pastor ismerősei részéről”. A dokumentumból az is kitűnik, hogy az amerikai fél sem akarta megszakítani az amerikai-magyar kapcsolatok normalizálását miattam. Habár Eisenstadt elvetette a különös magyarázatot, kijelentette, hogy „az ügyet nem hivatalosan vetette fel”. A belügy pedig úgy állt bosszút rajtam, hogy egy Klára M. által szignózott fabrikált levelet küldött feleségemnek New Jersey-be, amely nehéz napokat okozott nekem, amíg sikerült tisztáznom, miért is hazug a levél tartalma. New Jersey államban élve mennyire kíséri figyelemmel az 1918–1919-es forradalmakkal vagy éppen a Trianon-emlékévvel kapcsolatos magyarországi szakmai és emlékezetpolitikai vitákat? Amikor Budapestre látogatok, az első utam a könyvesboltokba vezet, ahol beszerzem a témákkal kapcsolatos friss publikációkat. Tavaly márciusban előadtam az ELTE-n rendezett nemzetközi Tanácsköztársaság konferencián, és legutóbb megjelent egy tanulmányom a Krausz Tamás és Morva Judit szerkesztette Tanácsköztársaság 1919 című kötetben Wilson elnök és a magyarországi Tanácsköztársaság kapcsolatáról. Követem a Történettudományi Intézet „Trianon 100” Lendület Kutatócsoportjának tudományos tevékenységét, azt azonban sajnálatosnak találom, hogy a kormány emlékezetpolitikája felélesztette a Trianon-kultuszt.

Trianon – 100 éve

Victor András
Publikálás dátuma
2020.06.07. 08:22

Fotó: Kőhalmi Péter / AFP
Trianon igazságtalan volt; de amit felváltott, az még inkább.

„Trianon” az érintettek és a nézőpontok bonyolult szövevénye. Több arca és többféle értelmezése is van, amelyek esetenként egymással szemben is állnak. A világ bonyolult; egy olyan ezer-ágú döntés, mint „Trianon”, végképp az. Ezért nem igaz, hogy csak egyféle értelmezése, egyféle igazsága van. Az alábbi fél-mondatok nem egymást kizáró antitézisek, hanem komplementáris – egyszerre érvényes, egymást teljessé kiegészítő – igazságok. Szakítva azzal a hamis általánosítással, hogy ha egy vitában nekem igazam van, akkor neked értelemszerűen nincs igazad. 1) A trianoni döntés a magyarokkal szemben több ponton igazságtalan volt, ugyanakkor a szomszéd népek szempontjából alapjában véve igazságos. 2) A győztes hatalmak részben a fejünk fölött döntöttek rólunk, ugyanakkor a háborúban vesztes országoknak mindig is tudomásul kellett venniük, hogy nem ők döntenek. 3) A trianoni határok kisebb-nagyobb módosításai igazságosabbá tehetnék számunkra a helyzetet, ugyanakkor sértenék a szomszéd államok érdekeit és igazságérzetét. 4) Nagy-Magyarország a magyar lakosság számára „otthonos” volt, ugyanakkor a nemzetiségiek számára nem igazán. 1) Történelmi előzmények A szarajevói merénylet (1914. jún. 28.), azaz Ferenc Ferdinánd Habsburg trónörökös meggyilkolása után – a német császár biztatására is – a Monarchia hadat üzent Szerbiának, s ezzel kezdetét vette a Nagy Háború (amelyet ma már – minthogy közben volt még egy – „elsőnek” nevezünk). A továbbiak szempontjából figyelemre méltó mozzanat, hogy az antant (lényegében Anglia és Franciaország) már a háború elején odaígérte a szerbeknek a „Bánátot” azzal a feltétellel, hogy hadat üzennek az Osztrák–Magyar Monarchiának; majd később (amikor Románia is az antant oldalára állt) ugyanezzel a kikötéssel Erdélyt és Kelet-Magyarországot egészen a Debrecen-Szeged vonalig a románoknak. Négy év háborúskodás után végül 1918 szeptemberében a Német Császárság vereséget szenvedett a nyugati fronton, október végén pedig a Monarchia hadserege vérzett el Itáliában. Ezzel a világháború lényegében befejeződött, bár fegyveres harcok még sokáig voltak. 1918. okt. 17.-én Tisza István a parlamentben bejelentette: „A háborút elvesztettük.” Az Osztrák-Magyar Monarchia széthullott. Ebben a vert helyzetben Magyarország a Belgrádi Egyezményben (1918. nov.) kénytelenségből hozzájárult ahhoz, hogy az antant-csapatok megszállják a demarkációs vonalakat. A románok – mint úgymond antant haderő – hamarosan meg is indultak, megszállták Erdélyt és vonultak tovább nyugat felé. Közben Magyarországon megalakult és meg is bukott a Károlyi-kormány, majd a kommunista színezetű Tanácsköztársaság vette át a hatalmat. Eddigre az egész Tiszántúl a románok megszállása alá került, vagyis már olyan területeket is elfoglaltak, amelyeket még a későbbi béke-szerződés is Magyarországnak ítélt. Ugyanakkor viszont északon a Vörös Hadsereg Stromfeld Aurél vezetésével visszafoglalta a Felvidék számottevő részét. Ekkor a győztes hatalmak úgy rendelkeztek, hogy a Vörös Hadsereg vonuljon vissza a (kijelölt) határig, cserébe pedig a románok hagyják el a Tiszántúlt. A Tanácsköztársaság hadai vissza is vonultak (Stromfeld lemondott), a román csapatok azonban tovább nyomultak, s 1919. augusztus 3-án elérték Budapestet. Magyarországon hónapokig teljes zűrzavar volt. Közben a győztesek dolgoztak a leendő békeszerződésen. A tárgyalásokra végül meghívták a magyarokat is, de – jellemzően a tipikus győztes-vesztes viszonyra – a magyar küldöttség vezetőjének, gróf Apponyi Albertnek csak akkor adtak lehetőséget arra, hogy a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt elmondhassa híres „védőbeszédét”, amikor a szerződés-tervezet már gyakorlatilag le volt zárva. Apponyi tehát hiába mondta el ékes franciasággal, s hiába sorolta angolul és olaszul is a jogos magyar érveket, ez már senkit nem érdekelt. Apponyi végül nem volt hajlandó aláírni a szerződést, így a bizottság március végén – lényegében dolga-végezetlenül – hazautazott. A végleges szerződést Versailles-ban, a Nagy Trianon-kastélyban, magyar idő szerint 1920. június 4-én 16:32-kor írta alá a Magyar Királyság nevében – az akkor már a Horthy Miklós által nemrég kinevezett kormány képviseletében – Benárd Ágost (népjóléti és munkaügyi miniszter) és Drasche-Lázár Alfréd (rendkívüli követ). Ebben a szerződésben – ahogy ez a háborúk történetében mindig is így volt – a győztesek kijelentették, hogy Magyarország felelős a háborúban győztes államoknak okozott károkért. 2) Mi vezetett Trianonhoz? Másképpen fogalmazva: Melyek Trianon eredő okai? A témával foglalkozó történészek (pl. Romsics Ignác és Szakály Sándor is) egyetértenek abban, hogy A) az egyik fő tényező Magyarországnak a nemzetiségeivel való rendezetlen – lényegében rossz – kapcsolata volt; B) a másik a nagyhatalmi érdekek rajtunk való lecsapódása; de ezeken túl C) olyan tényezők is voltak, amelyekben – be kell látnunk – sajnos mi hibáztunk.
A) Nemzetiségeink A Kárpát-medence és környéke évezrede soknemzetiségű. Szlovákok, szerbek, románok, törökök, osztrákok horvátok, bosnyákok, németek keveredtek itt évszázadokon keresztül (s keverednek most is). Ennek az eredménye pl. az is, hogy a magyarok ma genetikailag közelebb vannak szomszédainkhoz (szlovákokhoz, osztrákokhoz…), mint a honfoglaló magyarokhoz. S ebből következik az is, hogy a szerkezetét tekintve alapvetően finnugor nyelvünk szókészletében talán több a török (meg szláv, meg német stb.) eredetű szó, mint az ősi finnugor. (A török eredetű szavakat sokkal inkább még a honfoglalás előtti kapcsolatokban szereztük, mintsem a 150 éves török fennhatóság alatt.) A „milyenségünk” tehát egyértelműen a velünk együtt élő más népekkel való kölcsönhatásban alakult ki. Minthogy a honfoglalás óta a magyarok alkotják a Kárpát-medencében a többséget, s a nemzetiségek a kisebbséget, a dominancia folyamatosan a miénk volt. Ezzel azonban hol jól, hol (s igen gyakran) rosszul éltünk. Tanultuk az iskolában, hogy a ’48-as szabadságharc úgy kezdődött, hogy a szerb Jellasics megtámadott minket. Persze a császári udvar biztatására és pénzéből, de nyilván nem véletlen, hogy a szerbeket már akkor fel lehetett biztatni a magyarok ellen. A már régóta az autonóm magyarok fennhatósága alatt élő kisebbségekben ekkorra szintén megfogalmazódott az önálló nemzeti lét igénye. A szerbek, románok és szlovákok már 1848-ban nyelvhatárok szerinti autonómiát követeltek, a horvátok pedig a magyarokéhoz hasonló önállóságot a Monarchián belül (amelyet aztán 1868-ban részben meg is kaptak). De ezeket az autonómia-törekvéseket az ország szabadságharc vezetői kezdetben kategorikusan elutasították. Csak ’49-ben, a bukás küszöbén kezdtek elfogadóbbá válni. És látnunk kell, hogy ez a felsőbbségtudat – a „magyar szupremáciához” való ragaszkodás – később sem változott. Még a kiegyezés után, az 1868. évi nemzetiségi törvényben is ezt olvassuk: „Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”. (Ez a definíció kísértetiesen hasonlít Románia ma érvényes alkotmányának önmeghatározásához: „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam”. S ez az, amitől az ott élő magyaroknak elszorul a szíve. Mert az rendben van, hogy ők Románia állampolgárai; de az nem, hogy a román nemzet részei. Ezért írja Markó Béla is, hogy „a nemzetállam: rémálom”.) A 19. század vége felé a nemzetiségeink nemzeti öntudata a hátrányos helyzetük ellenére (vagy részben talán éppen azért) odáig erősödött, hogy 1895-ben tartott kongresszusukon már „társnemzeti” státust igényeltek, és svájci mintára kantonizálni szerették volna Magyarországot. Az 1800-as évek elején a „magyar szentkorona országai” lakóinak (ha a viszonylag autonóm Horvátországot nem számítjuk) még csak 37 százaléka volt magyar, de száz év alatt, 1910-re ez az arány 54 százalékra nőtt. Ebben nyilván szerepe volt a magyar lakosság primátusának, előnyösebb helyzetének is. Árulkodó – és mai szemmel (is) elfogadhatatlan – adat, hogy a nemzetiségi iskolahálózat az 1880-as évektől fokozatosan sorvadt. A Magyar Királyság lakosságának százalékos összetétele az I. világháború előtti években (Horvátország és Szlavónia nélkül): Magyarok 54,44 Románok 16,14 Szlovákok 10,65 Németek 10,42 Ruténok 2,54 Szerbek 2,52 Horvátok 1,06 Egyéb 2,19 Amikor tehát hadat üzentünk a szerbeknek, a lakosság majdnem felét önállósodni vágyó nemzetiségiek alkották, akiknek a politikai lojalitása is kérdéses volt. Masaryk és Beneš már a háború legelején (1914 őszén) önálló „cseh-szlovák” állam megalakításának a támogatását kérték az antant vezetőitől. A háború végén pedig a Monarchia kisebbségeinek emigráns politikusai egy kongresszuson deklarálták, hogy nem kívánnak többé a Monarchia keretei között élni. A jövő tekintetében tehát kikerülhetetlen szemponttá vált a nemzetiségeink – teljesen jogos – igénye az önálló államiságra. Károlyi Mihály miniszterelnök („a magyar népköztársaság nevében”) 1918. decemberében meghirdette ugyan a nemzetiségek egyenjogúsítását: „Ma is készek vagyunk teljes közigazgatási és kulturális autonómiát adni a velünk élő összes nemzetiségnek. Szabad demokratikus keleti Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból.” De már késő volt. Ugyanúgy késő volt ekkor a nemzetiségek felé való nyitás, mint 1849-ben. S most sem tanultunk a „történelemből”. Tisza István ekkor is ragaszkodott a szavazati jog korlátozásához, mert úgy gondolta, hogy ez segít megőrizni a kisebbségekkel szembeni magyar szupremáciát. És a nemzetiségi követeléseket még akkor is elutasította, amikor kimondta, hogy „Ezt a háborút elvesztettük”. Trianon egyik oka tehát az volt, hogy nemcsak a háborút vesztettük el katonailag, hanem a nemzetiségeinkkel való igazi megbékélést is erkölcsileg. Az már csak ráadás volt, hogy az úgyis elszakadni akaró nemzetiségek tagjait érthetően még tovább erősítette ebbéli szándékukban az anyaországuk. B) Nagyhatalmi érdekek és stratégiai megfontolások Két szempont játszott döntő fontosságú szerepet a trianoni döntéshozatalban: 1) Az Osztrák-Magyar Monarchiának nagyhatalomként meg kell szűnnie. Már csak azért is, mert a jelek szerint van esély arra, hogy a jövőben is a németek uszályába kerül, s együtt már komoly veszélyt jelenthetnének a francia (vagy akár az angol) érdekekre nézve. 2) Az új határok meghúzásában alapnak kell tekinteni a Wilson amerikai elnök által szorgalmazott elvet, a „nemzetek önrendelkezési jogát”. Ez a „nemzetek önrendelkezése” elv kétélű fegyver. Amíg azt értjük alatta, hogy minden népnek, nemzetnek lehessen saját állama – „nemzetállama” – addig nemes és hasznos elv. De ha ezen túlmenve az is következik belőle, hogy a nemzetállam – magát egységesnek és oszthatatlannak tekintve – a saját nemzetiségeinek már nem adja meg az önrendelkezés jogát, akkor már veszélyes. Vagyis tiszta formában csak akkor létezhetne ez az elv, ha lenne nemzetiségi kisebbség nélküli állam. Ilyen viszont Európában valószínűleg nincs. Láthatjuk is, hogy a valóságban bizony sok helyen eltértek ettől a wilsoni elvtől, s mindig megtalálták ennek katonai, gazdasági, közlekedési stb. indokát. Magyar szempontból ennek az egyik legfájdalmasabb példája az, hogy a szinte tisztán magyarlakta Arad-Nagyvárad-Szatmárnémeti sáv a határ túloldalára került. Sokan vannak, akik éppen ennek alapján tartják a trianoni döntéshozók wilsoni elvekre való hivatkozását „orbitális hazugságnak”. C) Mi hibáztunk A következmények szempontjából a legsúlyosabb probléma az volt, hogy „üresen” hagytuk a Partium nagy részét; értve ez alatt azt, hogy folyamatosan csökkent az itt élő magyarok aránya a románokhoz viszonyítva. Nagyobb volt a románok vitalitása, mint a magyaroké. A 19. század vége felé könyvek is megjelentek erről (Beksics Gusztáv tollából), amelyek jelezték, hogy Temes, Zaránd, Bihar megyében veszélyesen alacsony lett a magyar lakosság aránya (ld. a Teleki-féle „vörös-térképet”!), ezért mihamarabb magyarokat kellene ide telepíteni. De ez nem történt meg. Pedig még Bethlen István is (fiatal országgyűlési képviselőként, 1907) figyelmeztette az ország vezetőit, hogy a románok már csak arra várnak, hogy az ország keleti része „egy kedvező alkalommal a független román királysággal veszély nélkül egyesíthető legyen”. Valamilyen értelemben az is rajtunk múlott, hogy amikor 1919-ben már folyt a békeszerződés kidolgozása, szinte állandóan olyan kaotikus volt a helyzet Magyarországon, hogy a győztes hatalmak nem is igen tudtak volna kivel tárgyalni. Az is joggal föltételezhető, hogy 1920-ban a magyar békedelegáció előnyösebb pozícióból tárgyalhatott volna, ha a trianoni határ menti magyar területeket a magyar hadsereg tartotta volna ellenőrzése alatt. De magyar hadsereg lényegében nem (illetve alig) volt. A Délvidéket a szerbek, a Csallóközt a csehek, Erdélyt és a Tiszántúlt pedig a románok tartották megszállva. Pedig a határok végleges meghúzásában sok múlott a tényleges „birtoklási” helyzeten. Lengyelországban Piłsudski és társai szinte a nulláról olyan hadsereget szerveztek, amely helyi csatákkal számottevő korrekciókat harcolt ki, s így elérte, hogy az új határok közelítően megegyeztek a történeti lengyel állam határaival. Károlyi naiv jóhiszeműsége, erőtlensége és feltétel nélküli béke-pártisága is sokat rontott a magyarok trianoni esélyein. Ugyanakkor az is igaz, hogy mindez nagyon keveset számított a nagyhatalmi szándékokhoz képest, ezért igen erős túlzás azt állítani, hogy Trianonról Károlyi Mihály vagy Kun Béla tehet. 3) Igazságtalanság történt! Magyarország elveszítette területének 67, lakosságának 58 százalékát. (Horvátország nincs benne ezekben az adatokban. Horvát-Szlavónia ugyan a „magyar szent korona országai” közé tartozott, de területi és részleges politikai autonómiát élvezett.) Súlyosbította a helyzetet, hogy az elcsatolt területeken élő kb. 7 millió román, szlovák, szerb stb. lakossal együtt 3,2 millió magyar is a határokon kívülre került. Nagy részük vagy a székely megyékben, vagy közvetlenül az új határok túloldalán élt. De mindenesetre az akkori kb. 10 milliós magyar lakosság 1/3-a „határon túli” lett. Függetlenül attól, hogy Trianonról kinek mi a véleménye, azt senki sem kérdőjelezheti meg, hogy ez olyan sokk volt a magyar társadalom számára, amit nem lehetett könnyű elviselni. Mindenki érezte és átélte ennek az országcsonkításnak a fájdalmát. 1921-ben jelent meg először, de később többször is kiadták Kosztolányi Dezső szerkesztésében a Vérző Magyarország című antológiát. Ebben neves íróink és gondolkodóink írták meg érzéseiket erről a traumáról. Pl. Krúdy és Kosztolányi, Karinthy Frigyes, József Attila s a többiek. Az látásmód kérdése, hogy valóban Trianon volt-e az ezer éves magyar történelem legnagyobb traumája, de az újkori magyar történelmi tudatnak kétségkívül a legneuralgikusabb pontja. Van olyan felmérés, amely szerint minden három magyar emberből kettő ma is igazságtalannak tartja a trianoni döntést. Kérdés, hogy ez mennyire hiteles adat, hiszen ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a lakosság igen nagy részének gyakorlatilag nincs tényszerű tudása Trianonról, s főleg nincs róla tények mérlegelésére alapozott véleménye. Vagy azért, mert az iskolában tanultakat már rég elfelejtette, vagy azért, mert nem tudja áttekinteni a kérdés bonyolultságát, ezért inkább nem is alakít ki róla véleményt, vagy egyszerűen azért, mert beleszületett ebbe a helyzetbe, s számára már ez a megszokott. S lehetnek végül olyanok is – köztük a sorok írója –, aki úgy látja, hogy Trianonról – éppen rendkívül összetett volta miatt – nem lehet „egy-szavas” véleményt mondani. A „feldolgozhatatlan” traumák – s így Trianon – elviselésének egy pszichológiai megoldása a döntés igazságtalanságának örökös emlegetése. Ezt követte a Horthy-rendszer is. Már rögtön 1920-ban civil szervezetek pályázatot írtak ki a trianoni döntés elleni ima és jelmondat megírására. Papp-Váry Elemérné „Hiszek egy Istenben, hiszen egy hazában…” kezdetű költeménye lett a nyertes ima, s a B. Szabó Mihály által kitalált „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” a nyertes jelmondat. Mindkettő mélyen beépült az emberek gondolkodásába, ami nem csoda, hiszen a „magyar hiszekegy” minden napi kötelező nemzeti ima volt az iskolákban a tanítás kezdetén is, végén is. Az egész Horthy-korszak az irredentizmus gondolatkörében élt. Húsz év a „Nem, nem, soha!” jegyében telt el. A Mátra tetejéről még 1950 táján is jól kivehető volt a Mátrafüred melletti Pipishegy Kékes felé néző oldalára ügyesen ültetett lucfenyőkkel kiírt NEM NEM SOHA.
(Magának a szólásnak az az eredete, hogy a Trianon szót kétfelé bontva azt kapjuk, hogy „tria non”, „vagyis 3x Nem”. Ez bravúros gondolat volt, bár tudjuk, hogy a valósághoz semmi köze. A Trianon kastélyt XIV. Lajos francia királynak építették az óriási versailles-i kastélykert végében, hogy a nagy palota nyüzsgésből legyen hova visszavonulnia; s a neve egy ötszáz évvel azelőtt létesült kis falu nevét őrzi, amelynek a helyén épült, s amelynek neve gall nyelven "városhatárt" jelentett.) A Trianon-trauma másik lehetséges pszichológiai feldolgozási módja a döntéshozók rosszakaratára, Magyarország tudatos és szándékos „megbüntetésére” való állandó hivatkozás. (Az azonban már a politikai konteók kategóriájába tartozik, ha valaki úgy gondolja, hogy a döntnököknek eleve a viszálykodás magvainak elültetése volt a céljuk.) A szándékos büntetés gondolatánál azonban meg kell állnunk egy pillanatra, s elgondolkozni azon, hogy mióta világ a világ, a háború veszteseit mindig is büntették – hogy jogosan-e vagy nem, az már más kérdés. Miért lett volna itt másként? Kétségtelen tehát, hogy – a több évezredes hagyomány és szokásjog alapján – Trianon valamilyen értelemben és mértékben Magyarország „kijáró” büntetése volt. S nehéz eldönteni, hogy ez meddig volt „jogos”, s mettől már csak „személyes” bosszú. Vagyis kérdés, hogy volt-e a döntéshozókban szubjektív büntetési szándék is. Nem zárható ki, hogy volt, de nem ismerünk erre utaló konkrét jeleket. Az olyan magyarázat, hogy Clemenceau a magyar menyén keresztül utált minden magyart, légből kapott mese. Clemenceau ugyan elég fura figura volt, de egyrészt a merevségig elvhű volt, másrészt tudjuk, hogy a menyével (még a fia és menye válása után is) jó kapcsolata volt. Az igazságtalanság kapcsán feltétlenül meg kell említenünk a kisebbségbe szorult magyarok veszteségeit. A legtöbbet ők vesztették. Az addigi domináns pozícióból alárendelt pozícióba kerültek, megfejelve új országuk többségi lakosainak évszázadok során felgyűlt magyar-ellenes érzéseivel. És ez – leginkább Romániában – sajnos azóta is csak részlegesen oldódott meg és fel. A másik oldalon pedig elemeznünk kell Nagy-Magyarország azelőtti kisebbségeinek Trianonhoz való viszonyát is. Vitathatatlan tény, hogy amit sok magyar elvesztett, azt nagyon sok szlovák, román, szerb megnyerte. A Partiumban és Erdélyben élő románok számára felszabadító lehetett, hogy végre saját országukban saját törvényeik szerint élhetnek, saját nyelvüket korlátlanul használhatják. S ugyanez értelemszerűen a felvidéki szlovákokra is érvényes. Nem csoda tehát, hogy Szlovákia és Románia számára öröm az a Trianon, amelyet Magyarország máig nem tudott feldolgozni. A románok a 2018. dec. 1-i gyulafehérvári román nemzetgyűlés nemzetközi megerősítését látják benne; ahol kimondták a románok elszakadását a történelmi Magyarországtól, s csatlakozásukat Romániához. (Jún. 4-t Romániában épen most állami ünneppé is nyilvánították.) Tudnunk kell, hogy bizonyos szempontból a románok is elégedetlenek a trianoni döntésekkel, de éppen ellenkező előjellel, mint mi. Mi azt fájlaljuk (joggal), hogy pl., Nagyvárad és a körülötte lévő (akkor még) színmagyar vidék Romániához került, ők viszont azt nehezményezik, hogy miért nem a Tiszáig tart Románia. Ezt persze mi, magyarok nevetséges túlzásnak tartjuk, s lenézően fel is háborodunk (joggal!), Ugyanakkor el kell gondolkodnunk azon, hogy nem ugyanilyen nevetséges önteltség-e az, ha egy magyar ember a „szent korona tan” híveként máig azt gondolja, hogy Fiume igazság szerint Magyarországhoz tartozik. Megfogalmazhatunk két „paradox pozitívumot” is Trianonnal kapcsolatban. Az egyik az, hogy sok évszázados viszálykodás után Trianon juttatott minket olyan helyzetbe, ahol végre (majdnem) nemzetállam lehetünk annak minden előnyével és hátrányával, s nem kell a kisebbségekkel „vesződnünk”. (Persze lényegében a cigányokkal kapcsolatos problémakör is „kisebbségi kérdés”.) A másik az, hogy még szinte örülhetünk, hogy Trianon lépett életbe, s nem az 1916-os titkos bukaresti egyezmény, mert annak alapján valóban a Debrecen-Szeged vonal körül lenne a határ. 4. Megváltoztatható-e Trianon? Jogi szempontból a trianoni békeszerződés már régen érvénytelen, hiszen a 2. világháborút lezáró (szintén párizsi) békeszerződés (1947. febr. 10.) felülírta. Vagyis hatályát vesztette. Minthogy azonban a párizsi béke – tartalmát tekintve – lényegében a trianonit erősítette meg, érthető, hogy magát az ország-csonkítást továbbra is a Trianon névhez kötjük. Állítólag a magyarok 20%-a ma is módosíthatónak tartja a jelenlegi országhatárokat; felülírhatónak Trianont (azaz a párizsi szerződést). A két érintett ország közös megállapodása alapján nyilván bármikor van lehetőség határ-korrekcióra. Mint ahogy ilyenek voltak is az 1920-as évek elején. Európa azonban érthetően – és a Helsinki záróokmány alapelveivel összhangban – nagyon óvatosan kezel mindenféle határmódosítási igényt, mert kényes és labilis egyensúlyokat boríthat fel, ha valahol elkezdik a határokat tologatni, még akkor is, ha az kölcsönös megállapodáson alapul. Ráadásul – és legfőképpen – elképzelhetetlen, hogy például Románia elfogadná, hogy – mondjuk egy népszavazás eredménye alapján – Nagyvárad visszakerüljön Magyarországhoz. Továbbá: azóta olyan mértékben megváltoztak az etnikai arányok Nagyváradon és környékén, hogy ma már egy ilyen határ-változtatással sokkal több román válna magyar állampolgárrá, mint amennyi ott élő magyar nyerné vissza magyar állampolgárságát. A székely megyék helyzete ebből a szempontból különleges. Ott ugyanis átlagban még mindig a magyarok vannak többségben. Ugyanakkor képtelen gondolat visszatenni Magyarország határait a Kárpátok vonulatához, hiszen a közbeeső területekkel együtt a székelyek létszámánál sokkalta több román válna magyar állampolgárrá. (S köztük olyanok is, akik már évszázadok óta ott élnek.) A Székely Nemzeti Tanács mostani – mértéktartó – kezdeményezése sem „Erdély visszacsatolásáról” szól, hanem az autonómia megerősítéséről. Van, aki azért tartja Trianont érvénytelennek, mert a győztesek nem tartották magukat a wilsoni elvekhez, a „népek önrendelkezéséhez”. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy egyáltalán nem követték a trianoni döntnökök ezt az elvet; annak ellenére sem, hogy itt-ott bizony vastagon arrébb húzták meg a vonalat, mint kellett volna. A „népek önrendelkezése” elv olyan maxima, mint a tízparancsolatot. Tökéletes mértékben betarthatatlan; de ettől még törekednünk kell rá. (Hiszen pl. a „ne ölj” parancs iránymutatóként attól még érvényes, hogy vannak kivételek: önvédelem, honvédő háború, halálos bírói ítélet végrehajtás stb.) Van, aki szerint azért érvénytelen, mert hazugságokra épült. Elterjed fáma például, hogy a csehek (vagy szlovákok?) azt hazudták, hogy az Ipoly hajózható, ezért lehetett belőle határfolyó. De a hajózhatóság sehol sem szerepelt határfolyó feltételeként. Ez tehát egészen biztosan nem volt téma a Trianon palotában. Sokan hiszik, hogy Trianon 100 év elteltével (tehát most) automatikusan érvényét veszti. Ez azonban merő vakhit. Sem a trianoni, sem a párizsi szerződésben nincs lejárati határidő. Ma is folyik aláírásgyűjtés a Magyarok Világszövetsége nevével „A Trianoni-békediktátum revíziója az Apostoli Szent Korona nemzetének nevében Székelyföldért” címmel, s ez szerepel is 2020 legnépszerűbb szavazásai között. (1 millió aláírás a cél; 2019-ben már 200 ezer megvolt.) Veszélyes vizekre téved Raffay Ernő (Magyar Idők, 2018), amikor azt hirdeti, hogy „Erdély nincs elveszve”; „határmódosítást” kell elérni, s ehhez „okos magyar diplomácia kell, amit erős hadsereg és összetartó nemzet támogat”. Ne felejtsük el, hogy most ugyanannak az Európai Uniónak és NATO-nak része mind a két ország! És azt se, hogy 1996-ban alapszerződést kötöttünk Romániával és Szlovákiával, amelyben a felek „megerősítik, hogy egymással szemben területi követelésük nincs, és ilyet a jövőben sem támasztanak.” Trianon 100 éves évfordulóján a bölcs megemlékezés (és a Nemzeti Összetartozás Napja) „nem azt jelenti /…/, hogy a határainkon kívül és belül élő magyarság a jelenlegi határokat kívánja megváltoztatni, hanem azt, hogy lélekben minden magyar átérzi Trianon traumáját és egységes nemzetben gondolkodik.” (Szakály S.) A megoldás tehát nem a Trianon elleni csatázás felé keresendő, hanem a probléma meghaladására való törekvésben. Az együtt-élő népek egymást gazdagító lehetőségeinek keresésében. És megtalálásában.

Felhő úr és Whistler mamája

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.06.07. 07:24
Whistler anyja - James McNeill Whistler festménye
Fotó: Photo12 via AFP
Felhő urat a meglehetősen válogatós Fortuna istennő abban a kegyben részesíté, hogy fölkínálta, majd meg is adta neki a Whistler művész úr igazi mamájával való személyes találkozás lehetőségét egy estébe hajló péntek délutáni órán, localice egy budai terrace árnyas hűvösén, hol a Felhő urat permanens módon jellemző borongós mélabú a színről oly gyorsan tűnedezett el, miképpen azok a korsó sörök, melyeket a híres-nevezetes asszonyság jelenlétében fokozottan percitus állapotba került hősünk öntött le torkán. Excellens olvasóink előtt nemdebár fölösleges a széles publicum számára oly közismert Whistler művész urat közelebbről praesentálni – ám a tárgyban kellő tájékozottsággal nem bíró személyek joggal kérdezhetik, hogy ki Whistler mamája. Mármint nem az igazi, az a tiszteletre méltó, ősz lady, akit fiúi rajongásában az említett pictor megfestetni méltóztatott – hanem az a bizonyos másik, aki korunk communalis mediájában évek óta hallatlan népszerűségnek örvendő képes articulusok szerzőjeként, Whistler mamája álnéven vívott ki magának figyelmet és megbecsülést? Ki ő? Quis est iste? – kérdezné a művelt latin. Nos, Felhő úr ismeri tehát, hiszen az eminens hölgyet a keblére ölelheté azon a pénteki napon! Ám előre figyelmeztetjük türelmetlen olvasóinkat, akik a valós nomen égető kérdése által gyötörtetnek, hogy Felhő úr confessionális őszintesége az incognito feloldását eo ipso nem foglalja magában! Au contraire! Mi sem áll távolabb Felhő úrtól, mintsem a kedves mama leleplezése! Felhő úrnak szerencséje van az eminens hölgy rajongójának lennie, így hát a kilétére vonatkozó kérdésekre – tudatában lévén annak, hogy korunk subculturalis életének centralis szereplőjéről van szó! – a tőle telhető legnagyobb előzékenység mellett sem kíván responsálni. Milyen hát Whistler igazi mamája? Milyen az a titokzatos asszony, ki már oly sok boldog percet szerze a nevetésre éhezett magyar közönségnek? Olyan ő – és most ámulj, világ! –, mint az a kicsiny drágakő, amelyet az orrcimpájában visel! Kérjük tehát a művelt polgári világ tagjait, hogy értékeljék át magukban a szürkében és feketében megfestett világ-structurát, és gondoljanak el nagy semmink közepében egy lángoló ékkövet, melynek sugarai oly erősek, hogy bevilágítják lét-kertünk minden zegét-zugát! Hiszen egy élet-festmény közepén szürkén és feketében üldögélő asszony mi mástól kapná mágikus fényét, mint láthatatlan, belső ékszerétől, melyet a Teremtő a vászonra úgy pingált rá, oly könnyedén és lebegő természetességgel, ahogyan szikrázó csillagunkat rejti fölöttünk az éjszakának nevezett compositio! Ezen a ponton nyilvánvalóan szükségtelen azt a tényt explanálni, hogy tárczát írni olyan személyről, kinek sem nevét, sem külső leírását, sem egyéb jellemzőit megadni nem áll módunkban, a lehetetlen vakmerőséggel határos. Alkalmasint maga Felhő úr sincs tisztában vállalkozása merész voltával, különben hogyan is juthatott volna eszébe a nyájas publicum figyelmének fölkeltése annak tudatában, hogy az az érthető kíváncsiság, melyben a Whistler mamájának valós kilétét illetően legjobbjaink osztoznak, ebben az írásban végső kielégítést nem nyerend? Quo facto a nyájas publicum csak azon szerzői excusatiot bírhatja, miszerint az emberi lét legnagyobb philosophiai kérdései ugyanképpen rejtve vannak értelmünk előtt, miképpen a Whistler mamája rejtőzik féltve őrzött incognitojában! Ebben az értelemben hasonlatos ez a titok az isteni substantiához, mely időről időre csak a szerencsés beavatottak számára fedi föl igazi valóját egy-egy röpke és tűnékeny pillanatra, méghozzá akkor is csak olyan természetfölötti erejű, mágikus szerek révén, mint amilyen az alcohol! Oh, az alcohol, a Jó Isten által alkotott lét-kert gyümölcseinek ez az angyali tisztaságú párlata, amely az emberiséget az elmúlt évezredekben oly sok csodálatos felismeréssel gazdagítá! Hiszen mi más is lenne a bor, ha nem az angyalok palackozott nevetése? Mi volna a sör, ha nem gyöngyözne benne az angyalok szénsavas derűje és frissen csapolt öröme? Oh, a sör, mit Felhő úr a Whistler mamájának elragadó társaságában fogyaszthatott – csoda volt az! Ne gondolja hát az olvasó, hogy a szóban forgó hölgy – kinek jelenlétében Felhő úr az égbe ragadtatott – a valóságban akár egy kicsit is hasonlít Whistler úr igazi anyukájához, aki a kedves fia híressé vált festményén egy kimondottan savanyú képű, gyászos tekintetű némberként ábrázoltatott! Au contraire! Semmi szürkeség a compositio egészében! Semmi egyhangúság, semmi monoton szögletesség! Ha ugyanis a nyugtalan olvasó Whistler művész úr festményéhez a szokásosnál sokkal közelebb hajolni méltóztatik, a saját szemével észreveszi a titkot, amire Felhő úr azon az estébe hajló délutáni órán, localice egy budai terrace árnyas hűvösén jött rá : van egy ékszer a Whistler kedves mamájának orrcimpájában! Egy ragyogó kicsi csillagocska, mely a műélvező nagyközönség előtt örökké titok maradt volna, ha Felhő úr nem árulja el – de íme, elárulta!