A járványhelyzet a médiavilágban a sportorgánumokat viselte meg leginkább. Mivel foglalkozzanak, miről tudósítsanak, hiszen életünknek, a szórakoztatóiparnak eltűnt ez a szelete. Ugyan csak átmenetileg, de ez talán még nagyobb problémát okoz nekik, hiszen megszűnniük sem lehet. Ki kell tölteni valamivel a hasábokat, a műsoridőt. Különösen az utóbbi jelent izzasztó feladatot. Mert míg egy sportlap viszonylag gyorsan tud friss háttéranyagokat, interjúkat, történeti visszatekintéseket készíteni, vagy matatni gazdasági-szervezeti ügyekben, az élő közvetítésekre szakosodott sportcsatorna ott áll teljesen lefagyva.
Se az M4, se a Sport, se a Eurosport, se a Digi nem tudott semmi eredetit kitalálni a karanténban. Maradtak a tartósított áruk, elkezdtek ismételgetni legendás vagy egyszerűen ma is izgalmasnak vélt sporteseményeket. A jogdíjvásárlásoknak megfelelően mindenki mást tudott előszedni a hűtőből. Az M4 számára előnyt jelentettek az olimpiák, foci vébék, ebék és BL-döntők, magyar bajnoki meccsek is vitték az időt, a Sport csatornáinak a BL-meccsek mellett régebbre lehetett és kellett visszanyúlni nagy nemzetközi fociütközetekért. A Spíler az angol bajnokik jogával operálhatott, a Eurosportnak meg ott volt korlátlan mennyiségben a tenisz, a snooker, a kerékpár.
A megpróbáltatásnak remélhetően van egy fontos szakmai tanulsága. Kiderült, hogy a sportcsatornáknak kevés a nem aktuális eseményekhez kapcsolódó háttérműsora. Ami a közvetítések dominanciája mellett is meglepő. Nem mondom, hogy nincs semmi a raktáron, de gondoljunk csak bele, hány remek dokumentumfilm, portré-, ismeretterjesztő- és riportműsor, készülhetne. Nagyobb számban lehetne külföldi produkciókat is vásárolni: mekkora siker volt a Netflixen a Sunderland, amíg csak élek! És néhány színvonalas sporttémájú játékfilm vagy sorozat is gazdagíthatná a kínálatot. Persze ki tudja, mit bír a pénztárca?
A váratlan helyzet más, általánosabb jellegű kérdéseket is felvetett. Érdekes volt tesztelni, mennyire „időtálló” egy sportesemény. Legyen bármilyen emlékezetes is. Végig lehet-e újból élvezni, mint egy klasszikus filmet? El lehet-e többször mélyedni benne a nézői élmény szintjén, újabb rétegeket, összefüggéseket feltárva? Bizonytalanul írom még le, de néhány próba után úgy érzem, igen a válasz. Még nagyon a pillanatnyi izgalmak élvezetéhez kötjük a sport nézését, de ha nem szégyellünk elemelkedni ettől, és valóban szeretünk, ismerünk egy sportágat, egy komoly mérkőzés másodszorra-harmadszorra is örömet, gyönyörködést okoz. És még el is gondolkoztathat. Elnézést, hogy ezúttal is a labdarúgás lesz a példa. Ma már pusztán a megoldások akrobatikussága is felér cirkuszi mutatványokkal, a 22 ember egyidejű, sokirányú mozgásából kialakuló rendszer nem akármilyen látvány. De az igazi érdekesség, hogy a küzdelemnek van valami varázslatos, spontán dramaturgiája, csoportos és egyéni lélektani rétege. A mai közvetítések mindezt szinte művészi szinten tárják elénk. Igazi drámaként, markáns hősökkel, jellegzetes típusokkal, élethelyzet-modellekkel. Olykor katartikus hatással – és rengeteg tanulsággal. Főleg a sikerről és a kudarcról, egyén és közösség viszonyáról, szükségszerűségről és véletlenről, tisztességről és ügyeskedésről.
A csatornák kényszermanőverei közben felmerült az is, szükségszerű-e mindehhez valódi környezet, valódi emberekkel. Nem pótolható a hatás virtuális eszközökkel? Nos, az M4-en láthattunk virtuális Forma-1 futamokat. Egy orosz csatornán pedig belebotlottam egy Orenburg-Zenit számítógépes focimeccsbe, amelyet szenvedéllyel közvetítettek riporterek. Kijöhet ebből is valami, a látvány le tud kötni, szurkolási gerjedelem is feltörhet, de egyelőre kicsit zavaró, hogy nem a látható versenyzők vetélkednek, hanem képernyő előtt ülő játékosok
Most, hogy lazult a járványhelyzet, eljutottunk a zárt kapus mérkőzésekig. Nézhetjük élőben a Bundesligát és a magyar bajnokságot. Külön öröm, hogy a kettő látogatottsága végre egyforma. A jogtulajdonos csatornák kicsit fellélegezhetnek. Ez a forma is sajátos élmény. Lényegében az igazi focit, a tiszta sportot nyújtja. Őrjöngő szurkolók, tömegpszichózis, játékra vetített politikai indulatok, egyéni sértettségek, mesterséges csoportellentétek nélkül. Afféle „stúdiófelvétel”. Kicsit steril, de szépen, tónus-gazdagon szól. Rétegműsor ínyenceknek. Aligha lehetne belőle nagy szórakoztatóipari üzletet csinálni. Mert ez a sport, azaz maga a sport kevéssé érdekes, meg tudnánk lenni nélküle. Sokan bizonyára észre se vették, hogy két és fél hónapig eltűnt az életünkből. Nekünk csak az a sportvilág kell, amelyet az élet helyett élhetünk teljes átéléssel, átlátható szabályok között. Kiteljesedve, minden erőfeszítés nélkül. De hogyan kerüljünk ebbe az állapotba, ha leáll az üzleti háttér, a folyamatos PR-, sajtó- és médiahipnózis? Hogyan juthatunk el így oda, hogy heti fordulókban érzékeljük a lét ritmusát, és olimpiai, világbajnoki aranyakban mérjük értelmét? Türelem. Eljön újra a széktörések és zászlólengetések boldogsága.
