A „minden egyészségügyi dolgozó” a Fidesz szótárában nem ugyanazt jelenti, amit a magyar emberekében. Egy átlagos magyarnak a járvány csúcsán aligha számított, hogy aki fehér köpenyben kockáztatta érte az életét, az állami, önkormányzati, egyházi vagy magáncéges alkalmazásban tette-e. Amikor a dolgozókat lelkesíteni kellett a bruttó 500 ezer forintos jutalom ígéretével, akkor még látszólag a kormánynak is mindegy volt, merthogy az ösztönző mindnyájuknak oda lett ígérve.
Ami viszont utána következett, az tulajdonképpen a szokásos fideszes ügymenet – v. ö. az is bolond, aki tíz év után még elhisz nekik valamit –: valahogyan mindig úgy alakul, hogy mire eljön a kasszához fáradás ideje, az ígéret konvertibilitása odavész. Ezúttal az derült ki, hogy a gyógyszerész, bármit tartalmazzon is a törvény, nem egészségügyi dolgozó (merthogy nálunk már rég nem az számít, mi van a törvényben, hanem inkább az, hogy milyen lábbal kelt föl aznap Orbán Viktor). És ha a nővér mondjuk egy nem állami fenntartású idősotthonban ápolja a betegeket – akár a potenciálisan vagy ténylegesen koronavírusosokat is, mert a tesztelés, mint a kormányzat volt szíves közölni, költségnövelő tényező, a maszkok, kesztyűk és egyéb hívságok pedig hiába érkeznek állítólag milliószám az országba, valahogyan a végpontokra máig nem jutottak el –, akkor ő sem. Aki most esetleg meglepődött, nézze meg az egyéni nyugdíjszámláját (2010-es ígéret volt), vagy tegyen egy körsétát este a drogmentes Magyarországon (épp idénre ígérte meg a miniszterelnök).
A gyógyszertáriak amúgy azért nem kapnak, mert „csak a kötelességüket teljesítették”. Azért kíváncsiak lennénk, milyen stallumot érdemel majd Müller Cecília, aki amellett/ahelyett, ami egy tisztifőorvos kötelessége lenne, a politikai érdekű tév- és dezinformálásban is odatette magát.