Előfizetés

Kötelesség

A „minden egyészségügyi dolgozó” a Fidesz szótárában nem ugyanazt jelenti, amit a magyar emberekében. Egy átlagos magyarnak a járvány csúcsán aligha számított, hogy aki fehér köpenyben kockáztatta érte az életét, az állami, önkormányzati, egyházi vagy magáncéges alkalmazásban tette-e. Amikor a dolgozókat lelkesíteni kellett a bruttó 500 ezer forintos jutalom ígéretével, akkor még látszólag a kormánynak is mindegy volt, merthogy az ösztönző mindnyájuknak oda lett ígérve. 
Ami viszont utána következett, az tulajdonképpen a szokásos fideszes ügymenet – v. ö. az is bolond, aki tíz év után még elhisz nekik valamit –: valahogyan mindig úgy alakul, hogy mire eljön a kasszához fáradás ideje, az ígéret konvertibilitása odavész. Ezúttal az derült ki, hogy a gyógyszerész, bármit tartalmazzon is a törvény, nem egészségügyi dolgozó (merthogy nálunk már rég nem az számít, mi van a törvényben, hanem inkább az, hogy milyen lábbal kelt föl aznap Orbán Viktor). És ha a nővér mondjuk egy nem állami fenntartású idősotthonban ápolja a betegeket – akár a potenciálisan vagy ténylegesen koronavírusosokat is, mert a tesztelés, mint a kormányzat volt szíves közölni, költségnövelő tényező, a maszkok, kesztyűk és egyéb hívságok pedig hiába érkeznek állítólag milliószám az országba, valahogyan a végpontokra máig nem jutottak el –, akkor ő sem. Aki most esetleg meglepődött, nézze meg az egyéni nyugdíjszámláját (2010-es ígéret volt), vagy tegyen egy körsétát este a drogmentes Magyarországon (épp idénre ígérte meg a miniszterelnök). 
A gyógyszertáriak amúgy azért nem kapnak, mert „csak a kötelességüket teljesítették”. Azért kíváncsiak lennénk, milyen stallumot érdemel majd Müller Cecília, aki amellett/ahelyett, ami egy tisztifőorvos kötelessége lenne, a politikai érdekű tév- és dezinformálásban is odatette magát.

Szárnyaszegett

Mi köze van a koronavírus-járvány miatt kihirdetett veszélyhelyzetnek több vasúti szárnyvonal megszüntetéséhez, illetve a járatritkításhoz? A helyes válasz: az ég világon semmi. A kormány mégis erre hivatkozva igyekezett megindokolni ezt a lépést. Az új, „vészhelyzeti” menetrendet a bevezetés előtt három nappal tették közzé, minden egyeztetés nélkül. Június 6-tól már több szárnyvonalon vasút helyett csak busszal lehet utazni. A busz pedig vagy eléri a csatlakozást a fővonali vasúti járathoz, vagy nem. 
Igaz, az egyeztetés hiánya nem új keletű. Tavaly decemberben sem kérték ki a döntéshozók az érintettek véleményét, amikor Budapest és Szeged között megállás nélküli InterCity járatokat indítottak. A szinte üresen robogó szerelvények, azaz a látványos kudarc láttán végül a tavaly decemberben indított „próbaüzem” idén április elején véget is ért.
Mintha az előző melléfogásból semmit sem tanultak volna az innovációs minisztérium, illetve a MÁV Start felelősei. Miközben a kormány folyamatosan arról győzködi a közvéleményt, hogy az infrastrukturális fejlesztésekben elsőséget élvez a vasút, most éppen a mellékvonalak egy részének a felszámolásán dolgozik. A MÁV persze ígéri: szükség estén felülvizsgálja a járvány miatt módosított menetrendet. Az valahogy nem volt opció, hogy az intézkedés előtt vizsgálják meg, egy ilyen menetrend változás hány településen, hány ezer embernek teszi körülményesebbé, esetleg drágábbá a munkába, iskolába járást.
A kormány a turisztika nemzetgazdasági fontosságáról is papol, és közpénzből 600 milliárdos segélycsomagot állított össze, jobbára NER-közeli vállalkozóknak. Az Őrségbe viszont gyakorlatilag megszűnik a vasúti közlekedés, s ezzel az ottani, sokak megélhetését jelentő kerékpáros turizmus is defektet kaphat. 
Az őrségivel együtt öt szárnyvonalon zár be a vasút, és veszi át a Volán a személyforgalmat. Szakmai berkekben most a MÁV és a Volán egybeolvasztását megelőző hatalmi háborúról hallani. Amelynek az árát természetesen az utasokkal fizettetik meg.

Háttal a történelemnek

Miután 2010 óta Orbán Viktor a miniszterelnök, s miután az ország közjogi berendezkedése nyomán a végrehajtó hatalom kiemelt szereppel bír a nemzet vezetésében, kénytelenek vagyunk a kormányfő szavaiban keresni azt az eszményt, amelyből feltárulhat előttünk a saját jövőnk. Ha kell, hát a Centenáriumi Turulszobor avatására is követjük Sátoraljaújhelyre. 
A trianoni centenárium passzátja alaposan elragadta a kormányfőt, már nem egy demokrácia átmenetileg hatalmat gyakorló politikai vezetőjeként látja és láttatja önmagát, hanem a nemzet történelmének értelmet adó váteszként. Nem is tudja, mennyire igazat mond, ha nem is úgy, ahogyan gondolja: alaposan megtapasztaltuk már a magyar kálvária stációinak fájdalmait, mégis újra és újra elveszejtjük magunkat a keresztutak pókhálójában. De éppen mert őrizzük a stációk fájdalmát, itt oldalba kell bökjük a kormányfőt: háttal áll a történelemnek, amikor egy sámán szívével látva keresi a Teremtő vezérlő akaratát, látja a nagy sztyeppe vándorló népeinek eltűnését a történelem porfelhőiben. Miközben mi, magyarok se el nem tűnünk, se oda nem veszünk, hanem a népek tengerében „különálló minőségünket megőrizve”, hazát alapítva, ezredéves államiságunkban meghallva Isten igéjét „megmaradunk”. 
Bökdössük a kormányfőt, ennek a „különálló minőségnek” a megmaradása derék dolog, de csak a Feszty-körképről fújja rá a port újabb kavargó stációkra, amiknek nem tennénk ki a túlélés reményét. Túl sok volt a stációkból, nem akarunk újabbakat járni, csak mert a nemzet sámánja úgy látja jónak. Egy olyan korban, amelyben erre semmi és senki nem kényszeríti. 
„Semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség” – mondja a sámán. Mert sehol ez „a fundamentum”, amelyen a hazának állnia kellene. Alázat helyett feneketlen gyűlölség van, ami emlékeztet rá: a magyar nemzeten bizony fog a golyó, a kardvas, hogy szörnyű ára volt az egyenes deréknak, ha egyszer leverték a lábáról. Voltunk szinte német tartomány, török vilajet, szovjet tagköztársaság, mert hittünk a látnok sámánoknak, akik a történelem magasából akarták láttatni a jövőt, pedig maguk sem láttak az orruknál tovább, s csak az ezredéves államalapító fensőbbségét tudták beleplántálni az óvodás lelkekbe. 
Mi megmaradtunk, mert „a történelem igazságtételét a legnagyobb nemzetek sem kerülhetik el” – mondja a kormányfő. Pedig a történelemnek nincs igazságtétele. Ha volna, ülhetnénk ölbe tett kézzel, várva a magyarok teremtőjének intését. Akkor talán a kormányfő sem harcolna szüntelen.
Akkor nem akarná ugyanazt a nacionalista mézzel leöntött keserű pirulát lenyeletni a nemzettel, mint annyian, akik elültették bennünk a vak hitet a „mi fajtánk” különlegességéről, hogy Szent István koronájának valamennyi köve ismét ragyogni fog, hogy roppant mód felnövekedvén, Isten végtelenségébe emelkedünk. 
Gyógyírt, vigaszt, reményt és biztatást akarunk csak. Nem Istent káromolva, az ő magasába jutni. Csupán oda, ahol a jövő értelmet nyer.