Kilenc perc, mely megrengette Amerikát

Publikálás dátuma
2020.06.13. 13:50

Fotó: MIGUEL RIOPA / AFP
NEM TÉRDELÜNK! – írta Twitter-üzente végén, így, csupa nagybetűvel Donald Trump, sokadszorra ítélve el azt a fekete focistát, aki 2016 őszén a rasszista rendőri brutalitás ellen tüntetve féltérdre ereszkedett a meccsnyitó amerikai himnuszt hallgatva. Colin Kaepernick jelképes tette hatalmas, máig tartó politikai vihart kavart, Trump a focista hazafiatlan tettét elítélőket, többnyire potenciális szavazóit próbálja mozgósítani. Csak közben a térdelés másként vált jelképessé. Ha úgy tetszik, a jogi, majd jogkijátszással még egy évszázadig fennmaradó rabszolgaság, a – buszon, boltban, iskolában a feketék külön helyét kijelölő – szegregáció, s a faji különbségtétel megannyi, máig tapasztalható megnyilvánulásának, kivált a rendőri „különbségtételnek” a jelképeként.

Beleégtek a memóriába

Vegyétek le térdeteket a nyakunkról – követelte a harciasságáról ismert fekete tiszteletes, Al Sharpton a rendőri brutalitás áldozatául esett afroamerikai férfi minneapolisi gyászszertartásán. Megfogalmazva az immár országossá vált és – a bőrszín minden árnyalatát képviselő – amerikaiak millióit megmozgató tüntetéshullám jelszavát. Mert az a majd kilenc perc, ameddig térdét Derek Chauvin rendőrtiszt George Floyd nyakán tartotta és végül meggyilkolta, ugyancsak az emlékezetből kitörölhetetlen szimbólum lett. A hajdani lincseléseket felidéző döbbenetes bizonyítékként fog fennmaradni, amelyre a mai Amerika már másként reagált, mint az egykori. S noha a szerencsére videóra vett tett pártjára ma senki sem állna, a mentegetők és kimagyarázók persze előbukkantak (jellemzően a mi jobboldali médiánkban is, ahol lelkendezve tálalják az áldozat bűnözői előéletét). Vajon mi lett volna, ha nincs videó? Ámde az amerikai tüntetőket nemcsak ez a kilencperces videófelvétel vitte utcára (nagy- és kisvárosokban egyaránt, páratlan tömegben és főként vegyességgel), hanem azok a tévéfilmek is, amelyek a faji egyenjogúságért való hosszú küzdelemnek állítottak emléket, s mára hasonlóan beleégtek a memóriába. Megannyi fekete áldozattal és a fehér fajvédők – a mai amerikai többség szemében menthetetlen – tetteivel. Természetesen az effajta tüntetéshullámmal mindannyiszor felszínre kerül a hordalék is: oktalan rombolások, értelmetlen ellenerőszak, meg sima lopások képei is benne vannak a tudatban. S akadnak jócskán, akik Trumphoz hasonlóan ez utóbbiakra terelnék a figyelmet, ha mára már – legalább szavakban – nem merik is vitatni az egyenjogúságot. Ahogyan alig félszázada – főleg a déli államokban – nagyon is merték, sőt büszkék voltak rá.

Dél történelmi pillanata

Pedig hát az alig 14 éves Emmett Tillre semminemű bűnözői árnyék nem vetült. Az 1955 nyarán rokonlátogatásra Mississippi államba érkezett chicagói fekete fiú azonban (anyja intése ellenére) nem volt tisztában a déli regulákkal, s barátaival csellengve egy boltban kamaszosan ráfütyült a fiatal fehér eladónőre. Akinek férje és annak fivére hamarosan felkutatta és egy éjjel kirángatta a nagybácsija házából, hogy aztán megcsonkítsák és végül lelőjék. A tetem előkerülése után muszáj volt vádat emelni, s ma a Dél történelmi pillanataként tartják számon a jelenetet, amikor a perben a fekete nagybácsi kinyújtott karral és ujjal rá mert mutatni az egyik fehér elkövetőre. Akit társával együtt rövid tanakodás után a szín-fehér esküdtszék felmentett. Hogy alig két év múlva egy újságnak némi pénzért bevallják tettüket, amelyért másodszor – az amerikai alkotmány értelmében – már nem lehetett őket felelősségre vonni. S a perben még a fiút fogdosással is megvádoló nő bő évtized múltán ismerte el, hogy „kissé kiszínezte” vallomását... De a változó korszellemnek köszönhetően a két gyilkost később kiközösítette még a déli társadalom is. Mert bizony változott. Emmett megölése után pár hónappal az alabamai Montgomeryben egy fekete nő nem volt hajlandó a buszon átadni helyét egy fehér férfinak, s ezért a törvény nevében letartóztatták. Mire a város feketéi, a buszutasok háromnegyede, bő éves bojkottal kényszerítették ki a törvény eltörlését. Rosa Parks legendás lett, s még inkább az ügyben feltűnt helyi tiszteletes, Martin Luther King. Aki a békés és szívós polgárjogi harc élharcosává vált, s világhírűvé híres álmával a fekete-fehér együttélésről, s akinek merénylő általi leterítése 1968 tavaszán a maihoz hasonló tiltakozási hullámot váltott ki. Az erőszakmentesség apostolának legyilkolása miatti elkeseredettség – érthetően, ha nem is menthetően – sok erőszakot is szült, amit aztán a jobboldal elnökjelöltje ki is használt a fehér félelmek meglovagolásával. Trump erre emlékezve próbálkozik Nixon akkor sikeres receptjével. Ezért szította lankadatlanul a kedélyeket, ellentétben elnökelődeivel, akik – a nemzeti egységre hivatkozva – csillapítani és megnyugtatni kívánták honfitársaikat. Szinte buzdította a rendcsinálókat erőszakos fellépésre és durva (hergelő) jelzőkkel illette a rendbontókat. Meg sem nagyon különböztetve őket a túlnyomóan békés tüntetőktől, hogy aztán az utóbbiak szétverésével kerítsen sort a szintén jelképessé vált „templomjelenetére”. Katonákkal és könnygázzal oszlatta szét a tömeget, hogy teátrálisan odavonulhasson a Fehér Ház közeli templomhoz, ahol is meglobogtatta a Bibliát (rosszmájúak szerint először véve kézbe). Nem éppen nixoni bátorsággal: elődje, aki megjárta a világháborút, egy éjjel mindössze pár testőrrel odament a Lincoln emlékműnél táborozó sok ezer háború-ellenes tüntetőhöz, s hosszú vitába bonyolódott velük. A vietnámi besorozás alól orvosi trükkökkel kibúvó Trump viszont megtisztított terepen csináltatott magának kampányfotókat a diadalmas hadvezér és a kereszteslovag pózában. Egyelőre nem sok sikerrel, mert nemcsak keresztény egyházi vezetők tiltakozását váltotta ki, hanem még a nagy és Trump-követő evangelista tömeg egyik vezérének, Pat Robertsonnak a rosszallását is.

Riadalmat kelt

Nem csoda, hiszen az alkotmány híres – a korlátlan sajtó- és a vallásszabadságot biztosító – első kiegészítése mondja ki az emberek jogát a békés gyülekezésre és panaszaik kifejezésére. Túl nagy lett – bizony diktatúrákat felidéző – a kontraszt az alapvető alkotmányos jogukkal élők erőszakkal történt szétzavarása és a bibliás elnök látványa közt. S az odavonulása előtt a Fehér Ház kertjében a hadsereg bevetését pedzegető Trump, oldalán a védelmi miniszterrel és a terepruhás vezérkari főnökkel, okkal keltett riadalmat. Még azoknál a nyugdíjas tábornokoknál is, akikkel hivatalba lépésekor ő vette körbe magát tüntetőleg. Már sorra távoztak, s némelyik most meg is szólalt: a hadsereg ne odahaza háborúzzon. Van ugyan kétszáz éves törvény e lehetőségre is, de tényleg csak nemzeti vészhelyzetben éltek vele Trump elődei, s történetesen a polgárjogi krízisekben az egyenjogúság biztosításának érdekében. S ami a fő: az 1968-as elnökválasztást Nixon javára billentő „csendes többségből” mára Trump „zajos kisebbsége” lett. Hiába fújja a régi idők trombitáját, s köt bele módszeresen a demokrata kormányzókba, polgármesterekbe, előszeretettel a színes bőrűekbe, egyértelmű üzenet küldve tábora rasszistáinak és a Bibliával az evangelista (fundamentalista) keresztény jobboldalnak. De még azzal sincs túl nagy sikere, a trumpista média buzgalma ellenére sem, hogy minden rendbontást az antifasiszta mozgalomra kenjen, amelyet ő csakis antifa néven emleget és próbálna „terroristának” nyilvánítani, noha a törvény ezt (lévén nem külföldiek) nem engedné. Hiszen bizonyítottan a fehér fajvédők sem lazsálnak, éppenséggel faji polgárháborúra buzdítva (1968-ban az FBI beépített ügynökei voltak a legharciasabbak a diáklázongásban), s sokan gyanítanak külföldi szálakat – ezen az oldalon (a képlet csak hazai jobboldali portálokon egyszerű: Soros, ki más?!) Friss felmérések szerint az amerikaiaknak alig harmada helyesli azt, ahogyan Trump kezeli a helyzetet, s kétharmada kifejezetten helyteleníti. Sőt: háromnegyedük szerint Floyd tragédiája jelzi, hogy baj van az afroamerikaiak rendőri kezelésével is. Ami sokat mondó, hiszen 2014-ben, két hasonlóan tragikus kimenetelű eset után csupán 43 százalék látott alapvető problémát. Ráadásul a republikánusok 55 százaléka is már beletartozik ebbe a háromnegyedes többségbe. Soha nem tartotta még ennyi fehér elfogadhatatlannak a feketékkel szembeni rendőri bánásmódot. Ha így marad, s a trumpi kétbalkezes járványkezelés után az elnök ismét rossz lóra tesz, a nemzeti kibékülés helyett a nemzeti széthúzásra, a félszázad alatt jelentősen, ha nem is teljesen megváltozott Amerikában az egységet hirdető Bidené lesz a csendes többség. Ha a tüntetők – a randalírozókat elszigetelve – csillapodnak és az elnök erre képtelen, mert egész politikája a megosztásra épül, akkor sok választására sandító republikánus politikus követheti a már bíráló két szenátort, az ex-generálisokat, s a pártvezérek is eltűnődhetnek a Trumppal kötött fausti alkujuk őszi következményein. Felettébb stílszerű lenne, ha a feketék iránti fehér ellenszenvre építő elnök maga is a gyilkos rendőr áldozatává válna.
Szerző

Kentaurbeszéd - Sz. Bíró Zoltán: Az alkotmánymódosítás igézetében

Publikálás dátuma
2020.06.13. 10:00

Fotó: SERGEI BOBYLYOV / AFP
Nem könnyű „össznépi szavazást” tartani, kiváltképp járvány idején. De ha a rendszer úgy látja, hogy jobb minél előbb túl lenni rajta, akkor neki kell futni, a karantént idő előtt fel kell oldani, még azon az áron is, hogy Moszkvában az egymillió lakosra jutó új fertőzöttek száma még mindig akkora, mint amekkora Spanyolországban volt csúcsidőben. Az idő azonban szorít. A Kreml tart attól, hogy a halogatás nem neki kedvez. És ez alighanem így is van.

Átalakuló energiafelhasználás

A Nemzetközi Energiaügynökség még április végén adta közre a koronavírus-járvány globális következményeit felmérő jelentését. Az elemzésből az derül ki, hogy a világ energiaigénye idén legkevesebb 6 százalékkal fog csökkenni. Ez arányaiban hétszer nagyobb visszaesés, mint amilyen a 2008-2009-es globális válság idején volt, és méretét tekintve akkora, mint India éves energiafogyasztása. Az Egyesült Államok energiaszükségletének visszaesése idén várhatóan 9, míg az EU-országaié 11 százalékos lesz. Az energia iránti igény csökkenése elsősorban a hagyományos energiaforrásokat érinti, vagyis a szenet, a kőolajat és a földgázt, míg a nukleáris energiát és a megújuló energiafajtákat nem, sőt az utóbbiak esetében még némi növekedés is várható. Mindebből pedig az következik, hogy a világ energiafelhasználásának szerkezetében komoly átrendeződés zajlik, bár az egyelőre nem világos, hogy mindez mennyire lesz tartós. Az azonban biztos, hogy idén megtörik a földgáz iránti globális keresletnövekedés több évtizede tartó trendje. Ilyenre korábban még soha nem volt példa. A szén esetében még a földgázénál is nagyobb lesz a visszaesés. Az ügynökség 8-10 százalékos csökkenésre számít, míg a kőolaj esetében 9 százalékosra, ami napi 9 millió hordónak felel meg. Mindeközben a megújuló energiaforrások – a vízerőművekben termelt energia, a napenergia, a szélenergia és más alternatív energiafajták – és az atomerőművekben előállított energia együttes részesedése a világ energiatermelésében idén eléri majd a 40 százalékot, ami történelmi csúcsnak számít. Ezeknek a változásoknak köszönhetően 2020-ban 8 százalékkal csökkenhet az üvegházhatást keltő gázok kibocsátása. Az utóbbi kétségtelenül örömteli fejlemény, ám a szerkezeti átalakulásnak nem minden országban örülnek. A kárvallottak közé tartozik – mások mellett – Oroszország is. Tatyjana Mitrova, az egyik legtekintélyesebb orosz energetikai szakértő szerint Oroszország exportból származó bevétele idén a pandémia – és más okok – következtében előállt jelentős áresés, valamint a külföldön értékesített kőolaj, földgáz és szén mennyiségének 20-25 százalékos csökkenése miatt legkevesebb 60 százalékkal fog visszaesni. Ez a jelentős csökkenés a központi költségvetést mintegy 30 százalékkal rövidíti meg, de a szakértő annak lehetőségét sem zárta ki, hogy a bevételek csökkenése még ennél is nagyobb lesz. Ezt már csak azért sem lehet kizárni, mert a világjárvány következményeit az orosz gázexport is megérezte. Idén valószínűleg mintegy 25-30 milliárd köbméterrel kevesebb gázt szállít a Gazprom Európába, mint tavaly, ami 13-15 százalékos visszaesést jelent. Idén összességében az orosz gáz- és kőolaj-kitermelők exportbevételeinek csökkenése megközelítően akkora lesz, mint amekkora a Nemzeti Jóléti Alapban őrzött megtakarítások. Történik mindez akkor, amikor a járvány következményeinek felszámolásához – a vállalkozások és a lakosság megsegítéséhez – a kormányzatnak jelentős forrásokra lenne szüksége. Ezek azonban jórészt hiányoznak. Ráadásul az ország valutabevételeinek nagy részét adó szénhidrogén szektornak nemcsak a rövid távú veszteségei lesznek súlyosak, de még ennél is komolyabbak lehetnek a járvány következtében kialakult helyzet hosszú távú következményei. És itt még csak nem is arról van szó, hogy a csökkenő bevételek miatt az olaj- és földgáz-kitermelő cégek visszafogják fejlesztéseiket, és az a későbbiekben komoly gondokat okozhat, hanem arról, hogy a pandémia felerősítheti és felgyorsíthatja a már egyébként is zajló „dekarbonizációt”. Ha valami, hát ez biztosan nem jönne jól Oroszországnak, amelynek nyilvánvaló érdeke, hogy ez a folyamat minél lassabban menjen végbe. 

Egyetlen célt szolgál

A Kremlnek manapság nemcsak a jelentős bevételkiesés jelent gondot, illetve annak esélye, hogy az ország az idei évet kétszámjegyű recesszióval zárja, de az is, hogy valahogy végre le kellene zárni a már több hónapja tartó alkotmánymódosítási folyamatot. Az orosz társadalom tájékozottabb része kezdet kezdetétől tisztában van azzal, hogy ez a hosszú ideje tartó hercehurca egyetlen célt szolgál. Mégpedig azt, hogy Putyin, ha úgy akarja, a 2024-ben lejáró elnöki mandátuma után is elnök maradhasson. Minden más változtatás az alkotmányban csak figyelemelterelés, aminek célja, hogy elfedje a hatalom valódi szándékait és minél nagyobb arányban késztesse szavazásra a lakosságot. A Kreml azonban időközben nem várt nehéz helyzettel találta szembe magát, amikor Putyin hatalmon tartásának épp ezt a változatát szemelte ki magának. A putyininál kevésbé szegyellős autokráciák, mint amilyenek a közép-ázsiai rendszerek vagy az azeri és a belorusz rezsim, nem nagyon lacafacáztak és nyíltan referendumra vitték hatalmuk prolongálásának ügyét. A pironkodás legkisebb jele nélkül megkérdezték a népet, hogy hozzájárul-e az elnöki ciklusszám korlátozásának feloldásához. És a népek – nagy meglepetésre – hozzájárultak. Putyin viszont nem ezt az utat választotta. Ez neki kínosnak tűnt, túlságosan nyilvánvalónak, úgyhogy környezetében elkezdtek valami rafináltabbat keresni. A történet vége azonban az lett, hogy egy mind ez idáig ismeretlen jogintézmény, az úgynevezett „össznépi szavazás” keretében – a megannyi alkotmánymódosítás közé elrejtve – mégiscsak arról döntenek, hogy maradhat-e Putyin vagy sem. Jellemző, hogy a Duma, az orosz parlament alsóháza már több olvasatban tárgyalta a felmerült alkotmánymódosítási javaslatokat, amikor – szinte az utolsó pillanatban – Tyereskova előállt azzal a javaslattal, hogy foglalják alkotmányba a jelenlegi és minden más élő orosz elnök ama jogát, hogy az alkotmánymódosítást megelőző elnökségeik a későbbiekben ne számítsanak, vagyis indulhassanak a következő választáson. Putyin ezt két feltétellel – egyfelől a módosítások alkotmánybírósági jóváhagyása, másfelől az „össznépi szavazás” azt támogató eredménye esetén – kész volt elfogadni. És miután erre rábólintott, rögtön megkezdődött e javaslat bölcsességét és indokoltságát harsogó állami propaganda. 

Manipulálható szavazás

De rövid időn belül kiderült, hogy még azok körében is, akik egyébként támogatják Putyint, sokan ellenzik ilyen módon történő hatalmon tartását. A moszkvai közvélemény-kutató intézet, a Levada Központ legutóbbi felmérése kimutatta, hogy csak a megkérdezettek 44 százaléka támogatja azt, míg 32 százaléka ellenzi, 24 százaléka pedig még nem döntötte el, hogy mit tegyen. Ebben a helyzetben, amit nyilván más mérések is megerősítettek, a Kreml két, egymást erősítő manőverbe kezdett. Egyfelől újabb lépéseket tett annak érdekében, hogy az „össznépi szavazás” eredményét még könnyebben tudja manipulálni. A járványra hivatkozva nagy fokú szabadságot adott a mozgóurnás szavazásra, illetve arra, hogy a választási bizottságoknak ne kelljen feljegyezniük a szavazáson résztvevők adatait. Sőt, az új szabályozás azt is lehetővé tette, hogy a június 24-i győzelmi díszszemlét követő naptól egészen július 1-ig – a szavazás hivatalos napjáig – voksolni lehessen. Moszkvában és még egy megyében online is le lehet adni a voksokat. Megfigyelők pedig sehol sem lesznek, kivéve az államhatalom részét alkotó Társadalmi Kamara tagjait. Még a sajtót is eltiltották attól, hogy ott lehessen a szavazatszámláláskor. Vagyis a hatalom ellenőrizhetetlenné tette a voksolás hitelességét. De nem érte be ennyivel. Arra hivatkozva, hogy ezúttal nem referendumról van szó, amelynek lebonyolítását külön szövetségi törvény szabályozza, és amely éppúgy megengedi a népszavazásra feltett kérdés melletti, mint elleni agitációt, megtiltotta ezt is, azt is. Pontosabban csak az utóbbit, mert a módosítás elfogadása mellett minden lehetséges felületen folyik a társadalom meggyőzése, azt állítva, hogy ez nem agitáció, csak tájékoztatás. De még ez az utóbbi is roppant érdekesen alakult, mert a „tájékoztatásból” rövid időn belül eltűnt Putyin korábbi elnökségeinek „lenullázása”. Természetesen ez a pont ott maradt az alkotmánymódosítási javaslatok között, csak éppen elkezdtek nem beszélni róla. A központi tévék politikai műsorai és az óriásplakátok feliratai úgy tettek, mintha ilyen módosításról nem is lenne szó. Bezzeg az új szociális garanciákról, az ország szuverenitásának védelméről és a történelmi igazság megőrzéséről annál inkább. Bölcs az orosz nép – hajtogatta az állami propagandagépezet –, mert tudja, hogy mi az, ami igazán fontos, és mi az, ami nem. Ez az abszurd játék egészen odáig ment, hogy azon a hivatalos oldalon, ahol el lehet olvasni az összes alkotmánymódosítási javaslatot, valami miatt épp az hiányzott, ami lehetővé teszi Putyin hatalmon maradását. És amikor erre egy újságíró felhívta a figyelmet az elnök szóvivője csak annyit tudott mondani, hogy szimpla technikai hibáról van szó. Talán még el is lehetne ezt hinni, ha nem lenne itt még egy bökkenő. Az tudniillik, hogy a választópolgárok kezébe kerülő szavazócédulán nem lesznek feltüntetve az alkotmánymódosítás pontjai, csak az, hogy egyetért-e azokkal vagy sem. Vagyis a módosításokat közreadó hivatalos honlap funkciója jóval több annál, mintsem hogy azt egyszerű tájékoztatási segédeszköznek lehessen tekinteni. Lényegében ezen a felületen lehet leellenőrizni, hogy a választópolgár mire is adja voksát. Mindeközben a hatalom iránt lojális elemzők megpróbálják bagatellizálni az elnökre vonatkozó módosítás jelentőségét. Teszik ezt arra hivatkozva, hogy az nem igazán fontos, és annak funkciója nem Putyin hatalmon tartása, hanem annak megelőzése, hogy az elnök ne váljon már évekkel mandátumának lejárta előtt „béna kacsává”. Másképpen fogalmazva: azért kellett megnyitni Putyin előtt annak lehetőségét, hogy 2024 után is elnök maradhasson, hogy a következő években is megőrizhesse cselekvőképességét és az elit különböző csoportjai ne kezdjenek el idő előtt „helyezkedni”. Érdekes, hogy ezt a problémát másutt – demokratikus rendszerekben – valahogy kezelni tudják anélkül is, hogy ehhez alkotmányt kelljen módosítaniuk.
Frissítve: 2020.06.13. 10:02

Öntörvényű személyiség

Publikálás dátuma
2020.06.13. 09:38

Fotó: Corvina Kiadó
Igyekszik közel hozni az egyedi, bizonyos tekintetben különc, de meglehetősen jelentős alkotót, aki három ország kultúráján hagyott maga után nyomot.
Rigorózus színházcsináló, aki otthon előre kitalált mindent, nem engedte a színészeket szabadon próbálni, játszani, vagy nagy színházi rendező volt Taub János, akinek a kollégáinál általában határozottabb, világosabb elképzelései voltak darabokról, produkciókról, ezért tartották sokan különcnek, nehezen elviselhetőnek? Sokan pedig rajongtak érte, esküdtek rá. Darvay Nagy Adrienne halálának tizedik évfordulójára alapos, elemző, vaskos, kisbetűs könyvet írt róla, hogy minél több információt, történetet belesűríthessen. A csendesen visszahúzódó színháztörténész, aki szeret észrevétlen maradni, és ez gyakran sikerül is neki, a tizenhetedik kötetét írta meg. Maga is erdélyi származású, mint Taub, és alighanem Magyarországon ő tud a legtöbbet a határon túli magyar színjátszásról. Ha az interneten már hiába keresünk valamit ezzel kapcsolatban, ott lehet menedékként és biztos információforrásként még ő; félelmetesen pontosan emlékszik elképesztő dolgokra, bármit bármikor beágyaz szituációba, történelmi környezetbe, temérdek személyes emlékekkel rendelkezik. Persze megvan mindenkiről a véleménye, amit rendszerint mond is, mint a vízfolyás. Ilyen biztos, lefegyverző tudás az alapja a Szín játék című, Rendezte Taub János alcímű, a Corvina Kiadónál megjelent kötetnek is, ami komoly kutatáson alapszik, de nem nyársat nyelten száraz munka. Igyekszik szemléletesen közel hozni az egyedi, bizonyos tekintetben különc, de meglehetősen jelentős alkotót, aki három ország kultúráján – Romániában, Izraelben és Magyarországon – hagyott maga után nyomot, készített meghatározó produkciókat, igencsak pozitívan befolyásolva színészek pályáját. Ugyanakkor voltak, akik kiakadtak rajta. Úgy gondolták, hogy hozza az általa előre szabott „öltönyt”, rájuk húzza, mint egy kényszerzubbonyt, nem engedi őket a próbákon kibontakozni, lesöpri az ötleteiket, elnyomja az egyéniségüket, külsődleges eszközök fontosabbak számára, mint igazi tartalmak, kimódolt előadásokat hoz létre, játékosan élő, lélegző, a napi hangulatnak is teret adó produkciók helyett. A vízválasztó nálunk valószínűleg A hetvenkedő katona bemutatója és az azt megelőző próbák voltak a Radnóti Színházban. Darvay Nagy például Novák János zeneszerzőt idézi, aki elmondja, hogy a Radnóti társulata általános ellenszenvvel fogadta Taubot. Türelmesen meghallgatta minden javaslatukat, de egyetlen ötletüket sem fogadta el. Előjátszott, pontosan megmutatta az elvárt gesztusokat, indulatokat. Nem unta meg ugyanazt kérni, akár százszor is képes volt megismételni ugyanazt az instrukciót. Csak úgy sistergett a feszültség, de közben egyre jobbak lettek a jelenetek. A végeredményről már én is beszámolhatok. Szinte a szék alá röhögtük magunkat, olyan parádésan szórakoztunk. Egyáltalán nem éreztem, hogy a színészeknek nincs lehetőségük játszani, sőt, mintha fékeveszetten, nagyon is nekiszabadultan komédiáztak volna. Furcsa, stilizált, groteszkbe forduló mozgásokat használtak, harsányak voltak, a vásári játékok hangulatát idézve, már-már ripacskodtak; energiával teli, roppant eleven, üdítően pimasz, fantáziadúsan találékony volt, amit csináltak. Őrült nagy siker lett belőle, 211-szer játszották, a kairói nemzetközi színházi találkozón elnyerték vele a legjobb előadás, a legjobb rendezés, Eperjes Károly pedig a legjobb férfialakítás díját. Ez volt Taub harmadik magyarországi rendezése nálunk. Előtte színpadra állította a Játékszínben földijének, Páskándi Gézának, a Vendégség című darabját, és megrendezte az Egy őrült naplóját Gáspár Sándorral, aki aztán A hetvenkedő katona címszereplője lett. Temesváron indult a pályája. Lényegében ott egy műkedvelő társulatból formált országos hírnevet szerző együttest, megőrizve a városban a magyar nyelvű színjátszást, ahol azóta is magas színvonalú teátrum működik. Ezután a világhírű bukaresti Bulandra Színházba vezetett az útja, ahol már a szakma nagyjaival is dolgozhatott, és abszolút megállta köztük a helyét, sőt, inspirálta őket. Itt része lehetett igazán alapos munkában, akár sok hónapos próbaidőszakban, mert a Bulandrában nem tűzték ki előre a premierek időpontját. Volt elég repertoáron lévő darab, ezért megengedhették maguknak, hogy az új produkciót csak akkor mutassák be, ha úgy érezték, tényleg elkészültek vele. Később Taubnak rendszeres gondja lesz, hogy alig-alig dolgozhat ilyen ráérős, aprólékos részletességgel. Például az általa a Vígszínházban színre vitt Szent Johanna előadásán kiválóan tanulmányozható volt ez a problémája. A produkció eleje annyira mívesen kidolgozott volt, hogy valóságos kis színpadi remekmű kerekedett belőle, majd elnagyolttá vált szinte minden, érződött, hogy nem jutott rá elég idő.
Taub kerülőúton telepedett le Magyarországon. Búcsúzóul még megrendezte a Bulandrában Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabját, majd kivándorolt Izraelbe. Persze vele tartott a felesége, Winkler-Taub Éva is, aki a Kolozsvári Magyar Opera szólótáncosa volt, és természetesen utazott velük Eszter nevű lányuk. Taub Tel-Avivban neves teátrumokban, a Habimában, a Cameriben, az Izraeli Jiddis Színházban dolgozott, Shakespeare-t éppúgy színre vitt, mint Dosztojevszkijt vagy Brechtet. A jeruzsálemi Khan Színházba pedig ugyancsak földijének, Székely Jánosnak a Caligula helytartója című darabját vitte. Ezzel a hatalom természetrajzáról kristálytiszta okossággal beszélő drámával aztán az egyik legnagyobb magyarországi sikerét aratta, amikor Szolnokon mutatta be Kézdy György és Fodor Tamás remek főszereplésével. Még ennél is nagyobb sikert aratott Szolnokon, a Pesti Színházban is műsorra kerülő, Márquez-regény adaptáció, a Száz év magány, Törőcsik Mari elementáris alakításával. A Pesti Színházban én is bent voltam egyszer, amikor Harold Pinter A gondnok című darabját próbálta. Akkor éppen Seress Zoltán ellenkezett vele, nem akarta elfogadni, amit mond, Eperjes viszont, aki addigra már ismerte a módszerét, és igencsak bejött neki, csitítgatta, hogy jó lesz ez úgy, ahogy Taub újra és újra elmagyarázta. Voltak vitathatatlan sikerei, mint például Mrożek egyfelvonásosa, a Striptease a Komédiumban, vagy a Chioggiai csetepaté, Goldoni fergeteges vígjátéka Szolnokon, később az Új Színházban. És adódtak vitatható rendezései, mint a Koldusopera a szerencsétlen sorsú Művész Színházban, melynek vezetőségi tagja is volt, vagy Max Frisch abszurdja, a Biedermann és a gyújtogatók az Új Színházban. Bár Kossuth-díjat kapott, nálunk nem fogadta be igazán a szakma, mindig némiképp kívülálló maradt. Igen jól érzékelteti Darvay Nagy könyve a bizonyos tekintetben ellentmondásos, de meglehetősen koherens, abszolút öntörvényű személyiségét, művészi nagyságát.
Szerző