Beleégtek a memóriába
Vegyétek le térdeteket a nyakunkról – követelte a harciasságáról ismert fekete tiszteletes, Al Sharpton a rendőri brutalitás áldozatául esett afroamerikai férfi minneapolisi gyászszertartásán. Megfogalmazva az immár országossá vált és – a bőrszín minden árnyalatát képviselő – amerikaiak millióit megmozgató tüntetéshullám jelszavát. Mert az a majd kilenc perc, ameddig térdét Derek Chauvin rendőrtiszt George Floyd nyakán tartotta és végül meggyilkolta, ugyancsak az emlékezetből kitörölhetetlen szimbólum lett. A hajdani lincseléseket felidéző döbbenetes bizonyítékként fog fennmaradni, amelyre a mai Amerika már másként reagált, mint az egykori. S noha a szerencsére videóra vett tett pártjára ma senki sem állna, a mentegetők és kimagyarázók persze előbukkantak (jellemzően a mi jobboldali médiánkban is, ahol lelkendezve tálalják az áldozat bűnözői előéletét). Vajon mi lett volna, ha nincs videó?
Ámde az amerikai tüntetőket nemcsak ez a kilencperces videófelvétel vitte utcára (nagy- és kisvárosokban egyaránt, páratlan tömegben és főként vegyességgel), hanem azok a tévéfilmek is, amelyek a faji egyenjogúságért való hosszú küzdelemnek állítottak emléket, s mára hasonlóan beleégtek a memóriába. Megannyi fekete áldozattal és a fehér fajvédők – a mai amerikai többség szemében menthetetlen – tetteivel. Természetesen az effajta tüntetéshullámmal mindannyiszor felszínre kerül a hordalék is: oktalan rombolások, értelmetlen ellenerőszak, meg sima lopások képei is benne vannak a tudatban. S akadnak jócskán, akik Trumphoz hasonlóan ez utóbbiakra terelnék a figyelmet, ha mára már – legalább szavakban – nem merik is vitatni az egyenjogúságot. Ahogyan alig félszázada – főleg a déli államokban – nagyon is merték, sőt büszkék voltak rá.
Dél történelmi pillanata
Pedig hát az alig 14 éves Emmett Tillre semminemű bűnözői árnyék nem vetült. Az 1955 nyarán rokonlátogatásra Mississippi államba érkezett chicagói fekete fiú azonban (anyja intése ellenére) nem volt tisztában a déli regulákkal, s barátaival csellengve egy boltban kamaszosan ráfütyült a fiatal fehér eladónőre. Akinek férje és annak fivére hamarosan felkutatta és egy éjjel kirángatta a nagybácsija házából, hogy aztán megcsonkítsák és végül lelőjék. A tetem előkerülése után muszáj volt vádat emelni, s ma a Dél történelmi pillanataként tartják számon a jelenetet, amikor a perben a fekete nagybácsi kinyújtott karral és ujjal rá mert mutatni az egyik fehér elkövetőre. Akit társával együtt rövid tanakodás után a szín-fehér esküdtszék felmentett. Hogy alig két év múlva egy újságnak némi pénzért bevallják tettüket, amelyért másodszor – az amerikai alkotmány értelmében – már nem lehetett őket felelősségre vonni. S a perben még a fiút fogdosással is megvádoló nő bő évtized múltán ismerte el, hogy „kissé kiszínezte” vallomását... De a változó korszellemnek köszönhetően a két gyilkost később kiközösítette még a déli társadalom is.
Mert bizony változott. Emmett megölése után pár hónappal az alabamai Montgomeryben egy fekete nő nem volt hajlandó a buszon átadni helyét egy fehér férfinak, s ezért a törvény nevében letartóztatták. Mire a város feketéi, a buszutasok háromnegyede, bő éves bojkottal kényszerítették ki a törvény eltörlését. Rosa Parks legendás lett, s még inkább az ügyben feltűnt helyi tiszteletes, Martin Luther King. Aki a békés és szívós polgárjogi harc élharcosává vált, s világhírűvé híres álmával a fekete-fehér együttélésről, s akinek merénylő általi leterítése 1968 tavaszán a maihoz hasonló tiltakozási hullámot váltott ki. Az erőszakmentesség apostolának legyilkolása miatti elkeseredettség – érthetően, ha nem is menthetően – sok erőszakot is szült, amit aztán a jobboldal elnökjelöltje ki is használt a fehér félelmek meglovagolásával. Trump erre emlékezve próbálkozik Nixon akkor sikeres receptjével.
Ezért szította lankadatlanul a kedélyeket, ellentétben elnökelődeivel, akik – a nemzeti egységre hivatkozva – csillapítani és megnyugtatni kívánták honfitársaikat. Szinte buzdította a rendcsinálókat erőszakos fellépésre és durva (hergelő) jelzőkkel illette a rendbontókat. Meg sem nagyon különböztetve őket a túlnyomóan békés tüntetőktől, hogy aztán az utóbbiak szétverésével kerítsen sort a szintén jelképessé vált „templomjelenetére”. Katonákkal és könnygázzal oszlatta szét a tömeget, hogy teátrálisan odavonulhasson a Fehér Ház közeli templomhoz, ahol is meglobogtatta a Bibliát (rosszmájúak szerint először véve kézbe). Nem éppen nixoni bátorsággal: elődje, aki megjárta a világháborút, egy éjjel mindössze pár testőrrel odament a Lincoln emlékműnél táborozó sok ezer háború-ellenes tüntetőhöz, s hosszú vitába bonyolódott velük. A vietnámi besorozás alól orvosi trükkökkel kibúvó Trump viszont megtisztított terepen csináltatott magának kampányfotókat a diadalmas hadvezér és a kereszteslovag pózában. Egyelőre nem sok sikerrel, mert nemcsak keresztény egyházi vezetők tiltakozását váltotta ki, hanem még a nagy és Trump-követő evangelista tömeg egyik vezérének, Pat Robertsonnak a rosszallását is.
Riadalmat kelt
Nem csoda, hiszen az alkotmány híres – a korlátlan sajtó- és a vallásszabadságot biztosító – első kiegészítése mondja ki az emberek jogát a békés gyülekezésre és panaszaik kifejezésére. Túl nagy lett – bizony diktatúrákat felidéző – a kontraszt az alapvető alkotmányos jogukkal élők erőszakkal történt szétzavarása és a bibliás elnök látványa közt. S az odavonulása előtt a Fehér Ház kertjében a hadsereg bevetését pedzegető Trump, oldalán a védelmi miniszterrel és a terepruhás vezérkari főnökkel, okkal keltett riadalmat. Még azoknál a nyugdíjas tábornokoknál is, akikkel hivatalba lépésekor ő vette körbe magát tüntetőleg. Már sorra távoztak, s némelyik most meg is szólalt: a hadsereg ne odahaza háborúzzon. Van ugyan kétszáz éves törvény e lehetőségre is, de tényleg csak nemzeti vészhelyzetben éltek vele Trump elődei, s történetesen a polgárjogi krízisekben az egyenjogúság biztosításának érdekében.
S ami a fő: az 1968-as elnökválasztást Nixon javára billentő „csendes többségből” mára Trump „zajos kisebbsége” lett. Hiába fújja a régi idők trombitáját, s köt bele módszeresen a demokrata kormányzókba, polgármesterekbe, előszeretettel a színes bőrűekbe, egyértelmű üzenet küldve tábora rasszistáinak és a Bibliával az evangelista (fundamentalista) keresztény jobboldalnak. De még azzal sincs túl nagy sikere, a trumpista média buzgalma ellenére sem, hogy minden rendbontást az antifasiszta mozgalomra kenjen, amelyet ő csakis antifa néven emleget és próbálna „terroristának” nyilvánítani, noha a törvény ezt (lévén nem külföldiek) nem engedné. Hiszen bizonyítottan a fehér fajvédők sem lazsálnak, éppenséggel faji polgárháborúra buzdítva (1968-ban az FBI beépített ügynökei voltak a legharciasabbak a diáklázongásban), s sokan gyanítanak külföldi szálakat – ezen az oldalon (a képlet csak hazai jobboldali portálokon egyszerű: Soros, ki más?!)
Friss felmérések szerint az amerikaiaknak alig harmada helyesli azt, ahogyan Trump kezeli a helyzetet, s kétharmada kifejezetten helyteleníti. Sőt: háromnegyedük szerint Floyd tragédiája jelzi, hogy baj van az afroamerikaiak rendőri kezelésével is. Ami sokat mondó, hiszen 2014-ben, két hasonlóan tragikus kimenetelű eset után csupán 43 százalék látott alapvető problémát. Ráadásul a republikánusok 55 százaléka is már beletartozik ebbe a háromnegyedes többségbe. Soha nem tartotta még ennyi fehér elfogadhatatlannak a feketékkel szembeni rendőri bánásmódot.
Ha így marad, s a trumpi kétbalkezes járványkezelés után az elnök ismét rossz lóra tesz, a nemzeti kibékülés helyett a nemzeti széthúzásra, a félszázad alatt jelentősen, ha nem is teljesen megváltozott Amerikában az egységet hirdető Bidené lesz a csendes többség. Ha a tüntetők – a randalírozókat elszigetelve – csillapodnak és az elnök erre képtelen, mert egész politikája a megosztásra épül, akkor sok választására sandító republikánus politikus követheti a már bíráló két szenátort, az ex-generálisokat, s a pártvezérek is eltűnődhetnek a Trumppal kötött fausti alkujuk őszi következményein. Felettébb stílszerű lenne, ha a feketék iránti fehér ellenszenvre építő elnök maga is a gyilkos rendőr áldozatává válna.
