Öntörvényű személyiség

Igyekszik közel hozni az egyedi, bizonyos tekintetben különc, de meglehetősen jelentős alkotót, aki három ország kultúráján hagyott maga után nyomot.

Rigorózus színházcsináló, aki otthon előre kitalált mindent, nem engedte a színészeket szabadon próbálni, játszani, vagy nagy színházi rendező volt Taub János, akinek a kollégáinál általában határozottabb, világosabb elképzelései voltak darabokról, produkciókról, ezért tartották sokan különcnek, nehezen elviselhetőnek? Sokan pedig rajongtak érte, esküdtek rá. Darvay Nagy Adrienne halálának tizedik évfordulójára alapos, elemző, vaskos, kisbetűs könyvet írt róla, hogy minél több információt, történetet belesűríthessen. A csendesen visszahúzódó színháztörténész, aki szeret észrevétlen maradni, és ez gyakran sikerül is neki, a tizenhetedik kötetét írta meg. Maga is erdélyi származású, mint Taub, és alighanem Magyarországon ő tud a legtöbbet a határon túli magyar színjátszásról. Ha az interneten már hiába keresünk valamit ezzel kapcsolatban, ott lehet menedékként és biztos információforrásként még ő; félelmetesen pontosan emlékszik elképesztő dolgokra, bármit bármikor beágyaz szituációba, történelmi környezetbe, temérdek személyes emlékekkel rendelkezik. Persze megvan mindenkiről a véleménye, amit rendszerint mond is, mint a vízfolyás.

Ilyen biztos, lefegyverző tudás az alapja a Szín játék című, Rendezte Taub János alcímű, a Corvina Kiadónál megjelent kötetnek is, ami komoly kutatáson alapszik, de nem nyársat nyelten száraz munka. Igyekszik szemléletesen közel hozni az egyedi, bizonyos tekintetben különc, de meglehetősen jelentős alkotót, aki három ország kultúráján – Romániában, Izraelben és Magyarországon – hagyott maga után nyomot, készített meghatározó produkciókat, igencsak pozitívan befolyásolva színészek pályáját. Ugyanakkor voltak, akik kiakadtak rajta. Úgy gondolták, hogy hozza az általa előre szabott „öltönyt”, rájuk húzza, mint egy kényszerzubbonyt, nem engedi őket a próbákon kibontakozni, lesöpri az ötleteiket, elnyomja az egyéniségüket, külsődleges eszközök fontosabbak számára, mint igazi tartalmak, kimódolt előadásokat hoz létre, játékosan élő, lélegző, a napi hangulatnak is teret adó produkciók helyett.

A vízválasztó nálunk valószínűleg A hetvenkedő katona bemutatója és az azt megelőző próbák voltak a Radnóti Színházban. Darvay Nagy például Novák János zeneszerzőt idézi, aki elmondja, hogy a Radnóti társulata általános ellenszenvvel fogadta Taubot. Türelmesen meghallgatta minden javaslatukat, de egyetlen ötletüket sem fogadta el. Előjátszott, pontosan megmutatta az elvárt gesztusokat, indulatokat. Nem unta meg ugyanazt kérni, akár százszor is képes volt megismételni ugyanazt az instrukciót. Csak úgy sistergett a feszültség, de közben egyre jobbak lettek a jelenetek. A végeredményről már én is beszámolhatok. Szinte a szék alá röhögtük magunkat, olyan parádésan szórakoztunk. Egyáltalán nem éreztem, hogy a színészeknek nincs lehetőségük játszani, sőt, mintha fékeveszetten, nagyon is nekiszabadultan komédiáztak volna. Furcsa, stilizált, groteszkbe forduló mozgásokat használtak, harsányak voltak, a vásári játékok hangulatát idézve, már-már ripacskodtak; energiával teli, roppant eleven, üdítően pimasz, fantáziadúsan találékony volt, amit csináltak. Őrült nagy siker lett belőle, 211-szer játszották, a kairói nemzetközi színházi találkozón elnyerték vele a legjobb előadás, a legjobb rendezés, Eperjes Károly pedig a legjobb férfialakítás díját. Ez volt Taub harmadik magyarországi rendezése nálunk. Előtte színpadra állította a Játékszínben földijének, Páskándi Gézának, a Vendégség című darabját, és megrendezte az Egy őrült naplóját Gáspár Sándorral, aki aztán A hetvenkedő katona címszereplője lett.

Temesváron indult a pályája. Lényegében ott egy műkedvelő társulatból formált országos hírnevet szerző együttest, megőrizve a városban a magyar nyelvű színjátszást, ahol azóta is magas színvonalú teátrum működik. Ezután a világhírű bukaresti Bulandra Színházba vezetett az útja, ahol már a szakma nagyjaival is dolgozhatott, és abszolút megállta köztük a helyét, sőt, inspirálta őket. Itt része lehetett igazán alapos munkában, akár sok hónapos próbaidőszakban, mert a Bulandrában nem tűzték ki előre a premierek időpontját. Volt elég repertoáron lévő darab, ezért megengedhették maguknak, hogy az új produkciót csak akkor mutassák be, ha úgy érezték, tényleg elkészültek vele. Később Taubnak rendszeres gondja lesz, hogy alig-alig dolgozhat ilyen ráérős, aprólékos részletességgel. Például az általa a Vígszínházban színre vitt Szent Johanna előadásán kiválóan tanulmányozható volt ez a problémája. A produkció eleje annyira mívesen kidolgozott volt, hogy valóságos kis színpadi remekmű kerekedett belőle, majd elnagyolttá vált szinte minden, érződött, hogy nem jutott rá elég idő.

Taub kerülőúton telepedett le Magyarországon. Búcsúzóul még megrendezte a Bulandrában Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabját, majd kivándorolt Izraelbe. Persze vele tartott a felesége, Winkler-Taub Éva is, aki a Kolozsvári Magyar Opera szólótáncosa volt, és természetesen utazott velük Eszter nevű lányuk. Taub Tel-Avivban neves teátrumokban, a Habimában, a Cameriben, az Izraeli Jiddis Színházban dolgozott, Shakespeare-t éppúgy színre vitt, mint Dosztojevszkijt vagy Brechtet. A jeruzsálemi Khan Színházba pedig ugyancsak földijének, Székely Jánosnak a Caligula helytartója című darabját vitte. Ezzel a hatalom természetrajzáról kristálytiszta okossággal beszélő drámával aztán az egyik legnagyobb magyarországi sikerét aratta, amikor Szolnokon mutatta be Kézdy György és Fodor Tamás remek főszereplésével. Még ennél is nagyobb sikert aratott Szolnokon, a Pesti Színházban is műsorra kerülő, Márquez-regény adaptáció, a Száz év magány, Törőcsik Mari elementáris alakításával. A Pesti Színházban én is bent voltam egyszer, amikor Harold Pinter A gondnok című darabját próbálta. Akkor éppen Seress Zoltán ellenkezett vele, nem akarta elfogadni, amit mond, Eperjes viszont, aki addigra már ismerte a módszerét, és igencsak bejött neki, csitítgatta, hogy jó lesz ez úgy, ahogy Taub újra és újra elmagyarázta. Voltak vitathatatlan sikerei, mint például Mrożek egyfelvonásosa, a Striptease a Komédiumban, vagy a Chioggiai csetepaté, Goldoni fergeteges vígjátéka Szolnokon, később az Új Színházban. És adódtak vitatható rendezései, mint a Koldusopera a szerencsétlen sorsú Művész Színházban, melynek vezetőségi tagja is volt, vagy Max Frisch abszurdja, a Biedermann és a gyújtogatók az Új Színházban.

Bár Kossuth-díjat kapott, nálunk nem fogadta be igazán a szakma, mindig némiképp kívülálló maradt. Igen jól érzékelteti Darvay Nagy könyve a bizonyos tekintetben ellentmondásos, de meglehetősen koherens, abszolút öntörvényű személyiségét, művészi nagyságát.