Öntörvényű személyiség

Publikálás dátuma
2020.06.13. 09:38

Fotó: Corvina Kiadó
Igyekszik közel hozni az egyedi, bizonyos tekintetben különc, de meglehetősen jelentős alkotót, aki három ország kultúráján hagyott maga után nyomot.
Rigorózus színházcsináló, aki otthon előre kitalált mindent, nem engedte a színészeket szabadon próbálni, játszani, vagy nagy színházi rendező volt Taub János, akinek a kollégáinál általában határozottabb, világosabb elképzelései voltak darabokról, produkciókról, ezért tartották sokan különcnek, nehezen elviselhetőnek? Sokan pedig rajongtak érte, esküdtek rá. Darvay Nagy Adrienne halálának tizedik évfordulójára alapos, elemző, vaskos, kisbetűs könyvet írt róla, hogy minél több információt, történetet belesűríthessen. A csendesen visszahúzódó színháztörténész, aki szeret észrevétlen maradni, és ez gyakran sikerül is neki, a tizenhetedik kötetét írta meg. Maga is erdélyi származású, mint Taub, és alighanem Magyarországon ő tud a legtöbbet a határon túli magyar színjátszásról. Ha az interneten már hiába keresünk valamit ezzel kapcsolatban, ott lehet menedékként és biztos információforrásként még ő; félelmetesen pontosan emlékszik elképesztő dolgokra, bármit bármikor beágyaz szituációba, történelmi környezetbe, temérdek személyes emlékekkel rendelkezik. Persze megvan mindenkiről a véleménye, amit rendszerint mond is, mint a vízfolyás. Ilyen biztos, lefegyverző tudás az alapja a Szín játék című, Rendezte Taub János alcímű, a Corvina Kiadónál megjelent kötetnek is, ami komoly kutatáson alapszik, de nem nyársat nyelten száraz munka. Igyekszik szemléletesen közel hozni az egyedi, bizonyos tekintetben különc, de meglehetősen jelentős alkotót, aki három ország kultúráján – Romániában, Izraelben és Magyarországon – hagyott maga után nyomot, készített meghatározó produkciókat, igencsak pozitívan befolyásolva színészek pályáját. Ugyanakkor voltak, akik kiakadtak rajta. Úgy gondolták, hogy hozza az általa előre szabott „öltönyt”, rájuk húzza, mint egy kényszerzubbonyt, nem engedi őket a próbákon kibontakozni, lesöpri az ötleteiket, elnyomja az egyéniségüket, külsődleges eszközök fontosabbak számára, mint igazi tartalmak, kimódolt előadásokat hoz létre, játékosan élő, lélegző, a napi hangulatnak is teret adó produkciók helyett. A vízválasztó nálunk valószínűleg A hetvenkedő katona bemutatója és az azt megelőző próbák voltak a Radnóti Színházban. Darvay Nagy például Novák János zeneszerzőt idézi, aki elmondja, hogy a Radnóti társulata általános ellenszenvvel fogadta Taubot. Türelmesen meghallgatta minden javaslatukat, de egyetlen ötletüket sem fogadta el. Előjátszott, pontosan megmutatta az elvárt gesztusokat, indulatokat. Nem unta meg ugyanazt kérni, akár százszor is képes volt megismételni ugyanazt az instrukciót. Csak úgy sistergett a feszültség, de közben egyre jobbak lettek a jelenetek. A végeredményről már én is beszámolhatok. Szinte a szék alá röhögtük magunkat, olyan parádésan szórakoztunk. Egyáltalán nem éreztem, hogy a színészeknek nincs lehetőségük játszani, sőt, mintha fékeveszetten, nagyon is nekiszabadultan komédiáztak volna. Furcsa, stilizált, groteszkbe forduló mozgásokat használtak, harsányak voltak, a vásári játékok hangulatát idézve, már-már ripacskodtak; energiával teli, roppant eleven, üdítően pimasz, fantáziadúsan találékony volt, amit csináltak. Őrült nagy siker lett belőle, 211-szer játszották, a kairói nemzetközi színházi találkozón elnyerték vele a legjobb előadás, a legjobb rendezés, Eperjes Károly pedig a legjobb férfialakítás díját. Ez volt Taub harmadik magyarországi rendezése nálunk. Előtte színpadra állította a Játékszínben földijének, Páskándi Gézának, a Vendégség című darabját, és megrendezte az Egy őrült naplóját Gáspár Sándorral, aki aztán A hetvenkedő katona címszereplője lett. Temesváron indult a pályája. Lényegében ott egy műkedvelő társulatból formált országos hírnevet szerző együttest, megőrizve a városban a magyar nyelvű színjátszást, ahol azóta is magas színvonalú teátrum működik. Ezután a világhírű bukaresti Bulandra Színházba vezetett az útja, ahol már a szakma nagyjaival is dolgozhatott, és abszolút megállta köztük a helyét, sőt, inspirálta őket. Itt része lehetett igazán alapos munkában, akár sok hónapos próbaidőszakban, mert a Bulandrában nem tűzték ki előre a premierek időpontját. Volt elég repertoáron lévő darab, ezért megengedhették maguknak, hogy az új produkciót csak akkor mutassák be, ha úgy érezték, tényleg elkészültek vele. Később Taubnak rendszeres gondja lesz, hogy alig-alig dolgozhat ilyen ráérős, aprólékos részletességgel. Például az általa a Vígszínházban színre vitt Szent Johanna előadásán kiválóan tanulmányozható volt ez a problémája. A produkció eleje annyira mívesen kidolgozott volt, hogy valóságos kis színpadi remekmű kerekedett belőle, majd elnagyolttá vált szinte minden, érződött, hogy nem jutott rá elég idő.
Taub kerülőúton telepedett le Magyarországon. Búcsúzóul még megrendezte a Bulandrában Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabját, majd kivándorolt Izraelbe. Persze vele tartott a felesége, Winkler-Taub Éva is, aki a Kolozsvári Magyar Opera szólótáncosa volt, és természetesen utazott velük Eszter nevű lányuk. Taub Tel-Avivban neves teátrumokban, a Habimában, a Cameriben, az Izraeli Jiddis Színházban dolgozott, Shakespeare-t éppúgy színre vitt, mint Dosztojevszkijt vagy Brechtet. A jeruzsálemi Khan Színházba pedig ugyancsak földijének, Székely Jánosnak a Caligula helytartója című darabját vitte. Ezzel a hatalom természetrajzáról kristálytiszta okossággal beszélő drámával aztán az egyik legnagyobb magyarországi sikerét aratta, amikor Szolnokon mutatta be Kézdy György és Fodor Tamás remek főszereplésével. Még ennél is nagyobb sikert aratott Szolnokon, a Pesti Színházban is műsorra kerülő, Márquez-regény adaptáció, a Száz év magány, Törőcsik Mari elementáris alakításával. A Pesti Színházban én is bent voltam egyszer, amikor Harold Pinter A gondnok című darabját próbálta. Akkor éppen Seress Zoltán ellenkezett vele, nem akarta elfogadni, amit mond, Eperjes viszont, aki addigra már ismerte a módszerét, és igencsak bejött neki, csitítgatta, hogy jó lesz ez úgy, ahogy Taub újra és újra elmagyarázta. Voltak vitathatatlan sikerei, mint például Mrożek egyfelvonásosa, a Striptease a Komédiumban, vagy a Chioggiai csetepaté, Goldoni fergeteges vígjátéka Szolnokon, később az Új Színházban. És adódtak vitatható rendezései, mint a Koldusopera a szerencsétlen sorsú Művész Színházban, melynek vezetőségi tagja is volt, vagy Max Frisch abszurdja, a Biedermann és a gyújtogatók az Új Színházban. Bár Kossuth-díjat kapott, nálunk nem fogadta be igazán a szakma, mindig némiképp kívülálló maradt. Igen jól érzékelteti Darvay Nagy könyve a bizonyos tekintetben ellentmondásos, de meglehetősen koherens, abszolút öntörvényű személyiségét, művészi nagyságát.
Szerző

Kibújni mai „trianoni” bőrünkből

Publikálás dátuma
2020.06.07. 14:20

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Ha létezik politikai formáció, amely hozzásegíthet ahhoz, hogy a százéves traumát enyhítsük, a diktátum okozta károkat mérsékeljük, akkor az éppen a nemzetek feletti – és nem csak nemzetállami – identitású unió lehet.
„Egy történelmi fordulat, a magyar nemzet nagy történelmi katasztrófáinak egyike…”
(Schöpflin Aladár, 1938) Időben jött Karácsony Gergely budapesti főpolgármester fölhívása az egyperces, néma megállásra, emlékezésül a száz évvel ezelőtti trianoni aláírásra. Időben, mert a széles értelemben vett politikai baloldal világából ritkán – mi több, talán soha nem – érkezett ilyen emelkedett, az évfordulóhoz tapadó érzelmi kötődéseket és szellemi-kulturális szöveteket egyaránt tükröző kérés egy nemzeti gesztus gyakorlására. A fölsrófolt, szélsőségekbe és politikai irracionalitásokba tévedő vagy a teljes és apatikus közönybe fulladó visszanézések helyett a főpolgármesteri megszólalás minimális programot adott: legalább egy percig legyen közös az emlékezésünk, és halljuk meg egymást határokon innen és túl; tegyem hozzá, mintegy továbbgondolva: legalább egy percig ne legyen kultúrharc, legalább egy percig tartson ki az a szándék, hogy a trianoni évforduló – minden jelenlegi látszat ellenére – hosszú távon nem kisajátítható az úgynevezett politikai „oldalak” részéről. Másképpen és egyszerűbben: az évforduló és annak minden történelmi terhe nem csak a politikai jobboldal ügye, hanem mindenkié, aki magyar, s valamiképpen kötődik a magyarsághoz, még akkori is, ha az emlékezésben, a gyászos békediktátumhoz vezető okok megítélésében, a következmények értékelésében és a követendő út tekintetében ezernyi vagy annál több álláspont létezik. Ezért üdvözlendő, hogy a tágas ellenzéki oldalon akadt egy politikus, aki a nemzeti gondolathoz hagyományosan értetlenül, vagy éppen ellenségesen viszonyuló régi baloldal által hagyott szellemi űrbe belépett egy tapintatos, senkit sem bántó gesztussal. Most nem foglalkoznék azzal, hogy a fölhívás a mai magyar politikai erőtérben a kerek évfordulón túlmutató elgondolásokat is hordozhat, hanem inkább azzal, hogy szellemiségében meglehetősen közel áll egy másik megnyilatkozáshoz, amely sem elhangzása idején, sem a mostani időszakban nem keltett különösebb visszhangot. Orbán Viktor év eleji nemzetközi sajtóértekezletén sok olyan megállapítás hangzott el, amely nagyon is rászolgált a kritikára, a vitázó ellentmondásra, de ezeket most hagyjuk. Az ’56-os forradalom gyerek hőseihez – szerintem – morálisan föl nem érő és nevükkel visszaélő hírportál egyik harcias munkatársa a székelyföldi autonómia vagy éppen a kárpátaljai magyarság ügyének előmozdítására vélt kedvező alkalmat látni a trianoni kerek évfordulóban. A kormányfő jószerivel lesöpörte a kérdésbe bújtatott fölszólítást, mondván „egészen más keretekben” gondolkozik. Az emlékezés fontosságát hangsúlyozva arról beszélt, hogy az együttműködést előmozdítása, a jövő felé kell fordulni. Józan mértéktartásra intett Orbán, amit egyébként övéinek egy része, seregének „partizánjai” nem mindig hallanak meg, s óvott attól, hogy az emlékezés miatt térségünkben elszigetelődjünk. Trianon után ugyanis egyedül maradtunk, s Orbán szavaiból világosan kicsengett az aggodalom, ennek nem szabad megismétlődnie. A „száz év magyar magány” jól hangzó jelszavával egyet lehet érteni, ha ez a térségre vonatkozik, de a közép-európai együttműködést, a visegrádi kooperációt persze nem Orbán és nem a Fidesz találta föl, hiszen ez volt a rendszerváltás kezdetén az Antall-kormány, s benne Jeszenszky Géza külügyminiszter külpolitikájának egyik sarkalatos, máig maradandó elve. Még kevésbé állja meg a helyét a „száz év magyar magány”, ha a világhírű regény szellemesen átfordított címét nem csak térségünkre vonatkoztatjuk. S ezen a ponton a valódi trianoni emlékezés nemhogy hangsúlyt, de dimenziót vált. Orbán nem szólt arról, hogy az első világháborút lezáró, kikényszerített békekötés történelmi mércéjű, „légiesült” ellensúlya csakis a szupranacionális Európai Unió lehet. Egy szűkkeblűen nacionalista, a nemzetállamot fetisizáló nézőpontból teljesen érthető az unió alábecsülése. Kár tagadni, hogy nagyon sokan vannak, akik az integrációra igen szkeptikusan tekintenek - ebből a szempontból is. Szellemi életünk olyan különböző felfogású, de nagy tudású, autonóm személyiségei, mint Gyurgyák János vagy éppen Tamás Gáspár Miklós is közéjük tartozik, s még az sem mondható, hogy az integráció nem ad okot bizonyos kételyre. Mégis: ha létezik politikai formáció, amely hozzásegíthet ahhoz, hogy a százéves traumát enyhítsük, a diktátum okozta károkat mérsékeljük, akkor az éppen a nemzetek feletti – és nem csak nemzetállami – identitású unió lehet. Ha nem is egyik pillanatról a másikra, s nem automatikusan, de hosszabb távon, lépésről lépésre. A konok integrációellenesség, az állandó „brüsszelezés” ebben az értelemben is káros, éppenséggel hátráltatja a trianoni sebek gyógyulását. A száz év emlékezete másfajta kisajátítások elhalványulását vetítheti előre: ötven vagy száz év múlva talán sokkal többet foglalkoznak majd Trianon előtörténetével, mint a mai visszapillantók: hiszen a régi Magyarország bukását egy páratlan államalakulat széthullása előzte meg, a legalább féltucatnyi népnek otthont adó Osztrák-Magyar Monarchiáé, amely mai szemmel is nehezen túlértékelhető fizikai és szellemi mozgásszabadságot nyújtott a birodalom 51 millió lakosának, amelynek nagyjából 42 százalékát tették ki a magyarok és németek (osztrákok), 48 százalékát pedig a szlávok. Trianon megértéséhez tehát túl kell lépni önmagunkon, nem sajátíthatjuk ki Trianont, mert soha nem fogjuk megérteni, ha nem tudunk többet a román, cseh, szlovák, szerb, horvát és a többi nép világáról, legkiválóbbjairól; de ellenáll az igazi Trianon-magyarázat a szűkkeblű, marxizáló osztályszempontnak is: a monarchia szétbomlasztásához megannyi nagyhatalmi érdek fűződött, a bukást tehát nem lehet csak a magyar arisztokrácia vagy nemesség ilyen-olyan tulajdonságaival magyarázni, már csak azért sem, mert nem volt egységes álláspontjuk. Kollektív történelmi emlékezetünkre rengeteg kiigazítás ráfér még, hogy ne ultranacionalisták és kóklerek vigyék a prímet, hanem a lelki, szellemi és kulturális emlékezés összhangra törekvő, elemző szándéka. A különben nem hibátlan pályájú – de melyik politikusé az? – Winston Churchill ezt találta leírni: „Nincs a Habsburg Birodalomnak egyetlen népe vagy tartománya sem, amely számára a függetlenség elnyerése ne hozott volna olyan pokoli kínokat, amilyeneket a régi költők és teológusok az elkárhozottaknak jósoltak.” A második száz évnek is lesz mit beszélnie és lesz min gondolkoznia: hogy Trianont teljességgel megértsük, ki kell bújni mai „trianoni” bőrünkből.
Szerző
Frissítve: 2020.06.07. 19:18

Csunderlik Péter: Szibériában dőlt el Magyarország sorsa – Peter Pastor történész Trianonról

Publikálás dátuma
2020.06.07. 08:46
A magyar békeszerződés aláírása a Nagy-Trianon palota Cotelle termében (1920. június 4.)
Fotó: Archives Diplomatiques / Ministère des Affaires Étrangères
A szovjet-orosz polgárháború eseményei jelentősen befolyásolták a trianoni döntést – állítja Peter Pastor, amerikai magyar történész, a Montclair State University professor emeritusa, az 1918-1919-es forradalmak diplomáciatörténetének kutatója.

Azon amerikai magyar történészekhez-politológusokhoz tartozik, akik az 1956-os forradalom után hagyták el Magyarországot, és akik aztán tisztes akadémiai pályát futottak be, mondhatni nyertesei voltak a hidegháborúnak, mivel az amerikai egyetemek ekkor nagy mennyiségben szívták fel a Kelet-Európa történetével foglalkozó kutatókat. Miként indult a történészi pályája, és miért kezdett az 1918–1919-as forradalmak diplomáciatörténetével foglalkozni?
1960-ban kezdtem egyetemi tanulmányaimat, előtte fiatal emigránsként légkondicionálással foglalkoztam egy épületgépészeti vállalkozásban, de a munkatársaimmal csak a sportról és a sörözésről lehetett beszélgetni, engem pedig gyerekkorom óta a történelem érdekelt. 1964 és 1969 között a New York-i Egyetem (NYU) doktori iskolájának ösztöndíjas hallgatójaként magyar, orosz és szovjet történelemre specializálódtam. Ez időtájra esett a bolsevik forradalom, a magyarországi Tanácsköztársaság és a békekonferencia ötvenedik évfordulója, ami egy valóságos tudományos könyvdömpinghez vezetett. Olvasmányaim inspiráltak, hogy az őszirózsás forradalom és a párizsi békekonferencia kapcsolatait tanulmányozzam. Két magyarországi könyv is irányt adott. Az egyik Hajdu Tibor Az őszirózsás forradalom című 1963-as könyve volt, amely a New York-i városi könyvtárban került a kezembe, amikor a tanulmányaim mellett katalogizálóként dolgoztam a 42. utcában, a másik pedig L. Nagy Zsuzsa A párizsi békekonferencia és Magyarország 1918–1919 című 1965-ös monográfiája. A harmadik és legfontosabb, a Princetoni Egyetem professzorának, Arno J. Mayernek közel 1000 oldalas, 1967-ben Politics and Diplomacy of Peacemaking címmel megjelent monográfiája volt. Tézise az volt, hogy a párizsi békekonferencia tevékenységét főként a kommunizmus terjedésének meggátolása határozta meg, egy fejezet „Magyar sokk” címmel a Tanácsköztársaság kikiáltásának okait és hatását tárgyalta. Írása megerősítette elhatározásom, hogy kivizsgáljam, a bolsevizmustól való félelem mennyire volt mérvadó Magyarországon és Magyarországgal szemben 1917 és 1919 között. Úgy gondoltam, hogy témám megér egy doktori disszertációt, amelyet 1969 tavaszán fejeztem be, majd azon dolgoztam, hogy könyv szülessen belőle. 1969 nyarán lett kutatható az 1918–1919-es anyag a párizsi katonai levéltárban, ezt elsők között tanulmányoztam át. Ebből született a Vix-jegyzék történetének publikálása a Slavic Review 1970. szeptemberi számában, tanulmányomat aztán Magyarországon is ismertették. 1969 nyarán Budapestre is eljutottam, így L. Nagy Zsuzsát és Hajdu Tibort is megismerhettem, velük életre szóló barátságot kötöttem. Sok interjút készítettem még élő tanúkkal, mint Harrer Ferenc, a Berinkey-kormány külügyminisztere. De A. J. P. Taylort is fölkerestem, bár inkább ő kérdezett engem.

Megvilágító volt számomra a Hungary between Wilson and Lenin: The Hungarian Revolution of 1918-1919 and the Big Three című, 1976-ban megjelent könyve, amely többek között rámutat arra, hogy a szovjet-orosz polgárháború szibériai eseményeinek, a Csehszlovák Légió és a „vörös magyarok” távoli harcainak mekkora hatása volt a leendő trianoni határok meghúzására. Azonban azok, akik Károlyi Mihály politikáját hibáztatják a területcsonkításokért, az „extra Hungariam non est vita” szellemében nem vesznek tudomást a korabeli nemzetközi színtérről. Valójában mekkora volt a szerepe az 1918-1919-es forradalmaknak abban, hogy olyan lett a trianoni békeszerződés, amilyen?
Igen, a szibériai konfliktusnak etnikai jellege is volt, a Habsburg Birodalom két nemzete harcolt egymással, így ez a Monarchia polgárháborúja volt a szovjet-orosz polgárháborúban. A cseh-szlovák hadifoglyokból szervezett légió beavatkozását a fehérek oldalán brit és francia intervenció követte azzal a céllal, hogy megbuktassák a bolsevik kormányt, és egy olyan orosz vezetést juttassanak hatalomhoz, amely visszalépteti Oroszországot a világháborúba. Az emigráns cseh-szlovák politikusok, mint Masaryk és Beneš, pedig elérték, hogy az antant szövetségesként kezelje a Csehszlovák Légiót, ez megkönnyítette a csehszlovák állam elismerését. Az 1918. novemberi fegyverszünetek aláírása után pedig Románia avatkozott be a szovjet-orosz polgárháborúba a franciák oldalán. Románia és Csehszlovákia tehát a győztes nagyhatalmak kedvezményezettei lettek a békekonferencián, miközben Magyarország megítélésének nem tett jót, hogy a magyar hadifoglyok a bolsevikok oldalán harcoltak a polgárháborúban. Párizsban nem Magyarország határait vonták meg a két területi bizottságban, hanem Csehszlovákiáét és Nagy-Romániáét, a két ország előnyére. Szerbia, a világháború kirobbantója, a román-jugoszláv területi bizottságban szintén előnyös határt kapott Magyarországgal szemben. Ausztria pedig azért kapta meg Nyugat-Magyarországot (Burgenlandot), hogy ezzel kompenzálják, amiért nem egyesülhetett Németországgal. Magyar területi bizottságot, amely Magyarország területi igényeit is átvizsgálhatta volna, nem állítottak fel. Úgy vélem tehát, hogy nem az 1918–1919-es forradalmak okozták Trianont. A világháború elvesztése, a győztes nagyhatalmak és kis szövetségeseik oroszországi beavatkozása vezetett Trianonhoz. 
Könyvéről többek között Kovács Imre, az emigráns parasztpárti politikus írt méltató ismertetést az USA-ban. Milyen volt a kapcsolata a magyar emigrációval? Király Bélának közeli munkatársa is volt az Atlantic Research and Publications (ARP) kiadóvállalatban. Kovács Imrét mint Király Béla legjobb barátját ismertem meg, Királlyal pedig 1964 tavaszán találkoztam, amikor előadást tartott az egyetememen. Karizmatikus, jó szervező és kitűnő, népszerű tanár volt, számos fiatallal kötött barátságot. A hetvenes években lettem közeli munkatársa, könyvsorozata 1976-ban indult a Brooklyn College égisze alatt. Az ARP kiadóvállalatot 1981 őszén alapította meg Király, 1990-ben az ARP ügyvezető alelnöke lettem, amikor Király hazatért Magyarországra és megválasztották országgyűlési képviselőnek. Ezután jöttem csak rá Király Béla kétes múltjára és jelenére, később egy tanulmányt is írtam arról, hogy hogyan írta át újra és újra az életrajzát. 1996-ra kapcsolatunk viharos lett. Miután 1997-ben az ARP-t Magyarországra vitte, én 1998 februárjában lemondtam. Hárman, szintén professzorok, követtek, és megalakítottuk a Center for Hungarian Studies and Publications, Inc. nonprofit kiadóvállalatot. 1998 nyarán tárgyalásokat folytattam Glatz Ferenccel, az MTA elnökével kiadványok közös megjelentetéséről, de Király a kiadónkat konkurenciának vélte, ezért befeketített Glatz előtt. A közös tervek pedig kútba estek és én persona non grata lettem az MTA Történettudományi Intézetének rendezvényein. Kiadványainkat a Columbia University Press forgalmazta, és épp úgy, mint korábban az ARP-ben, ahol csak Király vett föl fizetést, ingyen dolgoztunk azért, hogy a magyar történészek munkái angolul is megjelenjenek és bekerüljenek az amerikai akadémiai körökbe. Első könyveink között volt Romsics Ignác könyve Trianonról. 2003-tól 2010-ig a Gerő András vezette Habsburg Történeti Intézettel közösen húsz kötetet adtunk ki magyar történészek munkáiból. De 2011-ben a Habsburg Intézet Schmidt Mária közalapítványához került, és ő megszakította a kapcsolatot a kiadónkkal. Valószínűleg ennek oka az lehetett, hogy 2006 körül Schmidt Mária kéziratát negatív lektori véleményezés után elutasítottuk. Utolsó könyvünk 2012-ben jelent meg, utána pénz hiányában felfüggesztettük a könyvkiadást. Könyvlistánk ma is megtalálható vállalatunk honlapján. Kiadóvállalatuk monumentális vállalkozása volt a „War and Society in East Central Europe” című sorozat, ebben 1982-ben jelent meg egy közel 700 oldalas Trianon-kötet, amely nemcsak az amerikai magyar – bár éppen a konzervatív John Lukacs nem küldött írást –, hanem a Kádár-rendszer vezető történészeinek tanulmányait is tartalmazta egy Király Bélához köthető kötetben. Nem származott ebből bonyodalom? A Trianon-kötet azért születhetett meg magyarországi történészek írásaival, mert a ’70-es évek vége és ’80-as évek eleje már az enyhülés és normalizáció időszaka volt. Ezért történhetett meg, hogy 1981-ben a nemzetközileg is elismert történészprofesszor, az MTA Történettudományi Intézetének igazgató-helyettese, Ránki György, a bloomingtoni Indiana Egyetem újonnan felállított magyar tanszékének vezetője lett, a tanszéket az egyetem és az MTA közösen finanszírozta. Ránki évente egy konferenciát is szervezett magyar témákról, ide magyarországi történészeket, amerikai specialistákat és amerikai magyar történészeket is meghívott, beleértve Király Bélát és jómagamat. Ránki Király tudtára adta, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága zöld utat adott neki, hogy tudományos munkákban kooperáljon vele. Amikor 1985-ben Párizsban együtt konferenciáztunk, Ránki ezt megerősítette. Gondolom, hogy a Trianon-kötethez is fentről kapott engedélyt, hiszen addigra a Politikai Bizottságban nemzetpolitikai változásról is döntöttek a környező országok magyarsága védelmében. Végül is a kötetbe egy Berend–Ránki-tanulmányt kaptunk. Ez üzenet volt, hogy más magyarországi történészek is hozzájárulhatnak a kötethez. Király úgy tervezte, hogy a szerkesztők a polgári radikális Stephen Borsody, a konzervatív John Lukacs és saját maga lesznek. Borsody azonban visszautasította a meghívást, mert ideológiai okokból nem volt hajlandó együttműködni Lukáccsal. Lukacs pedig még egy cikkel sem volt hajlandó jelentkezni, mert mint kijelentette, ő csak pénzért ír. Így aztán Király engem bízott meg, hogy tárgyilag szerkesszem a könyvet, mint a téma szakértője, és mivel 1978-ban nyolc hónapot töltöttem a Történettudományi Intézetben ösztöndíjasként, tudtam is, kiket kellene meghívni onnan. Mivel várható volt, hogy az angolul hozzánk küldött anyagot stilizálni is kell, a harmadik szerkesztő az irodalomtörténész és műfordító, Ivan Sanders lett. Király Béla ezek után csalafinta mosollyal jelentette be, hogy a címlapon az ábécé szerint sorolják fel majd a szerkesztőket. Király különben is szerette fényesíteni magát és az 1982-re megjelent tizenöt kötetből kilencen jelent meg a neve a társszerkesztőkkel, a 2010-re elkészült 137 kötetből huszonötön található a neve, bár érdemi munkát ritkán végzett. A Trianon-kötettel kapcsolatban magának azt a feladatot adta, hogy a neves történészeket ő fogja felkérni az írásra. A harminckét cikk szerzőiből ez öt történészt jelentett. Hugh Seton-Watsont, Ránkit, Stephen D. Kertesz professzort, a román származású Stephen Fischer-Galati professzort és Vigh Károlyt, akit én túl elfogultnak találtam. Őt a rendszerváltás idején a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaságból ismerhették meg sokan. Önnek egyszer komolyan meggyűlt a baja a magyar hatóságokkal, 1978-ban, amikor kutatóként hazatérhetett egy IREX-ösztöndíjjal. Mesélne kicsit erről? Amikor 1973-ban az IREX-ösztöndíjas Deák Istvánt, a Columbia Egyetem professzorát kiutasították, és megkérdezte, hogy ez miért történt, azt az ismerős választ kapta, hogy „azt magának tudnia kell”. Az én esetemben a két belügyes, akik 1978 áprilisa végén, egy péntek reggel felkerestek, tudtomra adta, hogy kiutasításomat államellenes, pártellenes és erkölcstelen viselkedésem miatt mérlegelik. A koholt vádakat egy négy óra hosszú kihallgatás követte, de nyilvánvaló volt, hogy igazi céljuk a beszervezésem volt. Másnap az amerikai nagykövetségen jelentettem a történteket. A következő hétfőn megint megjelentek és informáltak, hogy mégsem utasítanak ki. Gondolom, hogy az amerikai-magyar enyhülést, amelyet a Szent Korona januári hazahozatala is szimbolizált, nem merték az én ügyemmel megzavarni. 1996-ban Glant Tibor barátom, a Debreceni Egyetem történésze, a Szent Korona visszatértével kapcsolatos kutatásai közben rálelt egy 1978. május 31-i, „szigorúan titkos” jelentésre, amelyben az állt, hogy Michael Eisenstadt, az amerikai nagykövetség kulturális tanácsosa szóvá tette az ügyemet, amelyre az volt a válasz, hogy a magyar hivatalos szervek nem tudnak semmiről és hogy „esetleg rossz tréfáról van szó Pastor ismerősei részéről”. A dokumentumból az is kitűnik, hogy az amerikai fél sem akarta megszakítani az amerikai-magyar kapcsolatok normalizálását miattam. Habár Eisenstadt elvetette a különös magyarázatot, kijelentette, hogy „az ügyet nem hivatalosan vetette fel”. A belügy pedig úgy állt bosszút rajtam, hogy egy Klára M. által szignózott fabrikált levelet küldött feleségemnek New Jersey-be, amely nehéz napokat okozott nekem, amíg sikerült tisztáznom, miért is hazug a levél tartalma. New Jersey államban élve mennyire kíséri figyelemmel az 1918–1919-es forradalmakkal vagy éppen a Trianon-emlékévvel kapcsolatos magyarországi szakmai és emlékezetpolitikai vitákat? Amikor Budapestre látogatok, az első utam a könyvesboltokba vezet, ahol beszerzem a témákkal kapcsolatos friss publikációkat. Tavaly márciusban előadtam az ELTE-n rendezett nemzetközi Tanácsköztársaság konferencián, és legutóbb megjelent egy tanulmányom a Krausz Tamás és Morva Judit szerkesztette Tanácsköztársaság 1919 című kötetben Wilson elnök és a magyarországi Tanácsköztársaság kapcsolatáról. Követem a Történettudományi Intézet „Trianon 100” Lendület Kutatócsoportjának tudományos tevékenységét, azt azonban sajnálatosnak találom, hogy a kormány emlékezetpolitikája felélesztette a Trianon-kultuszt.