Első beszélgetésünkkor azt mondta: nem akar Trianonról beszélni, mert néhány kiváló írás, interjú kivételével ez a diskurzus ismét oly mértékben el van rontva, hogy csak a Fidesz narratíváját erősíti. De akkor nem kellene inkább a széttépett országról szóló nemzeti etnicista áldozatnarratíva helyett a valóságról beszélni?
Az a dilemma, hogy hogyan lehet ezt a kérdést úgy tárgyalni, hogy ne boruljunk be a nemzeti önsajnálatba, az áldozatszerepbe, és ne bántsunk meg senkit. Sőt, segítsen kijönni a „zsákutcás magyar történelemből”. Nem lehet bepótolni a korrekt oktatás, tiszta beszéd évtizedes hiányát. Érdemes ugyanakkor megnézni, hogy a XX. századi történelem különböző időszakaiban milyen hatással van a magyar kormányok kül- és kisebbségpolitikája a határon túli magyar közösségekre. Talán Bethlen István kormánya volt az egyetlen, Bánffy Miklós külügyminiszterrel, amely odafigyelt erre, de ők ismerték Európát és a régiót is, s meg kellett csinálni Magyarországot. A két világháború között kitűnő gimnáziumokat, sok ezer tanyasi iskolát hoztak létre. Kiváló, nemzetközi hírű tudósok sora került ki a korabeli Magyarország iskoláiból. Az is igaz, hogy ezekben is megjelent a revizionista gondolkodás, sőt a numerus clausus, de az oktatás nemzetstratégiai ügy volt.
Ahogy ma is annak kellene lennie.
Ehhez képest a Klebelsberg név az adott intézményen ma már csak a nemzeti hülyeséget fedi. A kisebbségpolitika egyik egykori alakítójaként az 1990-es évek közepétől, a 2000-es évek elején a Szülőföld programmal és a Varratmentes Európa régiófejlesztési terveivel képzeltük a jövőt. Az egyfelől szuverenista, másfelől homogenizáló, centralizáló, etnonacionalista politikákkal szemben valami mással próbálkoztunk. Ehhez képest rossz látni, hova jutottunk az általam is képviselt határon átnyúló regionális együttműködéstől, a közös térségi intézményi és infrastruktúrafejlesztéstől a Székelyföld esetében például a szélsőséges, szegregált helyzetet kialakító politikáig. A NER ebben is iszonyatosan pusztító, amit első perctől kezdve látni lehetett, s mára soha nem látott gyűlölet feszül az „anyaországiak” egy része és a határon túli magyarok között. Trianon külön és másért fáj a magyarországiaknak, s a határon túli magyaroknak.
Az Orbán-kurzus – nyilatkozta több helyen – Fidesz-szavazóknak, pénzmosodának, gyarmatosítandónak tekinti a szomszédos országok magyarságát a fiókpártokon keresztül áramló források révén. Lát változást?
Semmit. Csak a nagyságrendben. Gazdaságszociológusként annak idején úgy gondoltam, meg kell néznünk azt a helyzetet, hogy milyen állapotban vannak ezek a térségek, s így elkészítettük a helyzetfelmérést Közeledő régiók a Kárpát-medencében címmel, áttekintve Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulásának esélyeit. Úgy gondoltuk, csak az adott térségben élők, kisebbségiek és többségiek egyetértésével lehet elkezdeni a közös gondolkodást, a források szinergikus felhasználását. A közös döntések nyilvánosak voltak. Idealistán azt gondoltuk, hogy miután e határ menti térségek multietnikusak, és a határok végre átjárhatóvá váltak, nézzük meg, mit jelentene az ott élőknek a közös infrastruktúra, intézményfejlesztés vagy egy közös társadalombiztosítási rendszer. Ha valakinek például a Dunától északra hirtelen egészségügyi ellátásra van szüksége Párkányban, át lehessen hozni Esztergomba a kórházba, és ne Nyitrára kelljen vinni. A régióközpontoktól szerencsétlenül elválasztott régiók lakossága számára élhetőbb, észszerű intézményi, gazdasági megoldásokat találni. Ehelyett van a szuverenista, etnonacionalista politizálás, ez a teljesen átláthatatlan klientúravásárlás Fidesz-fiókpártokkal, amelyek megosztják a térség magyarságát, gyengítve ezzel az adott közösség politikai érdekérvényesítő képességét! Emiatt legutóbb Szlovákiában egy magyar párt sem jutott be a pozsonyi parlamentbe.
Miért nem látja ezt át a Fidesz hazai és határon túli tábora?
Orbánék – és ezt már nem is nagyon szoktuk kihangsúlyozni – két dologgal kerültek másodszor is hatalomra 2010-ben. Az egyik a korrupcióellenes diskurzus, a másik a nacionalista narratíva felerősítése. Ez utóbbira azért van Magyarországon nagy lehetőség, mert a két világháború közötti revansista gondolkodást megalapozta az a gyakorlat, amikor is a gyerekek az iskolában a tanítás előtt a „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában” szöveget imádkozták, a tanteremben Nagy-Magyarország térképe lógott a falon, felnőttként könnyen váltak a revansista politika eszközévé. Magyarország később ismét a vesztes oldalon állt, a térség a szovjet érdekszféra része lett, és nem sikerült a lakosság számára világossá tenni, hogy a II. világháborús revansista politika lökte az országot „Hitler utolsó csatlósa” szerepébe, s juttatott ismét magyar milliókat más államalakulatokba. 1949 után elindult a tiltás, a képmutatás és felelősséggyártás. Ifjúságom idején a Himnuszt vagy a Szózatot legfeljebb templomokban lehetett énekelni. Nemzetiszínű zászló vagy kokárda március 15-én provokációnak számított. E szimbólumok tiltása óriási elégedetlenséget érlelt a lakosságban. 1956-ban aztán ez is jelentős szerepet játszott. Miközben a revansista nevelésben részesülő fiatalok felnőtté válva sem voltak tudatában például annak, hogy Erdély 7,5 milliós lakosságának nagy többsége román. A „három tenger határolta országról” szóló legendák egy fiatal gyereknek is megragadják a képzeletét, főleg, ha fogalma sincs a tényleges történelemről később sem. Orbán jó érzékkel rájátszott ezekre az érzelmekre. A baloldalnak meg a liberálisoknak pedig mindig is volt egy vaksága a nemzeti kérdésre, szimbólumokra. Ez az érzéketlenség hatalmas tömegeket sodort a Fidesz-szavazók körébe. Ez a tudatalatti történet olyan gyűlöletet kelt a szomszédos országokban élő többségek iránt, ami szinte kezelhetetlen, és bármikor lehívható. És ez megvan a szomszéd országok többségénél is a magyarokkal szemben. Amióta Finkelsteint alkalmazta Orbán, látjuk, hogy legegyszerűbb, leghatékonyabb ellenségképeket gyártani és a nemzeti érzésekre, sérelmekre rájátszani. Eközben azért jönnek az új generációk, akik egy része nem kiszolgálója ennek a befülledt, áporodott gondolkodásnak. Van egy határon túli fiatal magyar értelmiség a szomszédos országokban, akik megjárták a világot, nyitott szemmel figyelik saját helyzetüket, az adott ország többségi politikáját, s ami Magyarországon folyik. Más fogalmi rendben gondolkodnak. Azt a kérdést teszik föl, hogy a kisebbségi helyzetben élők politikai emancipációjára milyen lehetőségek vannak? Ez a szempont mikor merült föl a „nemzeti együttműködés rendszerében”? Erre a kérdésre a kettős állampolgárság nem megoldás. Ez sem a külpolitikában, se magyar kisebbségpolitikában nem szempont. A legjobb kisebbségpolitika a jó magyar országimázs volna, mert annak van presztízse. Az Orbán-kormánynak köszönhetően ma már csak utálnak minket vagy röhögnek rajtunk mindenhol.
Ha a magyar állam szisztematikusan megsérti az egyetemes emberi jogokat, akkor számíthatunk-e arra, hogy bárki a magyar ügy mellé áll Európában? – kérdezi egyik írásában Sárosi Péter jogvédő, történész. Mintha Orbánék rontanák az esélyeket…
Így van. A 2004-es EU-csatlakozásunkkor kevesen gondoltak arra, hogy azok a hatalmas regionális különbségek, melyek az évtizedek során kialakultak, milyen következményekkel járnak majd. Szlovákia, Magyarország, Románia nem az egymással való együttműködésben látták meg a lehetőséget, hanem a centrumországok tőkéjéért versenyeznek nemzetállami villongással. Ugyanakkor megfigyelhető Orbán politikájában egy rafinált csavar, miszerint kibéküléspolitikát folytat a szerb Vučiccsal, a roman Orbannal és a szlovák Matoviccsal. A nacionalista kormányok jól együtt tudnak működni a térségben élő munkaerő kiárusításában. Ez a kisebbségeket még rosszabbul érintheti, a kelet-közép-európai vezérek politikája olykor perifériás szegregátumot eredményez. Mindeközben hatalmas szürkeállomány, jól képzett munkaerő megy el Nyugatra. Ezzel az orbáni politikával leépítettük a regionális együttműködések lehetőségét. Az észak-déli irányú, határokon átnyúló együttműködés mérsékelhetné a térségek közti egyre növekvő egyenlőtlenségeket, az elszegényedést, ami a többségi-kisebbségi lakosságnak egyaránt rossz ezekben a posztszocialista országokban. Ez a lehetőség úgy tűnik – legalábbis egyelőre –, elveszett.
Hogy érzi magát a rendszerváltás előtti demokratikus ellenzék egykori liberális tagjaként?
Erre egy nagyon csúnya szót tudnék mondani. A demokratikus ellenzék hatalmas erkölcsi és politikai tőkét halmozott fel 1990 előtt, ami a rendszerváltás táján javarészt az SZDSZ-ben testesült meg, a legtöbben ott kötöttünk ki. Nem volt véletlen az a hatalmas támogatottság, amit az első szabad választáson kaptunk, amelyet aztán hihetetlen gyorsasággal sikerült elvesztegetnünk. A felelősségérzet mellett ez egy pocsék érzés. Mentségünkre annyit lehet felhozni, hogy az ország nem volt felkészülve a világ kinyílására. Itt a KGST falai között nem igazán ismertük azokat a folyamatokat, működéseket, melyek a nyugati világban kialakultak. Sokan azt hitték, kimennek az oroszok, és másnap Ausztria szintjén fogunk élni. Mára hatalmassá vált a demokratikus gondolkodás, a hatalmi ágak és az intézmények működési deficitje. Demokraták nélkül demokratikus intézményrendszert működtetni nem lehet.
Mit gondol, lehet az EU a mentsvár a tekintetben, hogy ellenáll az „elsalvinisedésnek, ellepenesedésnek”, és megmarad erős viszonyítási pontnak a liberális demokráciák számára?
Szerintem Orbán nem akar kilépni az unióból. Ösztönösen rátalált egy politikai szerepre, ami nagyon jó neki, az országnak kevésbé. A kétpólusú világ megszűnése után kialakuló trendek és azok a hatalmas változások, amelyek Kínát felhúzták, és az Egyesült Államok elnökében olyan szorongást keltenek, ami a legostobább döntésekre késztetik, Orbán pávatáncának kedveznek jelenleg. Ez a politikai helyzet nemcsak a magyar miniszterelnököt szülte meg, hanem Boris Johnsont is, Trumpot és a többieket. Ennek az évnek a tragikus jelensége, a koronavírus nagy figyelmeztetés a társadalmak számára, fordulópontot jelenthet akár az európai integrációra nézve is. Az unió léte, számos vitathatatlan problémája, nehézkes működése ellenére, még a rettenetesen dezinformált és manipulált lakosság körében is világos, hogy az az egyetlen lehetőség, hogy Magyarország ne sodródjon perifériára, ne szegényedjen el még jobban. Orbán jobban tudja, mint mi, hogy a türk tanácstól és a kínaiaktól nem fog ingyen pénzt kapni, sem Putyintól. Az uniós forrásokkal tartja fenn jelenleg is a hatalmát, építi a klientúráját, a kiszolgáltatottságot, ami a választásokon könnyen hozza a kétharmadot.
Lát esélyt arra, hogy az inga végre visszalendül a liberális demokrácia megerősödése felé?
A közeljövőben Magyarországon nem. Olyan politikai és társadalmi szocializáción mennek keresztül a generációk, aminek a következtében nincs is igény valódi demokratikus intézményi működésekre. Ez egy pokoli dolog. A magyar iskolarendszerben, a kivéreztetett egyetemektől a militarizálást éppen most megélő alapszintű iskolákig nem az a cél, hogy a demokratikus gondolkodási igény és döntéshozatali mechanizmus alakuljon ki. Szavazatmaximalizálás van, Orbán naponta méri a közhangulatot, és ennek megfelelően kommunikál. Eközben az egyharmad lakosság éhen gebed, és nem csak a keleti végeken. A magyar vidék haldoklik. Egy modernizációs programra volna szükség, amely millióknak jelentene mozgósítóerőt, s választ adna a nagy kihívásokra a klímaváltozástól a multiknak kitettségig. Mozgalmat teremtő, magával ragadó, tömegeket mozgósító alternatív programok nélkül nem fog menni. A jelenlegi ellenzéki pártok összefogása kevés ahhoz, hogy ezt a masszív, kőkemény, túlhatalommal rendelkező, rendkívül alantas, megnyomorító hatalmi berendezkedést ki tudják ütni.
Igor Matovič trianoni gesztusa a magyarokhoz reményt ébresztő?
Ha van valami reménye az embernek, akkor az, hogy Ceauşescu Romániájából is ki tudott jönni valamelyest a társadalom. Sokat járok a szlovák–magyar határ mentén, bizakodással, de fájó szívvel nézem, ahogy nyílik az olló, és a szomszédunk más úton és más irányba fejlődik. Az „ezeréves Magyarország” az ostoba politizálásával megvetett és kinevetett fekete bárány, miközben a fiatal, harmincéves szlovák állam jelentős eredményeket ér el. Nincs nacionalizmus, nincs antiszemitizmus, nincs őrült centralizáció, a lokalitásnak megvan a jelentősége, lehetősége, az önkormányzatok valóban azok, nem csak önmaguk karikatúrái. Összehasonlíthatatlanul kiszámíthatóbb az élet Szlovákiában hozzánk képest, a társadalom, beleértve a magyarokat is, sokkal jobb mentális állapotban van. Ez egyfajta reményt ad, hogy túl lehet jutni Mečiaron, Ceauşescun, és Orbánon is.
