Túl lehet jutni Mečiaron, Ceauşescun és Orbánon is

Összehasonlíthatatlanul kiszámíthatóbb az élet Szlovákiában hozzánk képest, a társadalom, beleértve a magyarokat is, sokkal jobb mentális állapotban van. Ez egyfajta reményt ad, hogy túl lehet jutni Mečiaron, Ceauşescun és Orbánon is. Törzsök Erika szociológus, kisebbségkutatónak sokkal több jó híre nem nagyon van, de megszívlelendő gondolata annál inkább – több évtizedes liberális kisebbségpolitikusi múlttal.

Első beszélgetésünkkor azt mondta: nem akar Trianonról beszélni, mert néhány kiváló írás, interjú kivételével ez a diskurzus ismét oly mértékben el van rontva, hogy csak a Fidesz narratíváját erősíti. De akkor nem kellene inkább a széttépett országról szóló nemzeti etnicista áldozatnarratíva helyett a valóságról beszélni?

Az a dilemma, hogy hogyan lehet ezt a kérdést úgy tárgyalni, hogy ne boruljunk be a nemzeti önsajnálatba, az áldozatszerepbe, és ne bántsunk meg senkit. Sőt, segítsen kijönni a „zsákutcás magyar történelemből”. Nem lehet bepótolni a korrekt oktatás, tiszta beszéd évtizedes hiányát. Érdemes ugyanakkor megnézni, hogy a XX. századi történelem különböző időszakaiban milyen hatással van a magyar kormányok kül- és kisebbségpolitikája a határon túli magyar közösségekre. Talán Bethlen István kormánya volt az egyetlen, Bánffy Miklós külügyminiszterrel, amely odafigyelt erre, de ők ismerték Európát és a régiót is, s meg kellett csinálni Magyarországot. A két világháború között kitűnő gimnáziumokat, sok ezer tanyasi iskolát hoztak létre. Kiváló, nemzetközi hírű tudósok sora került ki a korabeli Magyarország iskoláiból. Az is igaz, hogy ezekben is megjelent a revizionista gondolkodás, sőt a numerus clausus, de az oktatás nemzetstratégiai ügy volt.

Ahogy ma is annak kellene lennie.

Ehhez képest a Klebelsberg név az adott intézményen ma már csak a nemzeti hülyeséget fedi. A kisebbségpolitika egyik egykori alakítójaként az 1990-es évek közepétől, a 2000-es évek elején a Szülőföld programmal és a Varratmentes Európa régiófejlesztési terveivel képzeltük a jövőt. Az egyfelől szuverenista, másfelől homogenizáló, centralizáló, etnonacionalista politikákkal szemben valami mással próbálkoztunk. Ehhez képest rossz látni, hova jutottunk az általam is képviselt határon átnyúló regionális együttműködéstől, a közös térségi intézményi és infrastruktúrafejlesztéstől a Székelyföld esetében például a szélsőséges, szegregált helyzetet kialakító politikáig. A NER ebben is iszonyatosan pusztító, amit első perctől kezdve látni lehetett, s mára soha nem látott gyűlölet feszül az „anyaországiak” egy része és a határon túli magyarok között. Trianon külön és másért fáj a magyarországiaknak, s a határon túli magyaroknak.

Az Orbán-kurzus – nyilatkozta több helyen – Fidesz-szavazóknak, pénzmosodának, gyarmatosítandónak tekinti a szomszédos országok magyarságát a fiókpártokon keresztül áramló források révén. Lát változást?

Semmit. Csak a nagyságrendben. Gazdaságszociológusként annak idején úgy gondoltam, meg kell néznünk azt a helyzetet, hogy milyen állapotban vannak ezek a térségek, s így elkészítettük a helyzetfelmérést Közeledő régiók a Kárpát-medencében címmel, áttekintve Dél-Szlovákia, Erdély és a Vajdaság gazdasági átalakulásának esélyeit. Úgy gondoltuk, csak az adott térségben élők, kisebbségiek és többségiek egyetértésével lehet elkezdeni a közös gondolkodást, a források szinergikus felhasználását. A közös döntések nyilvánosak voltak. Idealistán azt gondoltuk, hogy miután e határ menti térségek multietnikusak, és a határok végre átjárhatóvá váltak, nézzük meg, mit jelentene az ott élőknek a közös infrastruktúra, intézményfejlesztés vagy egy közös társadalombiztosítási rendszer. Ha valakinek például a Dunától északra hirtelen egészségügyi ellátásra van szüksége Párkányban, át lehessen hozni Esztergomba a kórházba, és ne Nyitrára kelljen vinni. A régióközpontoktól szerencsétlenül elválasztott régiók lakossága számára élhetőbb, észszerű intézményi, gazdasági megoldásokat találni. Ehelyett van a szuverenista, etnonacionalista politizálás, ez a teljesen átláthatatlan klientúravásárlás Fidesz-fiókpártokkal, amelyek megosztják a térség magyarságát, gyengítve ezzel az adott közösség politikai érdekérvényesítő képességét! Emiatt legutóbb Szlovákiában egy magyar párt sem jutott be a pozsonyi parlamentbe.

Miért nem látja ezt át a Fidesz hazai és határon túli tábora?

Orbánék – és ezt már nem is nagyon szoktuk kihangsúlyozni – két dologgal kerültek másodszor is hatalomra 2010-ben. Az egyik a korrupcióellenes diskurzus, a másik a nacionalista narratíva felerősítése. Ez utóbbira azért van Magyarországon nagy lehetőség, mert a két világháború közötti revansista gondolkodást megalapozta az a gyakorlat, amikor is a gyerekek az iskolában a tanítás előtt a „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában” szöveget imádkozták, a tanteremben Nagy-Magyarország térképe lógott a falon, felnőttként könnyen váltak a revansista politika eszközévé. Magyarország később ismét a vesztes oldalon állt, a térség a szovjet érdekszféra része lett, és nem sikerült a lakosság számára világossá tenni, hogy a II. világháborús revansista politika lökte az országot „Hitler utolsó csatlósa” szerepébe, s juttatott ismét magyar milliókat más államalakulatokba. 1949 után elindult a tiltás, a képmutatás és felelősséggyártás. Ifjúságom idején a Himnuszt vagy a Szózatot legfeljebb templomokban lehetett énekelni. Nemzetiszínű zászló vagy kokárda március 15-én provokációnak számított. E szimbólumok tiltása óriási elégedetlenséget érlelt a lakosságban. 1956-ban aztán ez is jelentős szerepet játszott. Miközben a revansista nevelésben részesülő fiatalok felnőtté válva sem voltak tudatában például annak, hogy Erdély 7,5 milliós lakosságának nagy többsége román. A „három tenger határolta országról” szóló legendák egy fiatal gyereknek is megragadják a képzeletét, főleg, ha fogalma sincs a tényleges történelemről később sem. Orbán jó érzékkel rájátszott ezekre az érzelmekre. A baloldalnak meg a liberálisoknak pedig mindig is volt egy vaksága a nemzeti kérdésre, szimbólumokra. Ez az érzéketlenség hatalmas tömegeket sodort a Fidesz-szavazók körébe. Ez a tudatalatti történet olyan gyűlöletet kelt a szomszédos országokban élő többségek iránt, ami szinte kezelhetetlen, és bármikor lehívható. És ez megvan a szomszéd országok többségénél is a magyarokkal szemben. Amióta Finkelsteint alkalmazta Orbán, látjuk, hogy legegyszerűbb, leghatékonyabb ellenségképeket gyártani és a nemzeti érzésekre, sérelmekre rájátszani. Eközben azért jönnek az új generációk, akik egy része nem kiszolgálója ennek a befülledt, áporodott gondolkodásnak. Van egy határon túli fiatal magyar értelmiség a szomszédos országokban, akik megjárták a világot, nyitott szemmel figyelik saját helyzetüket, az adott ország többségi politikáját, s ami Magyarországon folyik. Más fogalmi rendben gondolkodnak. Azt a kérdést teszik föl, hogy a kisebbségi helyzetben élők politikai emancipációjára milyen lehetőségek vannak? Ez a szempont mikor merült föl a „nemzeti együttműködés rendszerében”? Erre a kérdésre a kettős állampolgárság nem megoldás. Ez sem a külpolitikában, se magyar kisebbségpolitikában nem szempont. A legjobb kisebbségpolitika a jó magyar országimázs volna, mert annak van presztízse. Az Orbán-kormánynak köszönhetően ma már csak utálnak minket vagy röhögnek rajtunk mindenhol.

Ha a magyar állam szisztematikusan megsérti az egyetemes emberi jogokat, akkor számíthatunk-e arra, hogy bárki a magyar ügy mellé áll Európában? – kérdezi egyik írásában Sárosi Péter jogvédő, történész. Mintha Orbánék rontanák az esélyeket…

Így van. A 2004-es EU-csatlakozásunkkor kevesen gondoltak arra, hogy azok a hatalmas regionális különbségek, melyek az évtizedek során kialakultak, milyen következményekkel járnak majd. Szlovákia, Magyarország, Románia nem az egymással való együttműködésben látták meg a lehetőséget, hanem a centrumországok tőkéjéért versenyeznek nemzetállami villongással. Ugyanakkor megfigyelhető Orbán politikájában egy rafinált csavar, miszerint kibéküléspolitikát folytat a szerb Vučiccsal, a roman Orbannal és a szlovák Matoviccsal. A nacionalista kormányok jól együtt tudnak működni a térségben élő munkaerő kiárusításában. Ez a kisebbségeket még rosszabbul érintheti, a kelet-közép-európai vezérek politikája olykor perifériás szegregátumot eredményez. Mindeközben hatalmas szürkeállomány, jól képzett munkaerő megy el Nyugatra. Ezzel az orbáni politikával leépítettük a regionális együttműködések lehetőségét. Az észak-déli irányú, határokon átnyúló együttműködés mérsékelhetné a térségek közti egyre növekvő egyenlőtlenségeket, az elszegényedést, ami a többségi-kisebbségi lakosságnak egyaránt rossz ezekben a posztszocialista országokban. Ez a lehetőség úgy tűnik – legalábbis egyelőre –, elveszett.

Hogy érzi magát a rendszerváltás előtti demokratikus ellenzék egykori liberális tagjaként?

Erre egy nagyon csúnya szót tudnék mondani. A demokratikus ellenzék hatalmas erkölcsi és politikai tőkét halmozott fel 1990 előtt, ami a rendszerváltás táján javarészt az SZDSZ-ben testesült meg, a legtöbben ott kötöttünk ki. Nem volt véletlen az a hatalmas támogatottság, amit az első szabad választáson kaptunk, amelyet aztán hihetetlen gyorsasággal sikerült elvesztegetnünk. A felelősségérzet mellett ez egy pocsék érzés. Mentségünkre annyit lehet felhozni, hogy az ország nem volt felkészülve a világ kinyílására. Itt a KGST falai között nem igazán ismertük azokat a folyamatokat, működéseket, melyek a nyugati világban kialakultak. Sokan azt hitték, kimennek az oroszok, és másnap Ausztria szintjén fogunk élni. Mára hatalmassá vált a demokratikus gondolkodás, a hatalmi ágak és az intézmények működési deficitje. Demokraták nélkül demokratikus intézményrendszert működtetni nem lehet.

Mit gondol, lehet az EU a mentsvár a tekintetben, hogy ellenáll az „elsalvinisedésnek, ellepenesedésnek”, és megmarad erős viszonyítási pontnak a liberális demokráciák számára?

Szerintem Orbán nem akar kilépni az unióból. Ösztönösen rátalált egy politikai szerepre, ami nagyon jó neki, az országnak kevésbé. A kétpólusú világ megszűnése után kialakuló trendek és azok a hatalmas változások, amelyek Kínát felhúzták, és az Egyesült Államok elnökében olyan szorongást keltenek, ami a legostobább döntésekre késztetik, Orbán pávatáncának kedveznek jelenleg. Ez a politikai helyzet nemcsak a magyar miniszterelnököt szülte meg, hanem Boris Johnsont is, Trumpot és a többieket. Ennek az évnek a tragikus jelensége, a koronavírus nagy figyelmeztetés a társadalmak számára, fordulópontot jelenthet akár az európai integrációra nézve is. Az unió léte, számos vitathatatlan problémája, nehézkes működése ellenére, még a rettenetesen dezinformált és manipulált lakosság körében is világos, hogy az az egyetlen lehetőség, hogy Magyarország ne sodródjon perifériára, ne szegényedjen el még jobban. Orbán jobban tudja, mint mi, hogy a türk tanácstól és a kínaiaktól nem fog ingyen pénzt kapni, sem Putyintól. Az uniós forrásokkal tartja fenn jelenleg is a hatalmát, építi a klientúráját, a kiszolgáltatottságot, ami a választásokon könnyen hozza a kétharmadot.

Lát esélyt arra, hogy az inga végre visszalendül a liberális demokrácia megerősödése felé?

A közeljövőben Magyarországon nem. Olyan politikai és társadalmi szocializáción mennek keresztül a generációk, aminek a következtében nincs is igény valódi demokratikus intézményi működésekre. Ez egy pokoli dolog. A magyar iskolarendszerben, a kivéreztetett egyetemektől a militarizálást éppen most megélő alapszintű iskolákig nem az a cél, hogy a demokratikus gondolkodási igény és döntéshozatali mechanizmus alakuljon ki. Szavazatmaximalizálás van, Orbán naponta méri a közhangulatot, és ennek megfelelően kommunikál. Eközben az egyharmad lakosság éhen gebed, és nem csak a keleti végeken. A magyar vidék haldoklik. Egy modernizációs programra volna szükség, amely millióknak jelentene mozgósítóerőt, s választ adna a nagy kihívásokra a klímaváltozástól a multiknak kitettségig. Mozgalmat teremtő, magával ragadó, tömegeket mozgósító alternatív programok nélkül nem fog menni. A jelenlegi ellenzéki pártok összefogása kevés ahhoz, hogy ezt a masszív, kőkemény, túlhatalommal rendelkező, rendkívül alantas, megnyomorító hatalmi berendezkedést ki tudják ütni.

Igor Matovič trianoni gesztusa a magyarokhoz reményt ébresztő?

Ha van valami reménye az embernek, akkor az, hogy Ceauşescu Romániájából is ki tudott jönni valamelyest a társadalom. Sokat járok a szlovák–magyar határ mentén, bizakodással, de fájó szívvel nézem, ahogy nyílik az olló, és a szomszédunk más úton és más irányba fejlődik. Az „ezeréves Magyarország” az ostoba politizálásával megvetett és kinevetett fekete bárány, miközben a fiatal, harmincéves szlovák állam jelentős eredményeket ér el. Nincs nacionalizmus, nincs antiszemitizmus, nincs őrült centralizáció, a lokalitásnak megvan a jelentősége, lehetősége, az önkormányzatok valóban azok, nem csak önmaguk karikatúrái. Összehasonlíthatatlanul kiszámíthatóbb az élet Szlovákiában hozzánk képest, a társadalom, beleértve a magyarokat is, sokkal jobb mentális állapotban van. Ez egyfajta reményt ad, hogy túl lehet jutni Mečiaron, Ceauşescun, és Orbánon is.