Végállomás a külső vágányokon - avagy a nagy trianoni lakásválság

A békeszerződés után százezrek költöztek az anyaországba, ahol megfelelő lakhatás híján vagonlakóként kezdték újra életüket. Egy kaposvári leszármazott visszaemlékezései.

– Édesanyám és a nagymamám, ha valahol szóba került Erdély, mindig sírdogáltak egy sort, sohasem tudták elfelejteni, mit kellett otthagyniuk 1921-ben – mondja Gizi néni, s könnybe lábad a szeme. – Viszont az is igaz, ha nem kell menekülniük, anyám nem ismerkedik meg apámmal, vagyis tulajdonképpen az életemet köszönhetem Trianonnak.

A 95 éves kaposvári asszony szülei az első világháborút követő békeszerződés után az új határokon túlról menekültek Magyarországra, a somogyi megyeszékhelyen állt velük rakodóvágányra a szerelvény, s lettek előbb vagon-, majd barakklakók. Ahogyan akkoriban sok tízezren, akik nem tudták-akarták elfogadni, hogy idegen országban éljenek. Kaposvárra több mint kétezren érkeztek rövid idő alatt, elsősorban Erdélyből, a Felvidékről, Szlavóniából és Horvátországból. Gizi néni nagyapja, Fekete Sándor 1921-ben kerekedett fel három lányával Piskiből, ahogyan ezt az 1932-es kiadású Magyar Mozdonyvezetők Almanachja is dokumentálta: az 1881-ben Temesváron született férfi 1906-ban tett mozdonyvezetői vizsgát, s Óváralján, majd Piskin szolgált, végül 1921-ben „hazafias magatartása miatt menekülnie kellett, s üldöztetése és a menekülés közbeni izgalom miatt 1921-ben elhunyt”.

– Nagyjából egy héttel azután halt meg, hogy Kaposvárra érkeztek – meséli Gizi néni. – Nagyanyám itt maradt a három lánnyal, Matilddal, Eleonórával és Irmával, vagyis az én édesanyámmal. A cukorgyári mellékvágányok mellett kaptak két vagont, ahová nagy nehezen bezsúfolták a temesvári és piski házból kimentett bútorokat. Mellettük egy szintén vasutas zágrábi család kezdett új életet: így lett szomszéd Fekete Sándor özvegye és Végh Lajos.

És így ismerkedett meg Fekete Irma ifjabb Végh Lajossal. Eleinte együtt játszottak, majd egymásba szerettek, s alig több mint három évvel később, amikor Irma betöltötte a tizenötöt, össze is házasodtak. Az oltár elé azonban már nem vagon-, hanem barakklakóként vonultak.

„Idestova még néhány nap és a MÁV ki fogja telepíteni a vagonlakókat” - írta 1922. június 24-én az Uj-Somogy. „Ez így nagyon szürkén, unalmasan, szinte kongó banalitással hangzik, de ha felvetjük a kérdést, hogy tkp. hol szándékoznak tető alá hozni az eddig is ezer és ezer megpróbáltatáson, ki- és beköltöztetésen, időközönkénti transzportálásokon átment s ez idő alatt teljes nincstelenségbe rongyolódott menekült vagonlakókat, akkor azonnal más színezetűvé válik e kérdés. Hová helyezik majd őket? Újabb odúkba, várótermekbe, őrházakba, vagy ezek híján a szabad ég alá, vagy legjobb esetben pusztai karámokba? (...) Azokat a menekült családokat, akik forró hazaszeretetüknek s a magyar állameszméhez való töretlen ragaszkodásuknak adták tanújelét akkor, amikor ha a nemzetiségektől ideig óráig zaklatott is, de végeredményben kényelmes otthonukat felcserélték a nélkülözéssel és nyomorúsággal csak azért, hogy a magyar földön lehessenek...”

A cikk írója nem túlzott: a menekültek jórészt az akkori középosztályból kerültek ki, korábbi otthonukban állami hivatalt viseltek, s miután a bevonuló megszálló csapatoknak első dolga volt, hogy hűségesküt kérjenek tőlük, ezt megtagadva sokan elmenekültek. Ám költözésüket nem gondolták véglegesnek, sokáig reménykedtek benne, a nagypolitika rendezi a trianoni határokat, s visszatérhetnek eredeti otthonukba. A rengeteg középosztálybeli hivatalnoknak a maga módján az állam is segíteni próbált, mondvacsinált állásokba kerültek, rengeteg „tiszteletbeli” – jegyző, tanácsnok, ügyész – címet osztottak ki közöttük, s ez alapján kaptak fizetést az államtól, valójában valódi munkavégzés nélkül.

Lakást azonban nem tudtak ilyen könnyen adni neki, az Uj-Somogy egyik korabeli cikke szerint 950 kérelem érkezett rövid idő alatt a lakáshivatalhoz, s alig harmaduknak sikerült megfelelő megoldást találni. Éppen ezért „Dr. Szopkó polgármester felíratott intézett a minisztertanácshoz, melyben a lakások felépítésére támogatást kért. (...) A minisztertanács 2 millió koronát szavazott meg a kiadások fedezésére. A pályázatokat a város már ki is adta s a jövő héten már meg is kezdik a munkálatokat. Tíz lakást az Árpád u-i barakkoknál, 30 másik lakást pedig a Honvéd téren fognak felépíteni.”

– Az evangélikus és a református templom között állt a barakk, ahová a nagyszüleim és a szüleim költöztek – mondja Gizi néni. – Úgy tűnt, hosszú évekre kell berendezkedniük, és így is lett. Így már én is ott születtem.

Saját emlékei azonban már nincsenek a barakkokról a 95 éves asszonynak, mert a család néhány év múltán kapott egy belvárosi lakást. A barakklakásokat pedig ezután elbontották.

– A szüleim rengeteget meséltek azokról az időkről – emlékszik vissza Gizi néni. – A családban Trianon természetesen mindig előkerült, s nekünk személyes okokból mást jelentett, mint a nagy többségnek. Amikor a második világháború előtti években iskolásként felvonultunk Trianonra emlékezve, s azt skandáltuk, Mindent vissza!, én azt is kiabáltam, hogy Erdélyt vissza! Tényleg sokáig hittük, hogy visszamehetünk. Szakszervezeti úttal én el is jutottam, sőt, egyszer anyám is ki tudott utazni egy körútra, de a piski házat nem láthatta. Apám pedig Zágrábba utazott ki helyettem egy szakszervezeti kirándulással, ő meg is találta a családja régi otthonát. Szegény nagyanyám azonban már sohasem jutott el Erdélybe, de mindig tudtuk, mikor jut eszébe a szülőföldje. Ha nagy honvágya támadt, nekiállt sütni: volt egy csokoládés sütemény receptje az erdélyi időkből, ezt már generációk óta ugyanúgy készítjük. Ez a mi trianoni örökségünk.