Magyarország euróéretlensége

Két évtizeddel ezelőtt vezették be az eurót, az Európai Unió közös valutáját. Brüsszelben a béke, a szolidaritás, a gazdasági prosperitás és a tagországok közötti konvergencia fő eszközeként és előmozdítójaként harangozták be az új valutát. A következők voltak közös valutától remélt konkrét előnyök: 1. az európai identitás és összetartás politikai jelképe, 2. a nemzeti valuták átváltási költségének megtakarítása, 3. a valutaárfolyam-kockázat megszűnése, és 4. az egymás közötti kereskedelem ösztönzése. Milyen az eredménymérlege a 19 uniós tagországban használt egységes fizetőeszköznek?

Ahogy Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság volt elnöke mondta: „Legtöbbünk számára európainak lenni az eurót jelenti.” Ez talán a legnyilvánvalóbb szimbolikus haszon. Az európai politikai integráció gyorsítása céljából azonban egy koraérett fizetőeszköz vált az EU egységes valutájává, amelyet születésétől fogva súlyos konstrukciós hibák jellemeznek. Az eurózónán belül akkor vezettek be egy merev árfolyamrendszert, amikor a világ többi része a rugalmas, lebegő árfolyamok felé mozdult el. A valutaunió azonban így sem szabadult meg az árfolyamkockázattól, mivel az a tagországok eltérő fejlettsége és makroökonómiai körülményei következtében burkolt formában – az euró „nemzeti” reálárfolyamainak mozgásában – fennmaradt. Az euró egyik alapvető rendszerhibája a nagyfokú kereskedelmi mérlegaránytalanságokat automatikusan korrigáló árfolyam-mechanizmus hiánya. A fiskális integráció és transzferek hiányában ez egyenesen vezetett a déli periferikus országok súlyos adósságválságához, Görögországtól Olaszországig. Az euró rendszeréből hiányzik a válságok kezeléséhez szükséges árfolyam- és fiskális rugalmasság.

Az euró nem váltotta be a reményeket a gazdasági növekedés gyorsítását és a tagországok közötti fejlettségi konvergenciát illetően sem. Ellenkezőleg: sok tagország számára az euróéra – különösen a 2008-as globális pénzügyi válság utáni évtizedben – lassulást, egyes esetekben stagnálást és visszaesést hozott. Az övezet összevont GDP-jének 1,5 százalékos átlagos évi emelkedése nemcsak az euró előtti időszakhoz képest alacsony, de az övezeten kívüli uniós tagországokhoz és az olyan fontos versenytársakhoz viszonyítva is, mint Kína és Amerika. Különösen kiábrándító volt a 2008-as globális pénzügyi válság utáni 0,8 százalékos GDP-tempó, ami csupán karnyújtásnyira van a gazdasági vesztegléstől. Az Európai Központi Bank utóbbi években követett vaskos mennyiségi lazítási programja nélkül a zóna gazdasága elhúzódó recesszióba süllyedt volna.

Az elmúlt két évtizedben a valutaklub nem növelte az egymás közötti kereskedelem súlyát, miközben a várttal ellentétben jövedelemátcsoportosítást idézett elő a tagországok között. Fő haszonélvezőként Németország és Hollandia az eurótérség olyan gyengébb partnerei rovására húzott nagy gazdasági előnyöket, mint Olaszország, Görögország, Spanyolország, Portugália és Ciprus. Az euró bevezetésekor Németország egy főre eső GDP-je csupán hat százalékkal volt magasabb Olaszországénál, ám húsz évvel később a különbség már egyharmadra nőtt. Görögország esetében pedig a kezdeti másfélszeres fejlettségi szakadék a duplájára emelkedett Németországgal szemben. Toronymagas exporttöbbletével különösen Németország hárította át az alkalmazkodás terheit a krónikusan kereskedelmi deficites déli klubtársakra. Németország sikeresen exportálta munkanélküliségét, amely tavaly csupán három százalék körül volt Görögország 17, Spanyolország 14 és Olaszország 10 százalékával szemben. Mostani félkész állapotában az euró – fiskális unió és más valutauniós intézmények hiányában – erősen differenciáló hatású: az eredendően versenyképes, merkantilista beütésű, a bérfegyelmet betartó tagállamoknak kedvez, az európeriféria számára viszont alkalmazkodási kényszerzubbonyt, adósságcsapdát és erőforrás-elszívást jelent.

Magyarországnak az euróövezethez való csatlakozása már hosszú ideje szenvedélyes viták tárgya. Ezek a viták igen gyakran aktuálpolitikai slágertémává süllyesztik a magyar euróbevezetés és az azzal kapcsolatos céldátum kérdését. Egyesek fölöttébb fetisizálják a valutauniónak a magyar gazdaság felzárkózásában és a „mag-Európához” való csatlakozásában játszott szerepét. Ugyanakkor nem fordítanak kellő figyelmet az euró felkészületlen bevezetésének jelentős gazdasági kockázataira. Pedig ezekre szép számmal vannak negatív országpéldák a működő valutaunióban, Görögországon kívül is.

A magyar gazdaság euróérettségével kapcsolatos kérdőjelek – különösen a termelékenységet jóval meghaladó, „felzárkóztató” bérnövekedés veszélye – miatt az euróra való áttérést követően fennáll a kockázata a „magyar” euró exportfékező felértékelődésének. Ahogy az például Szlovéniában történt az euró 2007-es bevezetése után, gazdasági károkat okozva az országnak. Szlovákia későbbi csatlakozása már sikeresebb volt, de a „szlovák” euró is felértékelődött a 2009-es belépés óta, tehát északi szomszédunk export- és általános gazdasági teljesítménye az euró nélkül valószínűleg még jobb lett volna.

Bár hiba lenne túlértékelni az árfolyamhatást, érdemes megjegyezni, hogy az elmúlt évtizedben a nemzeti valutával bíró Lengyelország gazdasági teljesítménye felülmúlta Szlovákiáét. Az eurós tagság kapcsán nálunk gyakran hivatkoznak Szlovákiára mint „bezzegországra”, azt sugallva, hogy az euró számottevően hozzájárult az ország viszonylagos gazdasági sikereihez, amelyekben nem az euró, hanem két másik tényező játszott fontos szerepet. Az egyik az egy főre eső nettó külföldi működő beruházások kiugróan magas szintje, amellyel Szlovákia jócskán megelőzte hazánkat is. A másik a történelmileg fegyelmezett, rendkívül alacsony államadóssági rátát (2008-ban 27 százalék!) eredményező pénzpolitika örökségéből ered, amely az utóbbi évtizedben meglehetősen expanzív, gazdaságélénkítő fiskális politikának nyitott teret.

Magyarország számára ma a valódi dilemma nem az, hogy belépjen-e az eurózónába vagy sem, hanem az, hogy mikor. Én az elhamarkodott, politikai nyomással kikényszerített, vaskos gazdasági kockázattal járó belépés ellen vagyok. Sok a politikai riogatás a többsebességes Európával kapcsolatban, bár az utóbbi időben mintha alábbhagyott volna az „aki kimarad, az lemarad” tábor lendülete. Magyarországot nem lehet kirekeszteni a valutaunióból, ha valóban készek és érettek leszünk a csatlakozásra. Az igazi vita csupán arról folyhat, hogy ma, holnap vagy holnapután csatlakozzunk-e.

A valutaunió jelenlegi tökéletlenségével szükségszerűen együttjáró, jelentős gazdasági rizikók miatt nem tartom hazánk érdekének az euróövezet előszobájába, az európai árfolyam-mechanizmusba (ERM II) való sürgős bejutást. Tény, hogy hazánk még mindig nem tesz eleget az eurótagság több kritériumának. Az Európai Bizottság legújabb, napokban közzétett konvergencia jelentése egyértelműen kimondja, hogy Magyarország nem teljesíti az euróbevezetés több feltételét (ár- és árfolyamstabilitás). Ráadásul a numerikus konvergencia kritériumoknak való megfelelés csupán szükséges, de nem elégséges feltétele az eurótagságnak. Magyarországnak még a „fenntartható konvergencia folyamatról” is tanúbizonyságot kell tennie stabilitásorientált gazdaságpolitikával és mélyebb szerkezeti reformokkal, ahogy a bizottsági jelentés hangsúlyozza. Ráadásul a hazai jog nem felel meg a jegybanki függetlenségre és monetáris finanszírozás tilalmára vonatkozó elvárásoknak sem.

Ilyen háttérrel szükség van-e a gyakran követelt, közeli csatlakozási céldátum kitűzésére? Szerintem nincs. Az előző kormányok által elhamarkodott módon, meggondolatlanul kitűzött összes eddigi céldátum durván irreálisnak bizonyult. (Például az első Orbán-kormány 2001-ben 2007. január 1-es euróbevezetést tűzött ki célnak.) Egy hosszabb távra szóló, reális csatlakozási stratégia kidolgozására azonban szükség van, annál is inkább, mert az EU-csatlakozási szerződésben vállalt nemzetközi jogi kötelezettségünk az euróövezetbe való belépés.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza