„Köszönöm, hogy kínlódsz velem, gyönyörűm!”

Hortobágy falu környékén több mint ötszázan laknak elzártan a pusztában, számukra egy asszony, a tanyagondnok jelenti a külvilágot.

Ide már csak földút vezet, az is elég viseltes. Elhagyatott állattartó telepek mellett visz az utunk, míg végül kiérünk a nagy legelő szélére. Tiszti-házak sorjáznak, a hatvanas-hetvenes években építettek ilyeneket, kocka formájúak, nagyjából nyolcvan-kilencven négyzetméteresek lehetnek, kis előkerttel, gazdasági udvarral. A Hortobágy-Halastó településrészen járunk, pár tucatnyian élnek már csak errefelé, ők is jobbára idősebbek. Régen virágzó kis közösség volt az övék, szinte mindenki az állami gazdaságnál dolgozott, halőrök, halászok éltek itt, s alapítottak családot. Az állami gazdaság rég megszűnt, helyette nem maradt semmi, ami munkát adna, legfeljebb egy-két tehenészet, de lassan azokat is gépesítik, nem kell a szakképzett munkaerő. A hajdani dolgozók a rendszerváltás után igyekeztek megvásárolni az addig bérlakásként szolgáló kis épületeket: mostanra ez maradt az egyetlen kapaszkodójuk egy boldogabb időkhöz, ám röghöz is köti őket, hisz ha mozdulnának, mennének gyerekek, unokák után, a „világvégén” lévő ingatlanokért nemigen kapnának annyi pénzt, amiből máshol új életet kezdhetnek.

Papp Józsefné három fiút nevelt fel itt, halőr férjével, de közülük csak egy él a településrészen, a másik kettő elköltözött. Az asszony nyugdíjasként is a kisközösség motorja, amikor találkozunk vele, akkor is épp másoknak segít: a szomszédja gyerekeinek járó napközis ételcsomagot veszi át. A hortobágyi önkormányzat tulajdonában lévő Hortobágy-Délibáb Nonprofit Kft. működteti azt a tanyagondoki szolgálatot, amely a puszták szétszórt népének jelent egyfajta kapaszkodót, nyújt összeköttetést orvoshoz, patikához, bolthoz, hivatalhoz. A koronavírus előtt heti egy alkalommal a kis mikrobusszal be is mehettek a faluba ügyeket intézni, márciustól június elejéig azonban ennek tilalma miatt a korábbinál is nagyobb elzártságban éltek, a külvilág felé szinte egyedüli kapocsként a tanyagondok szolgált. Posta Istvánné korábban a hortobágyi önkormányzatnál dolgozott, előbb parkolójegyárusként, majd helyettes tanyagondokként, három éve azonban egyedül viszi a szolgálatot. Ehhez elvégzett egy külön képzést is Lakitelken, a népfőiskolán.

A körzetében hét olyan tanyai településrész található, amelyek a községközponttól 2-13 km-re helyezkednek el, s gazdasági, kulturális, infrastrukturális szempontból is elmaradottnak számítanak. A statisztikai adatok szerint Hortobágy falu mintegy 30 ezer hektáros közigazgatási területén közel 530 fő él a hét tanyacsoportban, ahol a települési átlaghoz képest jóval magasabb, akár 80–90 százalékot is megközelíti a munkanélküliség: ez a nagy távolságokból, a tömegközlekedés hiányából, az alulképzettségből, és a volt állattartó telepek megszűnéséből ered. Árkus, Halastó, Kónya, Kungyörgy és Szásztelek között ingázva – két településrészbe, Mátára és Borsósra nem kell rendszeresen járnia, mert ezek közelebb fekszenek, könnyebb a bejutás - Posta Istvánné naponta tapasztalja, milyen mélyszegénységben élnek itt az emberek. Kónya felé tartva például az egyik családnak egyetlen kiló kenyeret és egy margarint viszünk. Az édesanya közmunkásként dolgozik, kora reggel vonattal indul be a faluba, a gyerekekre ilyenkor napközben a nagymama vigyáz. A szegénységükre jellemző, hogy reggel már nem volt otthon kenyér, így a tanyagondnokot kérte meg, vigyen ki napközben a családnak, de párizsit vagy májkrémet már nem tudott pluszban hozzávásárolni.

Az itteniek általában hetente kétszer hozatnak élelmet és gyógyszert, s a szociális ebédet is ezzel a kisbusszal hordják ki az iskola konyhájáról.

A szászteleki Kecskés Mihály nyolcvanegy éves, négy hónapja halt meg a felesége, akit ő ápolt. Korábban rakodóként dolgozott, az ízületeit, csontjait meg is viselte ez, ráadásul a ház, amiben lakik, vizes, huzatos. Neki még szerencséje van, a lánya a közelben lakik, így hétvégente ellátja őt egy kis levessel, de ha nem lenne a falugondoki szolgálat, mindennap csak hideg ételt enne, főzni ugyanis nem tud.

Néhány utcával arrébb egy hetvenhárom éves asszonyhoz megyünk, tőle recepteket hozunk el, s egy kiló cukrot kér legközelebbre. Nyolcvanezer forint a nyugdíja, ám ennek felét elviszi egy adósság, amit elhunyt fia hagyott maga után, s most helyette kell törlesztenie. Ha nem lenne a kiskert, ahol megterem a paradicsom, a paprika, meg az egyéb zöldségféle, neki sem jutna sokkal több a zsíros kenyérnél.

A 76 éves Bakos Györgyné is igyekszik ellátni magát: legutóbb száz dughagymát hozott ki neki a kisbusz, azokat már mind elvetette, s burjánzanak a palánták a kiskertjében. Két gyereke, hat unokája s öt dédunokája van, mellé pedig rengeteg energiája és életkedve, ami átsegíti az itteni nehézségeken. Még szőlőt is gondoz, amiből egy kis hordónyi bort készít, ez elég a családnak egy egész évre. Most csak egy kiló kenyeret kér, „köszönöm, hogy kínlódsz velem, gyönyörűm”, mondja búcsúzóul a tanyagondnoknak, aki lassan visszafelé indul. Kezdődik a délután, postára, gyógyszertárba majd végül a boltba megy a bevásárlócédulákkal, rajtuk a legszükségesebb élelmiszerek, semmi luxus, csak kenyér, tej, cukor, fizetésnapkor esetleg egy-egy csoki vagy zacskó chips a gyerekeknek.