Edit reggel hat óra után két perccel ért a Nyugatihoz. Kiszállt a taxiból, lesimította szoknyáját, ásított. A kürtőskalácsos kunyhó körül még érezni lehetett az előző estéről maradt vaníliáscukor-illatot. Bankkártyáját a tárcájába tette, a nyugtát hosszában kettétépte, egyik darabját a bódé melletti kukába dobta. Blézere bal zsebében két szem diót őrzött, melléjük csúsztatta a nyugta másik darabját. Az automatából menettérti jegyet váltott, egy átszállással; a visszaúthoz az aznap esti utolsó vonatot választotta. A táblán kikereste a hat huszonhármas nyíregyházi IC-t. Tizenhármas vágány, megjegyzés: Holló.
Gyászmadár, gondolta, lehajtotta fejét, és végignézett fekete blézerén, szoknyáján, harisnyáján. Matyi papa nem is érdemelné, hogy egy Pávával utazzak a temetésére.
Az utolsó kocsiba szállt, sporttáskáját fölrakta a leghátsó ülés fölötti poggyásztartóra. Amíg nagyapja a megyei kórházban feküdt, néhány hetente látogatta. Tudta, hétköznap hajnalban senki nem foglalkozik azzal, hova szól a helyjegye.
Leült az ablak mellé, menetiránynak háttal. Jobb lábával kibújt narancssárga futócipőjéből, kirázott belőle egy kavicsot. A kislábujja fölött kilyukadt a harisnya. Kínai vacak, legalább este nyugodt szívvel kidobhatom, gondolta.
Homlokát az üvegnek támasztotta, a látványpékség előtt egyenruhás férfi állt, papírpohárból kávét kortyolt. Az órájára nézett. Lett volna még ideje leszaladni egy eszpresszóért, de úgy döntött, inkább megpróbál aludni útközben. Behunyta a szemét, elképzelte a friss kávé illatát.
A kocsi ajtaja csipogott, és kinyílt. Negyvenegy, negyvenkettő, kiáltotta egy rekedt férfihang. Tudom, ne magyarázz, inkább hozd a csomagot, felelt egy asszony élesen.
Vidékiek, gondolta Edit, nem nyitotta ki a szemét. A pestiek ilyenkor még alig látnak, ők meg eddigre elvégzik a napi munka javát. Mint szegény Matyi papa, aki reggelente már négy órakor a kertben dolgozott.
Nagyapja akkor sem bírt fél ötnél tovább ágyban maradni, ha Edit éppen náluk aludt, a külső szobában. Matyi papa óvatosan kinyitotta az ajtót, és fölkapcsolta a lámpát. Amikor a plafonról lógó százas égő a szemébe világított, Edit morogva hasra fordult, és a párna alá dugta a fejét. Aludj csak, kislányom, suttogta a nagypapa, majd pár perc motozás után lekapcsolta a villanyt, és kiment az udvarra. Mire Edit felkelt, ő már elvégezte a munkát, amit az évszak igényelt; elültette a borsót, legallyazta a diófákat vagy megpermetezte a szőlőt.
Az öregasszony bezzeg soha nem hagyott aludni, gondolta Edit. A reggeli imádság után kiment a konyhába, bekapcsolta a Szent István Rádiót, föltekerte a hangerőt, és szándékosan csörömpölt az edényekkel.
Zacskózörgés hangja és fokhagymás fasírt szaga töltötte be a kocsit. Elindult a vonat, Edit fészkelődött az ülésen, a harisnyanadrág varrása félrecsúszott, bevágott a fenekénél. Rohadt vén banya, ez is miattad van, gondolta, aztán körülnézett, az üléstámla takarásában szoknyája alá bújtatta kezét, megigazította a varrást.
A kényelmetlen harisnyáról eszébe jutott gimnáziumi egyenruhája. Combját szúrta a szoknya durva anyaga, bőre viszketett a műszálas blúzban. Amikor Pestre költözött, megfogadta, hogy soha többé nem hord olcsó ruhákat. Nagyanyja viszont nem tűrte a pazarlást és a hiúságot. Néhány héttel korábban a kórházban egy ápolónőt megjátszós, szaros lábú parasztlánynak nevezett a mellzsebére akasztott ezüstórája miatt. Edit nem akarta megadni neki az örömöt, hogy őt is kikezdhesse, ezért a temetés előtti napot ruhavásárlással töltötte. Több turkálóban, kínai üzletben is járt. Visszafogott, de azért az otthoni piacon kaphatóaknál láthatóan jobb minőségű darabokat keresett. A harisnyanadrágot is aznap vette. Úgy hitte, nagyanyja egyedül azt szereti benne, hogy dicsekedhet vele a templomban. A kisboltban hallotta vissza, miket mondogat róla. Fölkerült a fővárosba, fontos munkája van. Jól keres, még a ruhái is jobbak, mint a szomszédok unokáinak, mégis szerény maradt.
Még szerencse, hogy két nap szabadságot adnak ilyenkor, gondolta. Nagyanyjának csak egyet vallott be. Nem engednek el több időre, szorít a határidő, mondta neki. A határidő szó mindig bevált. Elképzelte, ahogy az idős asszony a templom előtt sopánkodik, a saját nagyapja temetésére is alig engedik el, nem tudják nélkülözni szegény lányt, teljesen kizsigerelik, kár volt taníttatni, maradt volna inkább itt velünk a faluban szegénykém, miközben a szomszédok irigyen zsolozsmázzák, hogy mindent neked köszönhet az a gyerek, Magdikám.
Az elmaradó fákat figyelte, arra gondolt, ezután jó ideig nem jár majd erre. Gimnazistaként, ha hazament hétvégére, mindig menetiránnyal szemben ült, hogy messziről lássa nagyapja diófáit. Matyi papa még legénykorában ültette őket, aznap, amikor megkérte Magdika kezét. Azóta a falu legmagasabb fái lettek.
Edit tizenegy évesen, édesanyja halála után került a nagyszüleihez. Azon az őszön gyakran üldögélt nagyapjával a lombok alatti lócán. Babot, késői borsót fejtettek, kosarat fontak, máskor csak csöndben pihentek egymás mellett. Ha elpityeredett, az öreg megsimogatta az arcát, keresett pár száraz diót, két tenyere között megtörte, és megpucolta őket neki.
A diófák alatt sírta ki magát a kislány, amikor a nagyanyja megtépte, mert húsvétra szalagot kötött a hajába. Ott vigasztalta nagyapja pünkösdkor, miután visszarakta hajába a szalagot, és a nagyanyja fölpofozta. Nem érdemes ellenkezni vele, mondta neki Matyi papa. Kamaszkorában Edit a lócán mesélte el nagyapjának a csalódásait. Felnőttként sem tudott máshol sírni, amikor hazalátogatott, első útja mindig a fákhoz vezetett, ahol Matyi papa frissen tört dióval várta. Nem is tudom, mi lett volna velem a diófák nélkül, mondta egyszer a nagyapjának. Neked ültettem őket, kislányom, itt még a legyek sem zavarhatnak, válaszolta akkor az öreg.
Néhány hete, a kórházban Matyi papa elmagyarázta Editnek, a diófa annyira lassan nő, hogy azt soha nem magának ülteti az ember. Aztán kihúzta az éjjeliszekrény fiókját és kivett két diót. Megpróbálta megtörni őket, de már nem volt hozzá elég ereje.
Edit papír zsebkendőt vett elő a kézitáskájából, kifújta az orrát. Ahogy a zsebkendőt gyűrögette, bal kisujján, a köröm tövében vékony piros csíkot vett észre. Előző este mosta le a körömlakkot, nehogy nagyanyja megszólja. Megpróbálta lekaparni a maradék festéket, de nem sikerült. Legyintett, hátradőlt, behunyta a szemét.
Debrecennél jártak, amikor fölébredt. A szemközti ülésen negyvenes férfi ült, Edit lábát mustrálta. Ő keresztberakta lábait, térdét az ablak felé döntötte. A férfi elfordult. Edit elővette a telefonját, elolvasta a reggel érkezett céges leveleket.
Megérkeztek Nyíregyházára. Amíg a csatlakozásra várt, vett egy rántott húsos zsömlét és egy kis üveges vodkát a restiben. Készpénzzel fizetett, a blokkot a pulton hagyta. Beleharapott a szendvicsbe, elfintorodott. A hús vastag volt, rágós. Tarja, gondolta, és éppen olyan, ahogy az öregasszony szokta sütni. Edit, mióta egyedül élt, ha megkívánta a rántott húst, papírvékonyra klopfolt karajszeleteket sütött ki ebédre. Néha reszelt parmezánt is adott a morzsához.
Miután megette a szendvicset, bement a mosdóba. Haját szoros kontyba fogta, blúzán begombolta a két felső gombot. Egy zsebkendőre vodkát öntött, és addig dörzsölte vele bal kisujja körmét, amíg el nem szakadt a papír. Nem jött le a lakk. Orrához emelte az üveget. Még hogy a vodkának nincs szaga, gondolta, és a mosdóba öntötte az italt. Blézere zsebéből előkotorta a taxisnyugta maradékát, a szemetesbe dobta.
Bement az egyik fülkébe, lehajtotta az ülőke tetejét. Kezét alaposan átdörzsölte fertőtlenítő géllel, a sárgás foltokkal tarkított WC-tetőre több réteg papírt terített és leült. Sporttáskájából egy pár fekete törpesarkút vett elő. Kibújt a cipőjéből, megigazította sarkán a harisnyanadrágot. Fölkapta a kézitáskáját, kutatni kezdett benne. Talált egy gyűrött ragtapaszt, kibontotta, a festékfoltos körmére ragasztotta. Behunyta a szemét, sóhajtott. Futócipőjét törülközőbe csavarta és elrakta. Tudta, hogy a nagyanyja át fogja kutatni a csomagját, de abban bízott, a törülközőt nem bontja ki.
Mire végzett, beállt a záhonyi személyvonat.
Az utolsó kocsi végében, menetiránynak háttal ült le.
Kis híján elfelejtett leszállni a falujuk állomásán.
A hangosbemondó figyelmeztetésére eszmélt, az utolsó pillanatban ugrott le a vonatról. Mikor kilépett az állomásról, nyugtalanság fogta el. Ahogy közeledett nagyszülei házához, egyre feszültebb lett. Miután befordult az utolsó sarkon, megtorpant. Hosszan, némán állt, értetlenül nézte az üres udvart.
Kivágatta őket, suttogta egy idő után.
