Az ombudsman, vagy hivatalos nevén az alapvető jogok biztosa egyszerre személy és intézmény – nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt, ahol ombudsmani hivatal létezik. Magyar sajátosság viszont, hogy miután a Fidesz a maximumon túl is kihasználta a kétharmados többségből adódó lehetőségeket, és addig ütötte az alkotmányos rendszert, amíg az el nem kezdett a saját (pontosabban Orbán Viktor) képére emlékeztetni, a mi biztosunkra páratlanul fontos garanciális szerep hárul.
Sarkítva, de a valóságtól nem elrugaszkodva úgy is fogalmazhatunk: addig lehet európai sztenderdek szerinti magyar jogállamról beszélni, amíg az ombudsman a helyén van, és ellátja a feladatát. (Pontosabban utána is lehet róla beszélni, de már csak nosztalgiával, múlt időben.) És nem azért, mert ombudsmannak mindenképpen lennie kell, hanem azért, mert a magyar szisztémából több féket-ellensúlyt-kontrollt már nem lehet kiiktatni az egész építmény összedőlése nélkül.
A helyzetet bonyolítja, hogy a jelenlegi hatalom a rendszer átkalapálása keretében számos ombudsmani posztot megszüntetett – eltávolítva a regnáló biztosokat –, a megmaradót pedig átpozicionálta, vagyis sem az intézményi, sem a személyi aspektust nem hagyta érintetlenül. Ugyanakkor más területeken is elvégzett bizonyos jogszűkítéseket, amelyek indirekt módon mégiscsak megemelték az alapjogi biztost: szinte monopolhelyzetbe került az alkotmánybírósághoz fordulás tárgykörében.
Amúgy az ombudsman kakukktojásnak számít a hazai hatalmi berendezkedésben. Bár a parlament választja és számoltatja be, intézményként az ENSZ-hez is tartozik: a biztosi hivatal hatékonyságát végső soron az ENSZ értékeli. A nemzetközi szervezet ötévente vizsgálja az ombusmani intézményeket, két kategóriába sorolva őket. A magyar ombudsman ENSZ-akkreditációja mindeddig az A ligába, a teljes jogú tagok közé szólt, az elhúzódó felülvizsgálat nyomán azonban átkerülhetünk a B-be, a megfigyelők közé.
A pontos okot talán csak a felek tudják, de ha van mit kifogásolni a hazai biztos működésén, az leginkább a függetlenség hiánya. Vagyis például az a tény, hogy a jogosítványaival látványosan nem élve, évente átlagosan alig egy-két alkalommal fordul az AB-hez – értelemszerűen a kormány ellenében –, miközben az utolsó „igazi” ombudsman ezt minden évben több tucatszor megtette. (És nem a kormány alkotmánytisztelete változott meg közben, hanem a biztos személye.)
Hogy értsük: az évi egy-két eset nagyjából ugyanaz a nagyságrend, ahányszor a semmiféle függetlenséggel soha nem vádolt Áder János köztársasági elnök szembe mer szegülni a kormányzattal.
A magyar ombudsmant természetesen nem az ENSZ értékeli le: a szervezet pusztán csak dokumentálja azt az átpozicionálást, amit az Orbán-kabinet és a fideszes többség az ombudsmani hivatallal (részben a törvények átírása, részben a biztosok kiválasztása útján) végrehajtott. Ezzel viszont végső soron mégiscsak a magyar jogállamról állít ki bizonyítványt - márpedig a jogállamiság szempontjából a megfigyelő státusz nem sokkal ér többet, mint mondjuk a fagyizásban.