Egyáltalán nem páratlan kettősség: alávaló diktatúra idején kápráztatta el a világot a labdaművészet legmagasabb foka. Brazíliában már Artur da Costa e Silva elnöksége alatt súlyos emberi jogi visszaélések történtek, ám az agyvérzése után, 1969 októberében hivatalba lépő államfő, Emílio Médici még ki is bővítette a nemtelen arzenált: a polgári jogok további korlátozásán túl tömegessé vált a junta vélt vagy valós ellenfeleinek megkínzása, cenzúrázták a sajtót, és nemhogy a Playboy, de még a Der Spiegel magazin importját is betiltották, mert az szintén „sértette az erkölcsöt és a megfelelő viselkedést”.
A rezsim felkent központi lapszakértő tanácsadóját Peter Hoppalnak is hívhatták volna. Bár az is lehet: ha a pompás pécsi Péter ott és akkor Dél-Amerikában van, kiborul. Mert a brazil válogatott szövetségi kapitánya az illegális kommunista párt tagja, az éppenséggel újságíró João Saldanha volt. S nem azért kellett lemondania 1970 tavaszán, három hónappal a világbajnokság előtt, mert politikailag olyan messze állt Médicitől, mint az elnök a demokráciától, hanem azért, mert a diktátor szívesen látta volna kedvenc csatárát, Dariót a válogatottban, de Saldanha kikosarazta, mondván: „Én sem szólok bele, az elnök úr kiket nevez ki minisztereknek.”
Így került a szakvezetői posztra az a Mário Zagallo, aki 1958-ban és 1962-ben még Pelé (és Amarildo) oldalán, játékosként nyert világbajnoki címet. Saldanha ragyogó mérleggel – tíz győzelem, egy vereség – búcsúzott, ám az egyetlen vesztes mérkőzést is felrótták neki, mert a brazil válogatott 1968. március 11. és 1973. június 8. között, azaz több mint öt éven át csakis akkor kapott ki!
Ezért hát a már harmincnyolc évesen is bölcs Zagallo egyáltalán nem okoskodott, zömmel azokra építette vb-együttesét, akiket Saldanha is beválogatott. Minek változtatott volna, amikor a selejtezőket százszázalékos teljesítménnyel, hat győzelemmel és 23:2-es gólaránnyal zárta a táncos társaság?
Az ifjú szakvezető legföljebb finomhangolást végzett, de hallatlanul jó füllel. Elhatározta, hogy Brazília öt legjobb 10-esének egyaránt helyet ad a tizenegyben. A klubjukban a „mágikus” mezt viselők közül Gérson (Sao Paulo), Jairzinho (Botafogo) és persze Pelé (Santos) addig is rendszeresen játszott, ám Zagallo törzstaggá avatta Rivellinót (Corinthians) és Tostãót (Cruzeiro) is. Ezen kívül felfedezte a Santos tizenkilenc éves üstökösét, Clodoaldót, aki miatt a Cruzeiróban középpályást játszó Piazzát a hátvédsorba vezényelte.
Mindezzel már az első mexikói Mundial előtt „megnyerte” a vb-t, mert hat olyan ihletett muzsikust, amilyen a Clodoaldo, Gérson, Rivellino és a Jairzinho, Tostão, Pelé trió volt, azelőtt és azóta sem látott egy csapatban a világ. A fiatalabbak kedvéért: a 2002-es, szintén makulátlan produkcióval vb-aranyérmes brazil középpályás- és csatársorból csak a fenomén Ronaldo tudna biztosan bekerülni e virtuózok közé, Ronaldinho már nem feltétlenül, Rivaldo meg tuti, hogy nem.
A zsonglőrök minden vb-meccsét kétszer láttam hetvenben. Egyszer este-éjszaka, aztán másnap délelőtt fél tíztől, mert a televízió megismételte a mérkőzéseket, és a gimnázium direktora az iskolaválogatott tagjainak engedélyezte a futballmatinét. Az igazgatói szobában is csak ámultam, pedig brazilverőkön nőttem fel, és bár utóbb évtizedeken át személyesen átélhettem a földkerekség legnagyobb mérkőzéseit, a hatvanhatos liverpooli magyar–brazil 3:1 maradt életem találkozója. Amit a Goodison Parkban Bene, Albert, Farkas művelt a világbajnokságon tizenkét éve veretlen brazilokkal, az felülmúlhatatlannak tetszett...
Egészen 1970 júniusáig. Akkor megelevenedett a futballista „Harlem Globetrotters”. Sándor Csikar mondta a labdazsonglőrről a cirkuszban, hogy „szép, szép, de próbálja meg a Dalnoki mellett!”, ám Pelé és társai nemcsak megkísérelték megteremteni, hanem véghez is vitték a varázslatot a glóbusz legszigorúbb, legprofibb védőivel szemben. Hogy mást ne mondjak: a tinédzser Clodoaldo az ötven éve, 1970. június 21-én rendezett döntő (4:1) hajrájában úgy húzta az időt, hogy lazán átlépegetett a labda fölött, s miközben a gömb egy helyben állt, a testcselektől szerteszét futottak olyan itáliai legendák, mint Facchetti, Sandro Mazzola, Rivera, Riva...
Naná, hogy hat diadal lett a vége, azaz a brazil csapat mind a selejtezőkön, mind a vb-n száz százalékot produkált. Zagallo azt mondta: „Ez a csapat jobb, mint amelyik Svédországban, majd Chilében aranyérmet nyert. Ha valaki, én csak tudom.” A XXI. században a BBC és a World Soccer is minden idők legjobbjává avatta azt a brazil együttest, amelyről az 1966-ban született francia Eric Cantona így emlékezett meg a modern időkben: „Soha nem találok különbséget az 1970-es világbajnokság döntője és a fiatal Rimbaud költészete között.” Az argentin (!) Cesar Luis Menotti pedig ekképpen áradozott Peléről: „Di Stefano, Maradona és Messi volt egyben.”
A korabeli Képes Sport is obeliszket emelt, miután megértően vette tudomásul, hogy „Magyarországon is mindenki a braziloknak szurkolt”. A lap szerint „Mexikó csúcsain magasabb szintre került a labdarúgás. Gondoljuk csak meg: Brazília ellenfele a döntőben Olaszország együttese volt. Az a csodálatosan felkészült, atletikusan képzett azúrkék válogatott, amely az erőnlét világbajnokát, az NSZK csapatát hosszabbítás során, pokoli hajrával fektette két vállra. És Brazília ezt a hihetetlenül állóképes, céltudatos együttest is tönkre tudta verni a világbajnoki döntő második félidejében.”
A magyar sportlap a példányszám tekintetében nem konkurálhatott a Jornal do Brasillal. A világbajnokságnak az egyenes kieséses szakaszban napi huszonöt oldalt szentelő újság 1970 májusában még csak 350 ezer példányban kelt el, ám júniusban már 750 ezret adtak el belőle!
Az olaszok előtt a csehszlovákokat 4:1-re, az angolokat 1:0-ra, a románokat 3:2-re, a peruiakat 4:2-re, majd az uruguayiakat 3:1-re legyőző, a Rimet Kupát végleg elhódító tüneményes társaságot fejenként 1500 dolláros prémiummal és autóval jutalmazták. Az együttes mámorító hazaérkezése súlyos áldozatokat is követelt: a féktelen tömeges ünneplés közben hetvenhárom ember meghalt, több mint kétezer megsebesült Rio de Janeiróban.
A hősök közül három már szintén nem él. Félix kapus 2012-ben, Carlos Alberto 2016-ban hunyt el, Everaldo pedig 1974-ben, alig harmincévesen életét vesztette egy autóbalesetben. Brito az idén lesz nyolcvan, és leginkább horgászni jár; Piazza üzemanyag-állomásokat működtetett; a „Benjámin” Clodoaldo a válogatott tanácsadói közé tartozik; Gérson a legnevesebb tévékommentátorok egyike; Rivellino gyerekeket tanít a futball művészetére; a „hurrikán” Jairzinho kandidált Rio polgármesteri posztjára, de sikertelenül, viszont felfedezte Ronaldót; Tostão praktizált mint orvos, majd a legtekintélyesebb futball-szakírókhoz csatlakozott; Pelé pedig Pelé, volt sportminiszter is, ám ő inkább a labdarúgás örök és meghatalmazott nagykövete.
Ja, és Zagallo! Mind az öt brazil világbajnoki címben játszott valamilyen szerepet, még 2002-ben is tanácsokat adott Luiz Felipe Scolari kapitánynak. Akadt miből merítenie, az NSZK válogatottjával 1966-ban vb-ezüst-, 1970-ben -bronz-, 1974-ben -aranyérmes Franz Beckenbauer például így beszélt a fél évszázaddal ezelőtti brazil garnitúráról: „Álomnak tűnt látni azt a csapatot.”
Abban az álomban az a legszebb, hogy valóság volt.
