Korántsem kikapós kompánia

Publikálás dátuma
2020.06.21. 08:04

Fotó: SVEN SIMON / DPA/AFP
Egyáltalán nem páratlan kettősség: alávaló diktatúra idején kápráztatta el a világot a labdaművészet legmagasabb foka. Brazíliában már Artur da Costa e Silva elnöksége alatt súlyos emberi jogi visszaélések történtek, ám az agyvérzése után, 1969 októberében hivatalba lépő államfő, Emílio Médici még ki is bővítette a nemtelen arzenált: a polgári jogok további korlátozásán túl tömegessé vált a junta vélt vagy valós ellenfeleinek megkínzása, cenzúrázták a sajtót, és nemhogy a Playboy, de még a Der Spiegel magazin importját is betiltották, mert az szintén „sértette az erkölcsöt és a megfelelő viselkedést”. A rezsim felkent központi lapszakértő tanácsadóját Peter Hoppalnak is hívhatták volna. Bár az is lehet: ha a pompás pécsi Péter ott és akkor Dél-Amerikában van, kiborul. Mert a brazil válogatott szövetségi kapitánya az illegális kommunista párt tagja, az éppenséggel újságíró João Saldanha volt. S nem azért kellett lemondania 1970 tavaszán, három hónappal a világbajnokság előtt, mert politikailag olyan messze állt Médicitől, mint az elnök a demokráciától, hanem azért, mert a diktátor szívesen látta volna kedvenc csatárát, Dariót a válogatottban, de Saldanha kikosarazta, mondván: „Én sem szólok bele, az elnök úr kiket nevez ki minisztereknek.” Így került a szakvezetői posztra az a Mário Zagallo, aki 1958-ban és 1962-ben még Pelé (és Amarildo) oldalán, játékosként nyert világbajnoki címet. Saldanha ragyogó mérleggel – tíz győzelem, egy vereség – búcsúzott, ám az egyetlen vesztes mérkőzést is felrótták neki, mert a brazil válogatott 1968. március 11. és 1973. június 8. között, azaz több mint öt éven át csakis akkor kapott ki! Ezért hát a már harmincnyolc évesen is bölcs Zagallo egyáltalán nem okoskodott, zömmel azokra építette vb-együttesét, akiket Saldanha is beválogatott. Minek változtatott volna, amikor a selejtezőket százszázalékos teljesítménnyel, hat győzelemmel és 23:2-es gólaránnyal zárta a táncos társaság? Az ifjú szakvezető legföljebb finomhangolást végzett, de hallatlanul jó füllel. Elhatározta, hogy Brazília öt legjobb 10-esének egyaránt helyet ad a tizenegyben. A klubjukban a „mágikus” mezt viselők közül Gérson (Sao Paulo), Jairzinho (Botafogo) és persze Pelé (Santos) addig is rendszeresen játszott, ám Zagallo törzstaggá avatta Rivellinót (Corinthians) és Tostãót (Cruzeiro) is. Ezen kívül felfedezte a Santos tizenkilenc éves üstökösét, Clodoaldót, aki miatt a Cruzeiróban középpályást játszó Piazzát a hátvédsorba vezényelte. Mindezzel már az első mexikói Mundial előtt „megnyerte” a vb-t, mert hat olyan ihletett muzsikust, amilyen a Clodoaldo, Gérson, Rivellino és a Jairzinho, Tostão, Pelé trió volt, azelőtt és azóta sem látott egy csapatban a világ. A fiatalabbak kedvéért: a 2002-es, szintén makulátlan produkcióval vb-aranyérmes brazil középpályás- és csatársorból csak a fenomén Ronaldo tudna biztosan bekerülni e virtuózok közé, Ronaldinho már nem feltétlenül, Rivaldo meg tuti, hogy nem. A zsonglőrök minden vb-meccsét kétszer láttam hetvenben. Egyszer este-éjszaka, aztán másnap délelőtt fél tíztől, mert a televízió megismételte a mérkőzéseket, és a gimnázium direktora az iskolaválogatott tagjainak engedélyezte a futballmatinét. Az igazgatói szobában is csak ámultam, pedig brazilverőkön nőttem fel, és bár utóbb évtizedeken át személyesen átélhettem a földkerekség legnagyobb mérkőzéseit, a hatvanhatos liverpooli magyar–brazil 3:1 maradt életem találkozója. Amit a Goodison Parkban Bene, Albert, Farkas művelt a világbajnokságon tizenkét éve veretlen brazilokkal, az felülmúlhatatlannak tetszett... Egészen 1970 júniusáig. Akkor megelevenedett a futballista „Harlem Globetrotters”. Sándor Csikar mondta a labdazsonglőrről a cirkuszban, hogy „szép, szép, de próbálja meg a Dalnoki mellett!”, ám Pelé és társai nemcsak megkísérelték megteremteni, hanem véghez is vitték a varázslatot a glóbusz legszigorúbb, legprofibb védőivel szemben. Hogy mást ne mondjak: a tinédzser Clodoaldo az ötven éve, 1970. június 21-én rendezett döntő (4:1) hajrájában úgy húzta az időt, hogy lazán átlépegetett a labda fölött, s miközben a gömb egy helyben állt, a testcselektől szerteszét futottak olyan itáliai legendák, mint Facchetti, Sandro Mazzola, Rivera, Riva... Naná, hogy hat diadal lett a vége, azaz a brazil csapat mind a selejtezőkön, mind a vb-n száz százalékot produkált. Zagallo azt mondta: „Ez a csapat jobb, mint amelyik Svédországban, majd Chilében aranyérmet nyert. Ha valaki, én csak tudom.” A XXI. században a BBC és a World Soccer is minden idők legjobbjává avatta azt a brazil együttest, amelyről az 1966-ban született francia Eric Cantona így emlékezett meg a modern időkben: „Soha nem találok különbséget az 1970-es világbajnokság döntője és a fiatal Rimbaud költészete között.” Az argentin (!) Cesar Luis Menotti pedig ekképpen áradozott Peléről: „Di Stefano, Maradona és Messi volt egyben.” A korabeli Képes Sport is obeliszket emelt, miután megértően vette tudomásul, hogy „Magyarországon is mindenki a braziloknak szurkolt”. A lap szerint „Mexikó csúcsain magasabb szintre került a labdarúgás. Gondoljuk csak meg: Brazília ellenfele a döntőben Olaszország együttese volt. Az a csodálatosan felkészült, atletikusan képzett azúrkék válogatott, amely az erőnlét világbajnokát, az NSZK csapatát hosszabbítás során, pokoli hajrával fektette két vállra. És Brazília ezt a hihetetlenül állóképes, céltudatos együttest is tönkre tudta verni a világbajnoki döntő második félidejében.” A magyar sportlap a példányszám tekintetében nem konkurálhatott a Jornal do Brasillal. A világbajnokságnak az egyenes kieséses szakaszban napi huszonöt oldalt szentelő újság 1970 májusában még csak 350 ezer példányban kelt el, ám júniusban már 750 ezret adtak el belőle! Az olaszok előtt a csehszlovákokat 4:1-re, az angolokat 1:0-ra, a románokat 3:2-re, a peruiakat 4:2-re, majd az uruguayiakat 3:1-re legyőző, a Rimet Kupát végleg elhódító tüneményes társaságot fejenként 1500 dolláros prémiummal és autóval jutalmazták. Az együttes mámorító hazaérkezése súlyos áldozatokat is követelt: a féktelen tömeges ünneplés közben hetvenhárom ember meghalt, több mint kétezer megsebesült Rio de Janeiróban. A hősök közül három már szintén nem él. Félix kapus 2012-ben, Carlos Alberto 2016-ban hunyt el, Everaldo pedig 1974-ben, alig harmincévesen életét vesztette egy autóbalesetben. Brito az idén lesz nyolcvan, és leginkább horgászni jár; Piazza üzemanyag-állomásokat működtetett; a „Benjámin” Clodoaldo a válogatott tanácsadói közé tartozik; Gérson a legnevesebb tévékommentátorok egyike; Rivellino gyerekeket tanít a futball művészetére; a „hurrikán” Jairzinho kandidált Rio polgármesteri posztjára, de sikertelenül, viszont felfedezte Ronaldót; Tostão praktizált mint orvos, majd a legtekintélyesebb futball-szakírókhoz csatlakozott; Pelé pedig Pelé, volt sportminiszter is, ám ő inkább a labdarúgás örök és meghatalmazott nagykövete. Ja, és Zagallo! Mind az öt brazil világbajnoki címben játszott valamilyen szerepet, még 2002-ben is tanácsokat adott Luiz Felipe Scolari kapitánynak. Akadt miből merítenie, az NSZK válogatottjával 1966-ban vb-ezüst-, 1970-ben -bronz-, 1974-ben -aranyérmes Franz Beckenbauer például így beszélt a fél évszázaddal ezelőtti brazil garnitúráról: „Álomnak tűnt látni azt a csapatot.” Abban az álomban az a legszebb, hogy valóság volt. 

Brazíia–Olaszország 4:1 (1:1)

Vb-döntő, 1970. június 21., Mexikóváros, 112 527 néző. Jv.: Glöckner (keletnémet). Brazília: Félix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo – Clodoaldo, Gérson, Rivellino – Jairzinho, Tostão, Pelé. Olaszország: Albertosi – Burgnich, Cera, Rosato, Facchetti – Bertini (Iuliano, 75. perc), Mazzola, De Sisti – Domenghini, Boninsegna (Rivera, 82.), Riva. Gól: Pelé (19.), Boninsegna (38.), Gerson (64.), Jairzinho (71.), Carlos Alberto (86.).

Szerző

Konjunktúralovagok – Ausztriai szájmaszkpiac

Publikálás dátuma
2020.06.20. 16:11

Fotó: ALEX HALADA / AFP
A vérbeli egyiptomi kereskedő, Emad F. tavaly télen vette észre Bangkokban, hogy az emberek 99 százaléka maszkot visel.
Múlóban az aranyásó hangulat a koronavírustól védő arcmaszkok, fertőtlenítők, csodacuccok ausztriai piacán. A jó üzletet szimatoló kereskedők ideje leáldozóban, millióikat zsebre téve, lassan átengedik a terepet a megbízható, körültekintő szakembereknek. Várják őket az újabb, gyors reagálású üzletek, ha megússzák szabadlábon. Egymás után jelennek meg a hirdetések Ausztriában a szájmaszkok, -pajzsok árleszállításáról. A sima sebész papírvédő a masken-shop.at honlapon például 0,59 euróért kapható, szemben az eddigi 1,40-nel. Lecsendesedett a koronavírus-járvány, aminek következtében június 15-től már csak az élelmiszerboltokban, a tömegközlekedési eszközökön és az egészségügyi intézetekben kötelező a maszkok viselete. Már május végén felmerült a gondolat Emad F.-ben, hogy végéhez közeledik a bombaüzlet a fertőzéstől védő eszközök piacán. Pakolni kell, zárni a méregdrága bérletű boltot a bécsi Mariahilferstrasse 72. szám alatti üzletben, amely előtt nemrég még a járdán kígyózott a vásárlók hosszú sora. A bolt maga szikár, polcokon, falakra szögezve kaphatók a fertőtlenítő szerek, védőkesztyűk, átlátszó szemüvegek, egyszerű és a profi szájmaszkok, egyszínűek és tarkák, gyerekeknek és igényeseknek. A kasszapulton kívül csak két tárgy válik el a faltól, egy vállra vehető permetezőgép, amilyet a híradókban Hongkong, Szingapúr utcáin lehetett látni átfogó fertőtlenítésnél, s egy egész alakos, hófehér védőruha. Éppen ilyet visel a bolt két ifjú eladója, szakértelmük éppen annyi idős, mint az üzlet, két hónapos. A főnök, a 35 éves egyiptomi származású kereskedő csak este lesz itt, tudom meg a duótól, kérdéseimet küldjem el neki írásban, 24 órán belül válaszol. Választ persze nem kapok, a szerencsésebb riporterek, mindenekelőtt az Addendum című oknyomozó újság cikkéből jutok ismeretekhez. Azt persze már egész Bécs tudja, hogy a nehezen tisztázható eredetű cégnek van még egy üzlete, az előkelő Kärntnerstrassén olyan sietősen rendezték be az elegánsabbra vett boltot, hogy nem maradt idő az előző bizniszből a falon maradt kannabisz leveleket ábrázoló plakátok leszedésére. A vérbeli egyiptomi kereskedő tavaly télen vette észre Bangkokban, hogy az emberek 99 százaléka maszkban jár, sokkal többen az Ázsiában amúgy szokásosnál. Nem sokkal később értesült arról, hogy Kínában kitört a koronavírus-járvány. Emad F., aki ma is két mobiltelefont árusító-javító boltot működtet a schwechati repülőtéren, s a handy-biznisz révén világméretű üzleti kapcsolatokkal rendelkezik, körbetelefonálta a földrészeket, honnan tud árut beszerezni és mennyiért. Hogy honnan a cucc, arról a szűkszavúan nyilatkozó üzletember nem sokat mond, az Addendum révén is csak annyi tudható, hogy a maszkok Kínából, a védőszemüvegek Tajvanról származnak, az import Anglián, Bulgárián és Szlovákián keresztül érkezett be Ausztriába. Emadnak amúgy is különleges kapcsolata van a Sme Rodina nevű szélsőjobboldali szlovák párt képviselőjével, Ľudovít Goga üzletemberrel, állítólag ő a repülőtéri handy-boltok igazi tulajdonosa.
Emad F. az üzlet tulajdonosa
Fotó: ALEX HALADA / AFP
A gyors üzletek élharcosának mondható Emad F. az első, raktárkészletekből összerakott szállítmányért 40 ezer eurót fizetett. Akkor egy filtermaszk 2 euróba került, ugyanez a Mariahilferen április-májusban már 20-30 eurót kóstált. A www.atemschutz.at weboldalt Emad már februárban megnyitotta, amikor Ausztriában országosan még csak tíz COVID-beteget diagnosztizáltak. Február 26-án a Heute című ingyenes osztrák napilapban megjelent (tőle) egy cikk, amely szerint egy üzletember 3,5 millió darab védőmaszkot tartalmazó, elárvult raktárkészletre bukkant Szlovákiában, s ezt ajándék gyanánt kívánja szétosztani Ausztriában. A cikk végére biggyesztett online-címre dőltek a jelentkezők, a „jótevő” néhány bemutatódarabot ingyen eljuttatott állami intézményeknek, idős otthonoknak, NGO-knak. Ez volt a járvány kezdete, a védőfelszerelésekből országos hiánnyal. Dőltek a kérések Emadhoz, aki a jelentkezők ismeretében bátran belefoghatott vállalkozásába, s folyamatosan emelhette a tétet. Alsó-Ausztria Egészségügyi Ügynöksége 23 tartományi klinika, három egyetemi kórház, 48 idős otthon nevében adott fel rendelést. A bécsi egyetemhez tartozó fogorvosi klinika 5000 darab FFP3 maszkot vásárolt. Állítólag az országos mérésügyi hivatalnál bevizsgáltatták a termékeket, s minden rendben volt. Az egyiptomi „mágus” 16-18 órákat dolgozott, hétvégén sem állt le. Márciusban, amikor már lezáródtak a határok, utazott Szófiába, Frankfurtba, Isztambulba, Londonba, 100 ezer euró készpénzzel a zsebében. Május végén már lankadt a forgalom, Emad még túl akart adni a raktárkészletén, aztán bezárni a boltokat. De ekkor a hatóságok lecsaptak rá. A számlák a mobilcégek nevére szóltak, bizonyos termékeknél hiányzott a szériaszám, nem volt használati utasítás. Állítólag olyan olasz intézet látta el pecsétjével a termékeket, amelynek erre nem volt joga. Számos amerikai FFP+ besorolású szájmaszk dobozán a „not intended for resale” feliratra bukkantak az ellenőrök. Az üzletek még nyitva, folyik az online kereskedés, a hatósági vizsgálatnak még nincs meg az eredménye. Ha az ember végigsétál a gépkocsiforgalomtól megtisztított Mariahilferstrassén, még egy magát webes elnevezéssel jelölő üzlet bukkan fel, a „mundschutzmasken24.com”. A bolt kisebb is, kevesebb műgonddal berendezett, de minden kapható, hasonlóan magas árakon. Fiatal nő az árus, a vállalkozás tulajdonosa a tiroli KitzVenture GmbH, amely a német nyelvterületen (azaz Németországban és Svájcban is) az egyik legnagyobb arcmaszk és védőfelszerelés forgalmazóvá nőtte ki magát. Dicsérik áruja minőségét, a termékek gyors elérhetőségét. Ügyfelei között klinikák, kék-fényes szervezetek, városok, nemzetközi óriáskonszernek találhatók. A sajtónak nyilatkozó cégvezető, Patrick Landrock, mint mondja, kezdetben csak saját szükségletre akarta a védekezéshez szükséges holmikat beszerezni, de aztán „rájött, hogy Európában nagy a hiány, s kifogásolható a megvásárolt termékek minősége”. Az érző szívű üzletember annyit elárul, hogy kizárólag európai forrásokból szerzi be a portékákat. „Megvert kutyából hős” címmel írt a cég tevékenységéről az osztrák hírügynökséghez tartozó ots.at, megemlítve, hogy a határok lezárása, a szigorú karantén-előírások ellenére milyen elszántan emelkedett ki a KitzVenture a konkurenciából. S ezt az elismerést még egy svájci hobbi oknyomozónak, bizonyos Lucia Steinernek a márciusi levele sem tudta elrontani. A bázeli hölgy a kitzbüheli cég honlapjával teljesen azonos két svájci és egy német oldalra bukkant, más bolti neveken. Ezeken a tulajdonost nem tüntették fel, az elérhetőség is sűrűn változott. A Svájcból szimatoló levelező mást nem tudott elérni, mint hogy óvatosságot ajánlott a fogyasztóknak. A bécsi szociális tárca megbízásából a fogyasztóvédelmi ügynökség (VKI) viszont pert indított, nem találta kielégítőnek több termék esetében a leírást. A KitzVenture nevét nem most, hanem három éve ismerte meg a széles nyilvánosság. Akkor éppen – 2016. szeptembere és 2017 márciusa között – start-up cégeknek kínált évi 9,75 százalékos hozamot ígérő befektetést. Sikerült 79 befektetőt toborozniuk, a tőlük begyűjtött 176 ezer eurót viszont nem fektették be semmibe. A cég 658 ezer eurót reklámra, ügyvédre, tanácsadásra költött, a pénzből 136 ezer euró mindmáig kifizetetlen maradt. Az államügyészség csalással vádolja a KitzVenture-t, amely viszont egy ügyvédi irodát tesz felelőssé a megtévesztő prospektusért. Bonyolult szálakon futó történet, amelynek lezárását a berobbant vírus akadályozta meg. Az érintettek júniusban állnak bíróság elé.

Mohácsi, a vándor rendező

Publikálás dátuma
2020.06.20. 13:38

Fotó: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház
A kimondottan ezer szállal társulathoz kötődő Mohácsi vándor rendező lett. Itt is, ott is megtermékenyít egy-egy színész csapatot.
Mohácsi János brutális, iszonytatóan kegyetlen, az ember elállatiasodásáról szóló előadással tette le a védjegyét a színházi szakmában. Nem rendezői státuszban, akár éjjel, csak úgy lelkesedésből, a saját szakállára, jobbára segédszínészekkel a kaposvári teátrum stúdiójában szanaszét dúlta, és a maga szempontjai szerint összerakta a nemzeti drámánkként számon tartott Bánk bánt, Hogyan vagy partizán? avagy Bánk bán címmel. A sokszor végigunt „szent tehén” darabról, amiről a hősszínész Bessenyei Ferenc is azt mondta, hogy ötszázszor bukott meg benne, és újragondolást igényel, bebizonyította, hogy fölöttébb izgalmas, húsba vágóan aktuális. Átírt, beleírt, jeleneteket cserélt fel, száműzte az előadásból a szokássá vált pátoszos, öblös hangú szavalósdit. Megmutatta benne a valódi érdekellentéteket, azt, hogy a maga szempontjából ennek, annak, amannak is igaza van, de ennek megbeszélésére nemigen alkalmas senki. Ezért eluralkodnak az indulatok, tobzódik a gyilkos gyűlölet, feldúlt, kifosztott állapotba kerül az ország, megállíthatatlan a pusztító indulatdömping. Félhomályos, rettegéssel teli horror lett Katona művéből. Ami ott van a szövegben, de Mohácsinak a sablonszínjátszást lehámozva róla, volt bátorsága meglátni benne. Annyira, hogy Gertrudist a stúdió harmadik emeleti ablakán át kihajították a semmibe. Többen hangosan felsikoltottak a nézőtéren, mert a produkció olyan hőfokú volt, hogy hihetővé vált, valódi gyilkosságot is elkövetnek. Tán az ablak alatt lehetett egy háló. Persze kérdezősködtünk, de mint jó bűvész, őrizték a nagy trükk titkát. Ebből az első kaposvári rendezéséből kiderült, hogy az amatőr színházi múlttal rendelkező, a Közgazdaságtudományi Egyetemet nem befejező, eredetileg színésznek, majd segédrendezőnek szerződtetett fiatalember tud rendezni. Markáns világlátása van. A tragikus és a komikus pillanatokat úgy képes összegyúrni, hogy ugyanakkor ráz ki bennünket a hideg, amikor harsányan röhögünk. Merthogy rengeteget nevettünk ezen a Bánk bán verzión, miközben meg-megállt bennünk az ütő. A következő rendezése, a Tévedések vígjátéka nézése közben pedig össze-össze szorult a torkunk, pedig ezt a Shakespeare művet inkább el szokták „mókázni”. Mohácsi viszont kibontotta azt a szálat, hogy egy városban, ahol igazságtalanul kivégzéssel fenyegetőznek, tulajdonképpen diktatúra van, rettegnek az emberek, és akár a félelmükből is eredhet számtalan bohózati helyzet. A legszörnyűbb szituációknak is megmutatja a fonákját. Jóval később, az Örkény Színházban, amikor az „e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY” című darabot állította színpadra, azon az iszonyaton is nevetnünk kellett, amikor egy zsidó család kivégezéséhez készülődtek. Sokadszorra nem sült el a tiszt pisztolya, a fotós is kétbalkezeskedett. Blaszfémia? Tiszteletlenség? Szó sincs róla, csak Mohácsi megmutatja a dolgok fonákját, azt a totális érzéketlenséget, amit a tiszt, a fotós a szörnyűséges helyzetben tanúsít. Tulajdonképpen Örkény is ezt teszi a Pisti a vérzivatarban című abszurdjában: Dunába lövés közben bénáznak az aljas pribékek, és bizony, ezen is nevetni kell, pedig ennél rémesebb nemigen esett meg a történelemben. A holokausztról regélő, szintén Mohácsi produkcióban, A Dohány utcai seriffben, amit a Jurányi Házban mutattak be, majd az Örkény stúdiójában, előítéleteket árasztó zsidó viccekkel indul az este. Ezek jól fókuszba állítják azt a gondolkodásmódot, ami megágyazott a soha meg nem bocsájtható, el nem felejthető tömegmészárlásnak. Számtalan produkciójával dolgozik azon, hogy ne felejtsük, amit nem szabad, és hogy megmutassa, a mai borzalmak mennyire a múltban gyökereznek. Több nagy előadásával erről beszél. A Csak egy szög például a cigányok sorsáról, kitaszítottságukról, az előítéletességről rajzolt döbbenetes képet, elképesztő tömegjelenetekkel, amelyeknek tényleg olyan erejük volt, hogy köpni-nyelni nem lehetett tőlük. Rengetegen voltak a színen, teljes fényében megmutatkozott egyik fő erőssége, a remek tömegmozgatás, ami párosult az akkori kaposvári teátrum nagyszerű képességével, hogy a legkisebb szerepeket alakítók, a statiszták is fantasztikus odaadással voltak jelen a deszkákon. Nem arctalan tömegről volt szó, nagyon is egyéniséggel rendelkező markáns karakterekről. Amikor Mohácsit, eléggé el nem ítélhető módon, kiebrudalták a kaposvári színházból és az ottani egyetemről is, igencsak megritkult a lehetősége, hogy ilyen káprázatos tömegjeleneteket csináljon. Volt azért rá módja például a Nemzetiben, a Sárga liliom, az Egyszer élünk előadásaiban. Az utóbbiról szokta mondani Alföldi Róbert, hogy ez volt igazgatása alatt a legjobb produkció – amivel maximálisan egyetértek. A kimondottan ezer szállal társulathoz kötődő Mohácsi vándor rendező lett. Itt is, ott is megtermékenyít egy-egy színész csapatot. Sokat dolgozik, nyilván megélhetési kényszerből is, szükségszerűen nem mindig kiugró színvonalon. Erőteljes a társadalmi érzékenysége, és ez nem csak előadásaiban mutatkozik meg, olykor a nyilatkozataiban is. A kimondottan habkönnyűnek látszó darabokkal is fontos közlendője van. Nevezetes a kaposvári Csárdáskirálynője, aminek színrevitelekor komolyan vette, hogy Kálmán Imre operettje az első világháború idején játszódik, ezért a harmadik felvonást egy hadihajóra telepítette, amiben végül az egész tivornyázó elit elsüllyed szőröstül-bőröstül. Amikor a tévé leadta a produkciót, országos felhördülés volt, többen úgy érezték, meggyalázta a nemzeti operettet, hiszen a Csárdáskirálynő lényegében ezt a funkciót tölti be. Még A falu rossza című népszínművet is képes volt Szombathelyen úgy megrendezi, hogy jelentős társadalmi konfliktusokról is szóljon. Mindez arról jutott eszembe, hogy elmentem megnézni a lecsengő járvány idején az első bemutatót Európában, a Miskolci Nemzeti Színház szabadtéri színpadán. A Francia rúdugrást Mohácsi István írta, a testvére rendezte, a premiert az eső vagy 15 perc után totálisan elmosta. A Centrál Színházban sokan láthattuk ezt a vígjátékot. Megnéztem kétszer is, most újra szerettem volna élvezni, más előadásban. Ezúttal nem sikerült, de ekkor jött az ötlet, hogy írok Mohácsiról, akinek valahogyan eddig még elfelejtettek, tán nem véletlenül, Kossuth-díjat adni.
Szerző