„Báltalanították a világot”

Krusovszky Dénes új verseskötetének alkotásai környezetünk lehangoló, mindenféle szép álmot megfojtó prózaiságának megannyi változatát vonultatják föl.

„Ősz van, de nincs ősz”. „zokogva kaparja arcáról / a csillámport, ami nincs is ott”. „Visszaszóltál még, ha megyek, / zárjam be az ablakot, / de hiszen itt nincs is ablak”. Állítás-tagadás: Krusovszky Dénes Áttetsző viszonyok című kötetbeli versek egyik szembeszökően gyakori alakzata. Tézis-antitézis: az ellentételezés feszültséget teremt, a lírai én látszólag korrigálja önmagát, de ezzel egyszersmind bizonytalanná teszi a műbeli szituációt. Elemi közlések is megkérdőjeleződnek, s a paradoxonok révén fölsejlő költői világ meglehetősen kiszámíthatatlannak tűnik.

S igencsak banálisnak. A Számozott mondatok című költői prózának száz kijelentése például – néhány meghökkentő metaforát, szürrealista jellegű fordulatot leszámítva – leginkább a konvencionális köznapi fecsegések olcsó semmitmondását idézi. A helyzetek, melyekben többségük funkcionális lehet, nélkülöznek bármiféle kivételességet, jelentékenységet: „A válás után is megtartottam a férjem nevét.” „Egy morzsaporszívót kaptam tőle, azt hittem, elsírom magam.”

A kötet alkotásai egyébként is környezetünk lehangoló, mindenféle szép álmot megfojtó prózaiságának megannyi változatát vonultatják föl. A Miféle tenger versbéli kiskamasz hőse például a lekoszlott játszóteret övező bokrok alatt elpusztult sirály tetemére bukkan. A madár a tengert – a végtelen, fenséges tereket – asszociálja az ifjúi lélekben, némiképp a szabadság üzenetét közvetíti. A felnőttek azonban rövid úton kiábrándítják: életében a sirály a közeli szeméttelep lakója lehetett. Nincs tehát emelkedettség, nincs fennkölt szárnyalás: a valóság sivár, sőt kifejezetten visszataszító.

A Visszatérés szarkasztikusan eleveníti meg Odüsszeusz alakjának devalválódását: a „Görögbe” járó turistákat mélyen nem érdekli Homérosz hőse, a régi sztori szánalmasan nevetségessé válik a kulturálatlanság közegében. „…csodálatos álom volt a civilizáció” – olvashatjuk az egyik műben a rezignált következtetést.

A Kolmanskop a namíbiai sivatag szellemvárosát választja metaforáinak alapjául, a frivol, szinte vicces asszociációsor erre épül: „a sivatag a pokol, a pokol a másik / ember, a másik ember tehát a sivatag, / de maradjunk inkább abban, / hogy a sivatag sivatag, a másik ember / másik ember, a pokol pedig nem létezik”. A mű visszavonja, érvényteleníti Sartre híres szentenciáját („a pokol a másik ember”), a benne rejlő drámaiságot: egy kisszerű világban ugyanis nincs helyük a szenvedélyeknek, a végletességükben is nagyszabású gesztusoknak, még negatív formájukban sincs. A sivatag homokja pedig, mint Kolmanskopban, lassan mindent betemet.

A valódi nagyság, a méltó formátum hiányának élményére adott lehetséges költői válaszként szaporodhatnak meg az alkalmi szójátékok, a tréfás rögtönzések (a „mennyországgal riogattak” vagy: „A halottakról akkor inkább semmit”), a paradoxonokra épülő szerkezetek.

A kötet alkotásainak képi világa olykor szinte verisztikusan utal napjaink rekvizitumaira: a visszataszító szemétté váló műanyag szatyor például – emblematikus tárgyként – több műben is ott éktelenkedik. A Ha ilyen lesz a vége sötét képeit az ökológiai-klimatikus katasztrófa előérzete ihleti. A témák tartományából pedig nem hiányoznak a hírfolyamokban unásig emlegetett egyéb aktuális ügyek sem: a kötet élére – azaz hangsúlyos helyre – szerkesztett mű stilizáltan Noé történetét eleveníti föl, s ekként bármiféle menekültkrízis emlékeit is asszociálja. A „sötét bárka aljában” kuporgók hosszas, az extenzitás igényét sejtető felsorolása azt sugallja, hogy – végeredményben – mindannyian egy csónakban evezünk, akár elveszünk útközben, akár partot érünk, a sorsunk közös.

„Mintha reggel lenne, / és a fény kegyetlen / türelemmel feszítené / ránk a redőny réseit. / De hát reggel van, / és bevág a nap. / Akkor elnézést kérek.” Ebben a játékos szerkezetben a hasonlítóról („mintha…) azonnal kiderül, nem ad semmilyen többletinformációt a műbeli szituációhoz. A fény nem világíthatna meg semmi homályban lévőt, hiszen eleve vakító világosság uralja a fölsejlő teret. Nem véletlen, hogy ennek a versnek Vers lett a címe. A lírai én itt – úgy tűnik – szkeptikus költészete kifejező-értelmező lehetőségeit illetően. A bocsánatkérés pedig végül is jogos: a mű nyitánya olyan várakozást kelt, melyet aztán nem képes teljesíteni.

Az ilyen és ehhez hasonló szofisztikált „trükkök” jelzik, hogy a szerző időről időre tudatosan végig gondolja, miben is rejlik ma a költészet értelme, küldetése. Nem csodálkozhatunk azon, hogy lehetséges válaszaiban nem sok optimizmus fedezhető fel.

Infó:

Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok

Magvető, 2020