Előfizetés

Magyar recept

A vasárnapi szerb választás megmutatta, milyen kiválóan működik a magyar recept szomszédunknál is. A társadalom megosztása, a hatalmi ágak szétválasztásának megszüntetése, a médiatérkép átrajzolása a kormány elképzelései és érdekei szerint, valamint a kormányt támogatók mintegy kétmilliós táborának egybetartása bőven elég ahhoz, hogy egy párt az adott voksoláson legalább kétharmados többséget szerezzen a parlamentben. 
Aleksandar Vucic államfő az egykori jugoszláv elnököt, Joszip Broz Titót próbálja másolni különutas, a Kelet és a Nyugat között lavírozó külpolitikájával és azzal, hogy minden szerbek atyjaként lép fel. Nem kétséges, Szerbia is belépett az illiberális államok közé, de nem a vasárnapi választással, amelyen Vucic pártja, az SNS több mint 62 százalékot szerzett. Már jóval korábban kiépített egy előnyökre épülő klientúrarendszert, amivel elérte, hogy már mintegy 600 ezren lépjenek be a „haladókhoz”. Vagyis több tagja van, mint 1990-ben, Szerbiában, a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének. 
Vucic történelmi meghatalmazásról beszélt vasárnap esti győzelmi beszédében, ami a számokat illetően igaz is. De elsikkad, hogy sosem járultak ilyen kevesen az urnákhoz Szerbiában, amint az is, hogy a 62 százalék az összes választásra jogosultra kivetítve alig több mint 30 százalék. Vagyis – a koalíciós partner szocialistákkal – a felnőtt lakosság valamivel több mint a harmadát képviselő két párt állítja magáról azt, hogy egybeforrasztotta a nemzetet.
Egységről azonban szó sincs, de erről a szerb ellenzék is gondoskodott, amely képtelen hiteles alternatívát felmutatni, nincs valódi programja. A választási bojkottra való felhívást is csak a pártok egy része követte. A következő időszak nagy kérdése az lesz, Belgrád teljesen letér-e az Unióba vezető útról, és a Keletet választja-e.

Vészjelzés

Amikor egy szerkesztőségnek – átvitt értelemben, de vérfagyasztóan valósághűen – a nyakára teszik a kést, kétféleképpen reagálhat. Nagy különbség általában nincs, mármint a végkifejletet tekintve, inkább csak ugyanannak a problémának a kétféle megközelítéséről van szó. Az egyik opció, hogy megpróbál harcban elesni, mint a végvári vitézek a kirohanásnál, olyan kemény csapásokat osztva, amilyen csak telik tőle. A másik, hogy megy tovább előre, mintha mi sem történt volna, csak éppen sokkal körültekintőbben, sokkal kimértebben, ahogyan a kötéltáncos egyensúlyoz, ha tudja, hogy szakadozik alatta a sodrony. 
Aki figyeli a magyar médiaszínteret, mindkettőre láthatott példát az elmúlt években. Történt itt már többlépcsős annektálás az Origónál, Budavár elfoglalására emlékeztető belopózásos csel a Népszabadságnál, demonstratív hatalomátvétel a Figyelőnél meg a jobboldali sajtó időlegesen Orbán-mentes övezetté tett orgánumainak visszavétele idején. Olyan azonban sosem volt, hogy az a pillanat, amikor a hideg penge hozzáért a bőrhöz, valamilyen módon ne gyakorolt volna hatást a tartalomra. Talán csak azoknak tűnik föl, akik hivatásszerűen foglalkoznak a médiával – de az bizonyos, hogy legalább nekik mindig feltűnik. 
Egy nyomtatott vagy online közéleti újságnál nem akkor kezd „baj lenni”, amikor a kormány embere kitűzi a romokon a győzelmi lobogót. Nem is akkor, amikor a lapkészítők átállítják a függetlenség-barométert. Az Index, hogy egészen konkrétak legyünk, nem vasárnap és nem is az elmúlt héten került nyomás alá – hosszú hónapok óta nyomás alatt készül. Tisztelet a kollégáknak, hogy nyomás alatt is tisztességes lapot csinálnak. Tisztelet a főszerkesztőnek, hogy a bajt a nevén nevezte, és tisztelet a jogásznak, hogy világossá tette: még nincs minden elveszve, van még remény. 
De a nyomást attól még tapasztaljuk, régóta és egyre erősebben. Nem tudjuk, hogy mi lesz belőle, csak azt, hogy az elmúlt évek tapasztalatai alapján van okunk aggódni. Értük, a magyar nyilvánosságért – mindannyiunkért.

Omerta

Emlékszem, amikor vagy hét éve a Parlamentben egy fideszes ismerősömnek félhangosan megemlítettem Simicska Lajos nevét, ijedten összerezzent, mondván, ne hozzam ilyen kellemetlen helyzetbe, hisz itt „a” nevet nem szokás kiejteni. Mindenki tud mindent, nyilván, épp ezért él a hallgatás, az omerta törvénye. Igaz, hol van már Simicska Lajos, ugye. (És persze azóta Kövér László az ilyen találkák lehetőségét is csírájában elfojtotta.)
A NER fantáziátlan. A kipontozott rész felett Simicska Lajos nevét azóta egyszerűen átírták Mészáros Lőrincére. Most Orbán Viktor felcsúti, stróman-szerű cimborája az, akihez ömlik a pénzünk. Ő az, akit a közvagyon-osztó bizottságok valahogy mindig támogatásra érdemesítenek. Akivel az állami szervek sokkal inkább segítőkészek, semmint hogy mindenféle csipcsup ügyekkel zavarják. Köreikben ma Mészáros Lőrinc nevére rezzennek össze.
Távol álljon tőlem, hogy összevessem Simicska Lajos és Mészáros Lőrinc zsenijét. De ahogy látom, utóbbi is úgy viselkedik, mint aki mindent megtehet. Ha pedig az üzletelgetésbe meg lepapírozgatásba egy-egy kisebb hiba csúszik, nyugodt lehet afelől, hogy valamiképpen úgyis elboronálják. Ez viszont egyre merészebb akciókba sodorja, és nem látni, hol a vége.
Üzemet venni, alapítani, tulajdonolni első látásra jó ötlet. De egy gyár veszélyes üzem. Kicsit azért érteni kell hozzá. Legalábbis bonyolultabb a gázszerelésnél. Nem elég „jó szakemberekre” bízni. Ily formán Észak-Magyarországnak Mészáros Lőrinc megjelenése már most súlyos, ha nem kiheverhetetlen károkat okozott.
Jó ötletnek tűnt először megvenni a Mátrai Erőművet. Mert... mert hát Orbán Viktornak kellett. Mert elirigyelte az előző német gazdák nyereségét. De hát rögtön jöttek a bajok, balesetek, veszteségek. Az állami MVM – Mészárosék tanácsadójára hallgatva – „szerencsére” hamar, tízmilliárdjainkból megvette a lerobbant, környezetszennyező, bezárásra ítélt szénblokkokat. Közben viszont a telephelyen a felcsúti pénzmágus felhúzott egy keményítőgyárat. Papíron biztos jól működött. A tavalyi átadás után azonban a környéket több hullámban is orrfacsaró bűz terítette be, a patakokon pedig szenny fodrozódott. A hatóságok az erőművel egyetemben először hárítottak és vizsgálódásokra hivatkoztak. Hamar bebizonyosodott, hogy a szennyet az erőmű eresztette a vizekbe, így őket megbírságolták. Ám felmerült, hogy az anyag eredendően a Viresol nevű keményítőüzemből került az – erőmű működését évtizedek óta zavartalanul segítő – belső víztározóba. A Mészáros-cég hallgatott és perekkel fenyegetett. Az elmúlt fél év során elejtett egy-két szó és kiszivárgott irat ugyanakkor immár egyre egyértelműbben utal a Viresol kizárólagos felelősségére. Igaz, fellebbeztek. A hivatalos akta máig titkos, így az sem tudható, a Mészáros-cég elejét vette-e azóta a hasonló szennyezéseknek.
Belegondolni is tereh, mi lesz a kelet-magyarországi gáz- és áramhálózattal, amire Orbán Viktor barátja szintén kivetette a hálóját. Remélem, a gázcsövet azért még felismeri.