Szegény Friderikusz

A hetedik kerületi Damjanich utcában a soromra várok egy üzlet előtt, amikor a mellettem virágokat kínálgató néni egyszerre csak megszólal:

– Elmegy Friderikusz!

Nézek szét, hogy kihez beszél, először arra gondolok, hogy a virágokhoz. Milyen szomorú a hangja, és az arca is olyan keserű, minha közeli hozzátartozóját veszítette volna el. Sajnos nem tudom, hogy Friderikusz honnét megy el és hová készül menni, de aztán meghallok egy másik nénit, aki kicsit messzebb álldogál, neki szólhat az üzenet, mert azonnal válaszol is:

– Hallottam. Azt mondják, Amerikába költözik. Végleg elhagyja Magyarországot.

Aha, ebből már összerakom a dolgot. Az információ nekem új, talán azért, mert traccslapokat nem olvasok, tévét évek óta nem nézek, nincs is tévém, Friderikuszt pedig utoljára két éve láttam a jutyubon, amikor jól kiosztotta a jótékonykodni nem hajlandó Berki Krisztiánt. Nagyon tetszett, hogy kiosztotta, csak az volt a baj, hogy fogalmam sem volt róla, mit is keres egy Friderikusz Sándor nevű valaki társaságában egy Berki Krisztián nevű Berki Krisztián, akiről nem tudni, hogy kicsoda és mit csinál, mármint azon kívül, hogy ő Berki Krisztián. Igaz, pariban vagyunk, mert fogadni mernék, hogy ő sem tudja, hogy én ki vagyok és mit csinálok – nekem viszont vele szemben megvan az az előnyöm, hogy az én szerény médialétezésem összefüggésein és eredendő okain összehasonlíthatatlanul kevesebb ember töri a fejét, mint az övén.

Szóval Friderikusz elmegy, tudtam meg a Damjanich utcai néniktől, és őszintén szólva nem csodálkoztam, mert azt hittem, hogy már évek óta elment innen. Mit is keresne egy született újságíró, egy igazi, vérbeli tévés egy olyan országban, ahol nem létezik igazi, vérbeli média? Vannak ugyan médiafelületek – lám, ez itt –, de ezek a felületek nem állnak össze organikus, szerves egésszé a sajtószabadság és demokratikus alapjogok jegyében. A magyar média olyan test, amelynek csak végtagjai vannak, de szíve és lelke és feje nincs, éltető vér helyett hamis politikai propaganda kering benne, a beletáplált anyagokat pedig ez a társadalmi organizmus nem megemészti és feldolgozza, hanem átfolyatja magán, és egyenesen oda üríti, ahová való.

Kedves nénik, mit keresne itt Friderikusz Sándor?

Ezt éppenséggel meg is kérdeztem tőlük, mert volt rá időm várakozás közben. Az egyikük komolyan vette a kérdésemet, a másik viszont nem értette. Az előbbi azt mondta, hogy Magyarországról mindenki elmegy, akinek esze van. Az utóbbi meg azt, hogy Friderikusz pénzt keres, ő úgy tudja, hogy 300 millió forintért árulta a budai villáját, de már lejjebb vitte az árat, és odaadná 299 millióért. Ezt mondjuk elsőre nem értettem, de amikor a nénin jobban végignéztem, megértettem, hogy neki az 1 milliós különbözet is eléggé sok lehet. Mert hiszen nekem is az: az albérletemet jó pár hónapig tudnám belőle fizetni.

Milyen szerencse, hogy Magyarországon van újságíró, akitől az ember nem sajnálja és nem irigyli a pénzt. Pontosabban volt. Hiszen éppen most készül elmenni.