Harminchat – a legfrissebb számítások szerint galaxisunkban ennyi intelligens, technológiailag is fejlett civilizáció létezik a miénkkel egy időben, melyekkel akár fel is vehetnénk a kapcsolatot. Az Astrophysical Journal című szaklapban június 15-én publikált eredmény, bár nagy valószínűségi rátával dolgozik (mínusz 32 és plusz 175), mégis a 36-ot tartja a legesélyesebbnek a 100–400 milliárd csillagot magába foglaló, közepes méretű, 100 fényév átmérőjű Tejútrendszer Földön kívüli értelmes lényfajainak számát tekintve. Tom Westby és Christopher Joseph Conselice (mindketten a Nottinghami Egyetem kutatói) nemcsak a legújabb asztrofizikai adatok alapján végezték számításaikat, figyelembe véve a csillagok keletkezési történetét vagy a Föld-típusú bolygók elterjedtségét, de a fejlett technológiai kommunikációra képes civilizációk lehetséges kifejlődésének (az élet keletkezésének valószínűsége) és élettartamának idejét is belekalkulálták a megújított Drake-formulájukba, mely az idegen civilizációk valószínűségi számát hivatott megadni.
A számítások és a mögöttük meghúzódó gondolatkísérletek persze érdekesek, ámbár igazolhatatlanok, csupán a szempontjaik vehetők kritika alá a Földön kívüli intelligenciakutatás tudós résztvevőitől. Ugyanakkor laikusként is sokan fejezik ki kételyeiket, némi cinizmussal, már egyáltalán azt megkérdőjelezve, hogy a földi civilizációnkat tekinthetjük-e értelmesnek. Vagy ott vannak a pesszimista-racionalisták, akik például a Liu Cixin Háromtestprobléma regénytrilógiájában megfogalmazott Sötét erdő-elmélet alapján egyáltalán nem tartják jó ötletnek, hogy a Föld társas kapcsolatra vágyik idegen civilizációkkal, sokkal inkább az elrejtőzést propagálnák. (A Sötét erdő-elmélet szerint minden civilizációt saját túlélése működtet, valamint a környezetében lévő erőforrások maximális kihasználása. Ám még az univerzum nagyságát is figyelembe véve, a kiaknázható energiamennyiség véges, s mivel a jelen lévő civilizációknak nem áll érdekükben osztozni ezen a többiekkel, levadásszák, elpusztítják a másikat. Éppen ezért öngóllal ér fel, ha egy civilizáció különféle módokon, akár kapcsolatkeresés céljából felhívja magára a figyelmet, sokkal inkább egy puha léptű vadászként kell rejtőzködve járnia a világegyetem sűrű és sötét erdejében, nem pedig potenciális áldozatként.)
Visszatérve azonban a Földön kívüli intelligens lények számának megbecsléséhez, ennek a valószínűségszámításnak is komoly hagyománya van a tudományban – persze majdnem egy idős az emberiség „egyedül vagyunk-e az univerzumban?” kérdésével, ám mi most nem hivatkoznánk a görögökre (például Epikuroszra) ez ügyben, vagy az 1992-ben alapított SETI-programra. E helyett felidéznénk pár nagyhatású becslést és valószínűségi gondolatkísérletet.
A Fermi-paradoxon
1950-ben Los Alamosban Enrico Fermi különös beszédtémával örvendeztette meg fizikustársait egy közös ebédjük alkalmával – ez még azelőtt történt, hogy a csillagteleszkópokkal ténylegesen felfedeztek volna exobolygókat, még csak feltételezték őket. Fermi azzal állt elő, hogy az asztaltársai magyarázzák már meg neki, ha az évmilliárdok óta táguló univerzum (kivéve Brooklyn!) tényleg ennyire hatalmas, akkor itt bizony nyüzsögnie kellene az életnek, és minden valószínűség szerint akadna benne jó néhány a miénkhez hasonló intelligens változat is. Na, de hol vannak ezek a szupercivilizációk, miért nem jelentkeznek, hallatják hangjukat vagy villantják jeleiket?
Még ha el is vetjük az ufóhívők megannyi észlelését (pl. Erich von Däniken korábbi találkozásokat „bizonyító” felfedezéseit), netán a Sötét zsaruk hatása alatt azt válaszoljuk, hogy de hát itt élnek közöttünk, vagy amatőr biológusként rámutatunk a mélytengerek lakóira, érdemes magát a kérdésfelvetést is górcső alá venni.
Richard Dawkins evolúcióbiológus A vak órásmester című könyvében (1986) tulajdonképpen a Fermi-paradoxon antropocentrikus-nyelvi paradoxonját mutatja ki, amikor a földi élet kialakulásának esélyeit vizsgálja a szerencse függvényében. Ahogy az olasz fizikus is rácsodálkozik, szinte csodának hathat, hogy egy ekkora világegyetemben, ahol feltehetőleg számos bolygó létezik (10²⁰, azaz százmilliárdmilliárd), az élet kialakulásának a feltételei csakis egyen voltak adottak, s csupán a Földön történt meg a spontán keletkezés. Legalábbis csak erről tudunk, a többin feltételezzük, hogy valószínűleg kialakulhatott. Dawkins úgy érvel, hogy maga a kérdésfeltevés hibás, mert „ez a statisztikai érv – hogy kell lennie életnek másutt is a világegyetemben, mivel itt van – feltevésként magába építi azt, amit bizonyítani próbál”. Az élet, s az intelligens élet máshol való kialakulása tehát csak feltevés részünkről, nem tudományos érv. Noha megvan a valószínűsége – teszi hozzá a brit etológus.
Mintha ennek a kicsit lankasztó felvetéselvetésnek a mellékága lenne Peter Ward geológus és Donald Brownlee csillagász 2000-ben megjelent közös könyvének, a Rare Earthnek („Ritka Föld”) az érvmenete is, mely azokat az egyedülálló körülményeket vizsgálja és állítja, ami a földi intelligens életforma (az ember) kialakulásához vezetett – aki képes idegen civilizációk létezésén gondolkodni, és lehetőséget lát a csillagközi utazásban. A Föld a Tejútrendszer élhető (eldugott) zónájában van, ahol nincs számottevő feketelyuk-tevékenység, a napunk élettartama lehetővé teszi az élet milliárdéves kialakulását, a Föld meg tudja tartani a légkörét, van víz, fémek, holdunk, a külső övezet óriásbolygói tisztán tartják a belső övezetet az aszteroidáktól (a 65 millió évvel ezelőtti fiaskó a dinoszauruszoknak ugyan betett, de az élet fennmaradt) stb. – Ezek a kondíciók viszonylag ritkává, különlegessé teszik a Földet, tehát a rajtunk kívüli életforma-lehetőségeket is.
Időben, térben elzárva
2003-ban Stephen Webb, a brit Nyitott Egyetem fizikusa If the Universe Is Teeming with Aliens – Where Is Everybody? („Ha az univerzum idegenektől nyüzsög, hol vannak?”) című könyvecskéjében a Fermi-paradoxon 50 lehetséges magyarázatával állt elő. Egyik ilyen a most éppen aktuális karanténelmélet, más néven „állatkert-forgatókönyv”, vagy nevezhetjük Big Brother-elméletnek is, mely szerint azért nem fedik fel magukat előttünk az amúgy létező Földön kívüli idegenek, mert egy ökológiai kísérlet alanyai vagyunk (l. Douglas Adams kultkönyvének pándimenzionális egéralakú kitüremkedéseit, akik a Földet bioszámítógépként használják a meglévő válasz – 42 – kérdésének meglelésére). Ám ez a magyarázat nem tűnik logikusnak Webb számára, ahogy a szintén az elzártságra építő úgynevezett planetáriumhipotézis sem, ami szerint a számunkra istenszerű lények építették volna a világegyetemet kifejezetten nekünk, s ebben a tesztüzemben a földönkívülieknek nem osztottak lapot.
Ennél jóval egyszerűbbnek és önmagukba nézve észszerűbbnek tűnik az a feltevés, hogy az intelligens életformák csupán átmeneti jelenségek az univerzumban. Legalábbis azok, akik a technológiai fejlettségük bizonyos fokán elpusztítják magukat egy nukleáris háborúban, vagy egy szuperszámítógép gondnoksága révén (l. Terminátor-filmek), így aztán az űrbe már nem igazán jutnak ki. (Talán mégsem voltak elég intelligensek tetteik következményeit átlátni.)
A legkézenfekvőbb lehetőség – Webb útmutatásait követve – a csillagtávolságok végtelenségében rejlik. Gondoljunk csak a fejünk felett lebegő Hold elérésének időigényes procedúrájára vagy a mind ez idáig legtávolabb jutó Voyager-űrszondák sebességére (10 másodperc alatt tennék meg a Szeged–Budapest távot), aminek révén is több mint 40 évre volt szükségük, hogy naprendszerünk pereméig érjenek. Egyszerűen messze vagyunk egymástól – a legközelebbi csillag a Proxima Centauri is 4,2 fényévnyire (4 × 10¹³ km) van tőlünk. Webb arra jut, semmi (vagy nagyon csekély) bizonyítékunk van a földönkívüliek létezésére, egymásba botlanunk pedig a távolságok miatt is esélytelen. Körülbelül annyi – ezt már mi tesszük hozzá –, mint egy deszkába kapaszkodó hajótöröttnek a Csendes-óceánon egy luxushajóba egy ködös és viharos éjszakán, távol a hajózási útvonalaktól.
És akkor az időtényezőt még nem is hangsúlyoztuk (bár a Drake-egyenlet számol vele): az egyes feltételezett idegen civilizációk, kialakulásukat, fennmaradásukat tekintve nem is biztos, hogy ugyanabban a végtelenül kicsiny időmetszetben léteznek, mint az emberiség, ami a csillagok után érdeklődni is csak néhány tízezer éve kezdett, nem beszélve a technológiai fejlettség jelenlegi fokáról – ez mind sok tucat milliomod része a bolygónk történeti idejének, amely nincs feltétlenül szinkronban más bolygók és a rajta netán kialakult értelmes, űrutazó lények életidejével. A Fermi-paradoxonra („ha léteznének, már itt lennének”) így a válasz: nagy valószínűséggel sosem fogunk Földön kívüli idegen űrhajósokkal találkozni.
(Felhasznált irodalom: Richard Dawkins: A vak órásmester. Kossuth, 2005.;
Michael Hanlon: A Galaxis Útikalauz tudománya stopposoknak és bámészkodóknak. Akadémiai Kiadó, 2011.; Galántai Zoltán: Marscsatornák, idegen világok, angyalok, földönkívüliek. Pesti Szalon, 1996.)
