Heti abszurd: Nemzultáció

Publikálás dátuma
2020.06.28. 07:30

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Most tényleg nem rugóznék a nemzeti konzultációként ismert nemzultáción, nem írom meg, amit már sokan megírtak, plusz én is jó néhányszor. Hogy teljesen fölösleges pénzkidobás, máshol sokkal jobb helye lenne az erre elszórt pénznek. Arról sem írok a nemzultáció kapcsán, mert tudja mindenki, hogy nemcsak a kidobott pénz miatt nincs semmi értelme. Ha nem kerülne pénzbe, mert ingyen nyomnák ki a leveleket, és a posta is szívességből kézbesítené őket, attól még ugyanúgy szájbarágósan fölösleges volna, mint most. Alákérdezős szövegekkel teleírt papírlap, az ilyenért tisztességesebb újságíró-iskolákban azonnal kiteszik a szűrét annak, aki ilyennel próbálkozik. Ezért is van, hogy ilyesmivel már kizárólag a közmédiában, valamint a kormányhoz közeli lakájsajtóban találkozhatunk. Most írjak arról, hogy a nemzultációban valójában nem a véleményünket szeretnék megismerni, mert azt úgyis tudják? A kormány nem az állam polgárainak a gondolataira kíváncsi, hanem a saját agymenéseit kívánja közölni velünk. Ebből kifolyólag a nemzultáció épp annyira értelmetlen, mint a tűzijáték, utóbbi legalább szép, már akinek tetszik az ilyen. Úgyhogy tényleg nincs értelme a nemzultációról értekezni, mint ahogyan arról sem, hogy az egész egy nagy szemfényvesztés. Mondhatjuk úgy is, hogy parasztvakítás. Ezért aztán arról sem írok, hogy migránsokkal riogatják az embereket, mert sokakban félelmet akarnak kelteni, mivel tudják, hogy aki fél, az védelemért fordul azokhoz, akiktől védelmet remél. Ezért most tényleg nem a nemzultációról szeretnék értekezni, írjon arról, akinek hat anyja van vagy nincs jobb témája. De még csak nem is arról, hogy milyen szépen ki van ez találva. Hogy amíg az emberek a nemzultáció miatt bosszankodnak és a migránsoktól félnek, valamint Soros Györgyöt utálják, addig hiába drágulnak a zöldségek, a gyümölcsök, a tejtermékek és a hús, valamint gyakorlatilag minden, amire szükségünk van, hiá­ba nagy a korrupció és lopódik szét az ország, a Fidesz toronymagasan vezeti a közvélemény-kutatásokat. Nem akarok demagógnak sem látszani, ezért eszem ágában sincs leírni, hogy a nemzultáció árából hány stadiont lehetne építeni, és milyen hosszú kisvasutat. Hogy az erre költött összeg helyett még több pénzt juttathatna a kormány a csókosoknak és Dzsudzsák Balázsnak nem egy, hanem több diplomata-útlevele is lehetne. Azt a témát pedig kifejezetten kerülném, mert ha írnék róla, én kérnék elnézést, hogy van ez a cirkusz a Lánchíd körül. Néhány milliárd forint kellene csak ahhoz, hogy ne dőljön bele a Dunába, töredéke volna ez a pénz a hajdúnánási motorospálya 65 milliárd forintos költségének. Igaz, a hajdúnánási motorospálya pénzt hoz egyeseknek, míg a Lánchíd akkor is szimbóluma maradna Magyarországnak, ha beomolna a Dunába. Ami persze igazi tragédia lenne, viszont mindenki özönlene hozzánk, katasztrófaturisták százezrei lepnék el az országot, töltenék meg a szállodáinkat, virágoztatnák fel a vendéglőinket. Egyszóval feltámadna az idegenforgalom, amiről pedig a miniszterelnök egyszer már kijelentette, hogy tüdőlövést kapott és annak már kampó.
Szerző
Témák
Heti abszurd

Valószínű és valószínűtlen idegenek

Publikálás dátuma
2020.06.27. 17:45

Fotó: Krasznai Gyula / Fortepan
Azt már nagyjából tudjuk, mennyien vannak, ahogy hozzávetőlegesen azt is, hogy hol élhetnek. De hogy pontosan kik ők, hogy néznek ki, és egyáltalán, valóban léteznek-e, no pláne, intelligensek-e, erről szólnak a hipotézisek. Ahogy arról is, mi készen állunk-e a kapcsolatfelvételre.
Harminchat – a legfrissebb számítások szerint galaxisunkban ennyi intelligens, technológiailag is fejlett civilizáció létezik a miénkkel egy időben, melyekkel akár fel is vehetnénk a kapcsolatot. Az Astrophysical Journal című szaklapban június 15-én publikált eredmény, bár nagy valószínűségi rátával dolgozik (mínusz 32 és plusz 175), mégis a 36-ot tartja a legesélyesebbnek a 100–400 milliárd csillagot magába foglaló, közepes méretű, 100 fényév átmérőjű Tejútrendszer Földön kívüli értelmes lényfajainak számát tekintve. Tom Westby és Christopher Joseph Conselice (mindketten a Nottingha­mi Egyetem kutatói) nemcsak a legújabb asztrofizikai adatok alapján végezték számításaikat, figyelembe véve a csillagok keletkezési történetét vagy a Föld-típusú bolygók elterjedtségét, de a fejlett technológiai kommunikációra képes civilizációk lehetséges kifejlődésének (az élet keletkezésének valószínűsége) és élettartamának idejét is belekalkulálták a megújított Drake-formulájukba, mely az idegen civilizációk valószínűségi számát hivatott megadni.

A Drake-formula

Frank Drake amerikai csillagász és asztrofizikus, a SETI-program alapító atyja 1961 novemberében a nyugat-virginiai Green Bankben, az Amerikai Tudományos Akadémia zártkörű tanácskozásán írta fel először a táblára azt a formulát, mely a valószínűségek szorzatából számítja ki a Földön kívüli értelmes civilizációk számát. A saját nevéről elnevezett képlet aztán egy tudományág alapja lett. A 9 tételes formula a következő adatokkal számol: az adott térrész csillagainak száma, a csillagok bolygórendszereinek száma, a lakható bolygók száma, az életet hordozó bolygók számaránya, az értelmes lényeket hordozó bolygók aránya, közülük a technikai civilizációk aránya, ezek élettartama és a csillagok átlagos élettartama.

A számítások és a mögöttük meghúzódó gondolatkísérletek persze érdekesek, ámbár igazolhatatlanok, csupán a szempontjaik vehetők kritika alá a Földön kívüli intelligencia­kutatás tudós résztvevőitől. Ugyanakkor laikusként is sokan fejezik ki kételyeiket, némi cinizmussal, már egyáltalán azt megkérdőjelezve, hogy a földi civilizációnkat tekinthetjük-e értelmesnek. Vagy ott vannak a pesszimista-racionalisták, akik például a Liu Cixin Háromtestprobléma regénytrilógiájában megfogalmazott Sötét erdő-elmélet alapján egyáltalán nem tartják jó ötletnek, hogy a Föld társas kapcsolatra vágyik idegen civilizációkkal, sokkal inkább az elrejtőzést propagálnák. (A Sötét erdő-elmélet szerint minden civilizációt saját túlélése működtet, valamint a környezetében lévő erőforrások maximális kihasználása. Ám még az univerzum nagyságát is figyelembe véve, a kiak­názható energiamennyiség véges, s mivel a jelen lévő civilizációknak nem áll érdekükben osztozni ezen a többiekkel, levadásszák, elpusztítják a másikat. Éppen ezért öngóllal ér fel, ha egy civilizáció különféle módokon, akár kapcsolatkeresés céljából felhívja magára a figyelmet, sokkal inkább egy puha léptű vadászként kell rejtőzködve járnia a világegyetem sűrű és sötét erdejében, nem pedig potenciális áldozatként.) Visszatérve azonban a Földön kívüli intelligens lények számának megbecsléséhez, ennek a valószínűségszámításnak is komoly hagyománya van a tudományban – persze majdnem egy idős az emberiség „egyedül vagyunk-e az univerzumban?” kérdésével, ám mi most nem hivatkoznánk a görögökre (pél­dául Epikuroszra) ez ügyben, vagy az 1992-ben alapított SETI-programra. E helyett felidéznénk pár nagyhatású becslést és valószínűségi gondolatkísérletet.

A Fermi-paradoxon

1950-ben Los Alamosban Enrico Fermi különös beszédtémával örvendeztette meg fizikustársait egy közös ebédjük alkalmával – ez még azelőtt történt, hogy a csillagte­leszkópokkal ténylegesen felfedeztek volna exobolygókat, még csak feltételezték őket. Fermi azzal állt elő, hogy az asztaltársai magyarázzák már meg neki, ha az évmilliárdok óta táguló univerzum (kivéve Brooklyn!) tényleg ennyire hatalmas, akkor itt bizony nyüzsögnie kellene az életnek, és minden valószínűség szerint akadna benne jó néhány a miénkhez hasonló intelligens változat is. Na, de hol vannak ezek a szupercivilizációk, ­miért nem jelentkeznek, hallatják hangjukat vagy villantják jeleiket? Még ha el is vetjük az ufóhívők megannyi észlelését (pl. Erich von Däniken korábbi találkozásokat „bizonyító” felfedezéseit), netán a Sötét zsaruk hatása alatt azt válaszoljuk, hogy de hát itt élnek közöttünk, vagy amatőr biológusként rámutatunk a mélytengerek lakóira, érdemes magát a kérdésfelvetést is górcső alá venni. Richard Dawkins evolúcióbiológus A vak órásmester című könyvében (1986) tulajdonképpen a Fermi-paradoxon antropocentrikus-nyelvi paradoxonját mutatja ki, amikor a földi élet kialakulásának esélyeit vizsgálja a szerencse függvényében. Ahogy az olasz fizikus is rácsodálkozik, szinte csodának hathat, hogy egy ekkora világegyetemben, ahol feltehetőleg számos bolygó létezik (10²⁰, azaz százmilliárdmilliárd), az élet kialakulásának a feltételei csakis egyen voltak adottak, s csupán a Földön történt meg a spontán keletkezés. Legalábbis csak erről tudunk, a többin feltételezzük, hogy valószínűleg kialakulhatott. Dawkins úgy érvel, hogy maga a kérdésfeltevés hibás, mert „ez a statisztikai érv – hogy kell lennie életnek másutt is a világegyetemben, mivel itt van – feltevésként magába építi azt, amit bizonyítani próbál”. Az élet, s az intelligens élet máshol való kialakulása tehát csak feltevés részünkről, nem tudományos érv. Noha megvan a valószínűsége – teszi hozzá a brit etológus. Mintha ennek a kicsit lankasztó felvetéselvetésnek a mellékága lenne Peter Ward geológus és Donald Brownlee csillagász 2000-ben megjelent közös könyvének, a Rare Earth­nek („Ritka Föld”) az érvmenete is, mely azokat az egyedülálló körülményeket vizsgálja és állítja, ami a földi intelligens életforma (az ember) kialakulásához vezetett – aki képes idegen civilizációk létezésén gondolkodni, és lehetőséget lát a csillagközi utazásban. A Föld a Tejútrendszer élhető (eldugott) zónájában van, ahol nincs számottevő feketelyuk-tevékenység, a napunk élettartama lehetővé teszi az élet milliárdéves kialakulását, a Föld meg tudja tartani a légkörét, van víz, fémek, holdunk, a külső övezet óriásbolygói tisztán tartják a belső övezetet az aszteroidáktól (a 65 millió évvel ezelőtti fiaskó a dinoszauruszoknak ugyan betett, de az élet fennmaradt) stb. – Ezek a kondíciók viszonylag ritkává, különlegessé teszik a Földet, tehát a rajtunk kívüli életforma-lehetősé­geket is.

Időben, térben elzárva

2003-ban Stephen Webb, a brit Nyitott Egyetem fizikusa If the Uni­verse­ Is Teeming with Aliens – Where Is Everybody? („Ha az univerzum idegenektől nyüzsög, hol vannak?”) című könyvecskéjében a Fermi-paradoxon 50 lehetséges magyarázatával állt elő. Egyik ilyen a most éppen aktuális karanténelmélet, más néven „állatkert-forgatókönyv”, vagy nevezhetjük Big Brother-elméletnek is, mely szerint azért nem fedik fel magukat előttünk az amúgy létező Földön kívüli idegenek, mert egy ökológiai kísérlet alanyai vagyunk (l. Douglas Adams kultkönyvének pándimenzionális egéralakú kitüremkedéseit, akik a Földet bioszámítógépként használják a meglévő válasz – 42 – kérdésének meglelésére). Ám ez a magyarázat nem tűnik logikusnak Webb számára, ahogy a szintén az elzártságra építő úgynevezett planetáriumhipotézis sem, ami szerint a számunkra istenszerű lények építették volna a világegyetemet kifejezetten nekünk, s ebben a teszt­üzemben a földönkívülieknek nem osztottak lapot. Ennél jóval egyszerűbbnek és önmagukba nézve észszerűbbnek tűnik az a feltevés, hogy az intelligens életformák csupán átmeneti jelenségek az univerzumban. Legalábbis azok, akik a technológiai fejlettségük bizonyos fokán elpusztítják magukat egy nukleáris háborúban, vagy egy szuperszámítógép gondnoksága révén (l. Terminátor-filmek), így aztán az űrbe már nem igazán jutnak ki. (Talán mégsem voltak elég intelligensek tetteik következményeit átlátni.) A legkézenfekvőbb lehetőség – Webb útmutatásait követve – a csillagtávolságok végtelenségében rejlik. Gondoljunk csak a fejünk felett lebegő Hold elérésének időigényes procedúrájára vagy a mind ez idáig legtávolabb jutó Voyager-űrszondák sebességére (10 másodperc alatt tennék meg a Szeged–Budapest távot), aminek révén is több mint 40 évre volt szükségük, hogy naprendszerünk pereméig érjenek. Egyszerűen messze vagyunk egymástól – a legközelebbi csillag a Proxima Centauri is 4,2 fényévnyire (4 × 10¹³ km) van tőlünk. Webb arra jut, semmi (vagy nagyon csekély) bizonyítékunk van a földönkívüliek létezésére, egymásba botlanunk pedig a távolságok ­miatt is esélytelen. Körülbelül annyi – ezt már mi tesszük hozzá –, mint egy deszkába kapaszkodó hajótöröttnek a Csendes-óceánon egy luxushajóba egy ködös és viharos éjszakán, távol a hajózási útvonalaktól. És akkor az időtényezőt még nem is hangsúlyoztuk (bár a Drake-­egyenlet számol vele): az egyes feltételezett idegen civilizációk, kialakulásukat, fennmaradásukat tekintve nem is biztos, hogy ugyanabban a végtelenül kicsiny időmetszetben léteznek, mint az emberiség, ami a csillagok után érdeklődni is csak néhány tízezer éve kezdett, nem beszélve a technológiai fejlettség jelenlegi fokáról – ez mind sok tucat milliomod része a bolygónk történeti idejének, amely nincs feltétlenül szinkronban más bolygók és a rajta netán kialakult értelmes, űrutazó lények életidejével. A Fermi-paradoxonra („ha léteznének, már itt lennének”) így a válasz: nagy valószínűséggel sosem fogunk Földön kívüli idegen űrhajósokkal talál­kozni. (Felhasznált irodalom: Richard Dawkins: A vak órásmester. Kossuth, 2005.; Michael Hanlon: A Galaxis Útikalauz tudománya stopposoknak és bámészkodóknak. Akadémiai Kiadó, 2011.; Galántai Zoltán: Marscsatornák, idegen világok, angyalok, földönkívüliek. Pesti Szalon, 1996.) 

A világűr Magna Chartája

Jogászok már kidolgozták az idegenekre vonatkozó asztrális törvényt, melyek csakis értelmes lényekre vonatkoznak (többek között legyenek háromdimenzió­sak és „akarják” az életet). A törvény értelmében „minden olyan cselekedetet el kell kerülni, ami egy másik civilizáció tagjának ártalmára lehet”; és „minden gondolkodó lénynek joga van megvédenie magát”. Az egyenlő jogok persze csak akkor foganatosíthatók, ha az idegenek felfogható hasonlatosságot mutatnak velünk, máskülönben nem ismerjük föl egymást még idegenként sem. A tudósok egy részének az evolúció kacskaringói és véletlenszerűségei miatt nincsenek ilyen illúziói: más értelmes lények fejlődése igencsak eltérhet az emberitől.

Szerző

Nem cseréli a jövőt jelenre - interjú Döbrösi Laurával

Publikálás dátuma
2020.06.21. 15:35

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Ki nem állhatja a rasszizmust, a műanyag csomagolást és a kizárólagosságot követelő elkötelezettséget. Imádja a természetet, a zenét, és igyekszik nem ártani semmilyen élőlénynek. Missziója a környezetvédelem és a fiatalok pozitív testtudatának erősítése. Döbrösi Laura színésznővel beszélgettünk.
Hasznosan töltötted a karantént: megírtad a szakdolgozatodat. Már négy éve abszolváltam az ELTE nemzetközi tanulmányok szakán, most végre volt időm megírni a műanyagválságról 43 oldalt. Ha ezek után bárki megkérdőjelezné, hogy milyen alapon magyarázok ebben a témában, akkor ezt fel tudom mutatni. Az államvizsga 26-án lesz, tanulok ezerrel, élvezem. Azt kevésbé, hogy egyszer csak minden munkát kihúztak alólam is. Magamat nem féltettem a járványtól, a szeretteimet inkább, ezért a szüleimmel nem is találkoztam. Ugyanúgy csomagolásmentes boltban vásároltam, bízom az egészség- és ökotudatos életmódomban. Nagyobb önbizalommal vágsz neki az őszi színházi évadnak szabadúszóként így, hogy hamarosan diploma lesz a kezedben? Ha nem is lesz új felkérésem, akkor is viszem tovább az előző évad 7-8 előadását, amivel anyagilag megvagyok, és jut időm másra is. Jó érzés, hogy vannak alternatív terveim, például alkalmi zenei projektek vagy éppen a Zengető, ami most még szerelemprojekt, de lehet, hogy később pénzt is tudunk majd keresni belőle. Jelenleg az új tanyát rendezzük, a nulláról kell felépítenünk az egészet: kapálok, ások, magot vetek, fuvart szervezek az építőanyagoknak, jövő nyáron remélem, már ott tartjuk a fesztivált. Akinek nincs pénze pszichológusra, annak receptre írnám fel a rendszeres kapálást, elképesztő rekreá­ciós élmény. Nem hiányzik egy színházi társulati tagság? Elég nagy szabadságra, térre van szükségem. Szabadúszóként megtehetem, hogy előre szólok: ebben a két hétben nem érek rá, könnyebb igent mondani filmszerepekre is, és én döntöm el, hogy egy szerepet elvállalok-e, társulati tagként ez nem így megy. Elég sok közösségben megélem a „társulati létélményt”, például Sebő Feriékkel az Anarchista Színházban, a már említett Zengetőben és a Willany Leó brigádban is. Biztosan sokat ad, ha valakikkel állandóan együtt dolgozol, szívesen ki is próbálnám, de most nem ­hiányzik. A fix pénz talán igen, de van bennem annyi magabiztosság, hogy tudom: olyan nem lesz, hogy éhen haljak. Kommunikációs és szervezőképességeim átlagon felüliek, polgári állásokban ugyan nincs munkatapasztalatom, de a kapálásban sem volt, mégis jól megy. Roppant határozottan, egyesek szerint szigorú feltételekkel tárgyalsz szerepekről és kötsz szerződést. Milyenek a tapasztalataid a hazai produkciókkal? A színészügynököm tárgyal a pénzről, a technikai feltételekről és a munkakörülményekről. Sajnos vannak elmaradások itthon a nyugati produkciókhoz képest. Szeretem, ha elolvashatom a forgatókönyvet, ha még nincs kész, mondjuk egy sorozat esetén, akkor előre kikötöm, mi az, amit nem vállalok. A káoszt és a kizárólagosságot nem szeretem a munkában. Vallom, hogy mozgóképet csinálni fontos és szeretek is dolgozni, ezért a vizsgafilmekkel elnézőbb vagyok: ültem már órákig egy búzamezőn nulla forintért, étlen-szomjan, mert ott „felejtettek” a forgatáson. De nagy produkciókban szeretem, ha a stáb tagjai megkapják a megfelelő munkakörülményeket, például, ha csúszik a 12 órás munkanap, akkor jár a túlórapénz. Sajnos itthon ez nem mindenhol magától értetődő. S mivel muszáj dolgozni, többségünk szeretne is, ezért sokszor aláírjuk a kevésbé korrekt szerződéseket is, illetve, ha én visszautasítom, mindig lesz valaki, aki vállalja. De talán már elmozdultunk a holtpontról, és javul a helyzet. Hogy kerültél 10 évesen a Magyar Televízióba? Egy Marczibányi téri drámatáborba jártam nyáron, majd ősszel szóltak, hogy Takács Vera tart castingot Fehér Klára regényének filmadaptációjára. Megkaptam a Mi, szemüvegesek egyik főszerepét, és utána több mint három évig sok MTV-s gyerekműsorban szerepeltem, közben persze általánosba jártam és így felvételiztem gimná­ziumba. Az már durvább volt, amikor jóval később, a Félvilág és az Aranyélet forgatásain tanultam az ELTE-s vizsgákra.
A gyerekszínész-karrier után hogyhogy nem a Színművészetire vezetett az út? Lázadásból is, hajlamos vagyok kerülni a legkézenfekvőbb megoldásokat. És abba kellett volna hagyni az akkori munkáimat, például a Vígszínházban és a Társas játék forgatását. Nem cseréltem el a jelent a jövőre. Nem tudok csak egy dologgal foglalkozni. Ha beülök a Színműre öt évre, ott elhittem volna, hogy színésznő vagyok és semmi más, és kitöltötte volna minden időmet. Nem tudnék most férjhez menni sem, sosem akarom örökre elkötelezni magam, az „odaadni magam egy életre” nem az én műfajom. Alig huszonévesen az egyik főszereplője voltál az Aranyélet című, 3 évados HBO-sorozatnak, ami rengeteg filmes díjat besöpört, a rajongók azóta is követelik a ­folytatást. Vörös szőnyeges események, címlap „vártak”, a fővárosi Deák téren két emelet magas óriásplakáton szerepeltél. Hogy bírtad a nyomást? Eleinte megőrültem, hogy néznek, felismernek, odajönnek. De megszoktam. Most már a szelfi az új autogram, de az sem hoz zavarba. Lett egy biztonságérzet a szívemben. Rájöttem, hogy örülnek, ha látnak, jó, hogy oda mernek jönni, és ha még kedves is vagyok, akkor az olyan pozitív élmény számukra, hogy nem azt nézik, mi nem tökéletes rajtam. Nagyon megijedtem a plakáttól, doppingolt, de szürreális is volt, alig mertem arra járni. Menőnek éreztük magunkat a sikertől, filmes iskolákban tanították a sorozatot. De senki nem mondta, hogy elszálltam volna, én sem éreztem így. A zerowaste életmód az egyik „vesszőparipád”, egy év alatt elérted, hogy gyakorlatilag nincs műanyag szemeted. Mik a környezettudatos életvitel első lépései? Fontos, hogy mit eszel, mit veszel, mit dobsz ki, mit öntesz a lefolyóba. Csomagolásmentes boltokban és piacon vásárolok szupermarketek helyett és otthon főzök. Pénztárca- és „külalakkímélő” is, mert csak azt veszem meg, ami valóban kell, például édességet, junkfoodot nem, kulacsból iszom a vizet, évek óta nem veszek semmilyen löttyöt. A műanyag szemét csupán 9 százalékát hasznosítják újra, óriási ökolábnyomot hagy. Amit kidobunk otthon a kukába, a természetben végzi és szenvedést okoz más élőlényeknek. A „domestoskultúra” iszonyú ártalmas a vizekre és a talajra, így az élelmiszereink minőségére is. Szőrmeellenes plakáton szerepeltél meztelenül, kopasz lettél az Aranyélet kedvéért, sziklát mászol és dél-amerikai utazásokra egy hátizsákkal mész. Próbálgatod a határaidat? Mértékkel csinálom a nagy vakmerőségeket, szinte soha nem kerültem veszélybe. Egyébként, ha a kalandvágyba halnék bele, azzal együtt tudnék élni. (nevet) Dél-Amerika nagy szerelem, szeretnék ott élni is valamikor. Színes, egzotikus és laza, hasonlít Európára, csak mínusz 30 év: például nem automatából, hanem embertől veszed a vonatjegyet, ez nekem nagyon bejön, otthonosabb. Komoly tudatosság, „nevelő szándék” érződik Instagram-posztjaidon. Mekkora felelősséget pakol rád a majdnem 19 ezer követőd? Sok fiatal lány tart példaképnek, ezt meg is írják nekem, miattuk érzek felelősséget. Nagyon figyelek például arra, hogy ne tegyek ki olyan fotót, amin próbálok jobban kinézni, mint a valóságban. Tudom, mennyire megnehezíti az életet az állandó elvárás­cunami, a modellkülsőben pózoló sztárok: 12 évesen én is rástresszeltem, hogy narancsbőrös a combom, ami röhejes. Ezektől szeretném megóvni a mai kislányokat, hogy ne arról szóljon az életük, milyenek lehetnének, hanem arról, hogy milyenek, és az miért jó. Magánéletről soha, életmódról annál inkább posztolok. Misszióm a vitaindítás is.
Elég erőteljes „szóváltás” alakult ki nemrég két fotód alatt, amikor a színesbőrű George Floyd meg­gyilkolásáról emlékeztél meg, illetve kiálltál a rasszizmus, mindenféle kirekesztés és a hatalommal való visszaélés ellen. Ha valami megmozdít, elmondom, hogy mit gondolok és örülök, ha érvelő, gondolkodó, vitaképes reakció érkezik. Nem a legdurvább arcokat akarom megváltoztatni, hanem azokat, akik nyitottak a világra. Nem szólok be senkinek. A gondolatébresztés a lényeg: fénymagokat lehet így elszórni. Ha nem akarsz rosszat, tiszta a lelkiismereted, önazonos vagy és nem valaki ellen beszélsz, akkor nem lehet bajod. Mit teszel, ha színpadon vagy kamera előtt tapasztalsz „igazságtalanságot”, hatalmi arroganciát? Még nem kerültem ilyen helyzetbe, illetve 15 évesen, gyerekként, és fogalmam nem volt az egészről, nem tudtam, mit kell csinálni. De azt megfogadtam akkor, hogy ha erről szól ez a szakma, ha gyomorgörccsel kell próbálni, akkor nem akarok színész lenni. Rákérdezhetek? Tizenöt-húsz éves korom között, önértékelési zavarokkal küzdő tinédzserként szerepeltem a Vígszínház egyik, Eszenyi Enikő által rendezett darabjában. Magas volt az elvárás, például, hogy beszéljek be egy 1200 fős nézőteret. Azóta is hallom időnként: „Kevés, nem hallom, mintha ott se lennél…” Úgy éreztem, én vagyok a célpont, a kívülálló, a gyenge, aki alkalmatlan a szerepre. Úgy éltem meg, hogy Enikő nem szeret, nem úgy, hogy bántott engem. Közben felnéztem rá és sokat tanultam. Miért nem szólaltál meg az év elején, amikor sok kollégád előjött hasonló sztorikkal, nyílt levelet is írtak, és kiálltak Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója ellen? Minden elmondódott, újat nem tudtam volna hozzátenni, de követtem az összes megszólalást. Fájt a szívem érte, szerettem őt. Remélem, én soha nem esem hasonló „művésznőhibába”. Értsem úgy, hogy vannak rendezői, igazgatói ambícióid? Rendezni egy szakma, ahhoz nem árt érteni. Az írás közelebb állna hozzám. Nagyon szeretek projekteket kitalálni, szervezni, megtalálni és összehozni a megfelelő embereket. Mostanában úgy ébredek, hogy oldalakat írok le megálmodott, progresszív színházi előadások ötleteiről. Csak játszani, az nekem kevés, szeretem szervezni is a kultúrát az emberek életébe, aztán látni, ahogy a színészek kibontakoznak, a nézők pedig élvezik.

Döbrösi Laura

27 éves színésznő, énekesnő. Játszik a Pesti Magyar Színházban, a Karinthy­ban és független előadásokban, a Zengető ökotudatos fesztivál egyik alapítója, 14 évig tanult klasszikus zenét és éneket. Legnépszerűbb tévé- és mozifilmek, amikben szerepelt: Társas játék, Aranyélet, Félvilág, Örök tél.

Szerző