Bíró András: a jövőképem realista

Eredetileg – mint olyan "zöld embert", akinek a zöld politika nem mostanában lett a szívügye, hanem annak a kalandos 95 évnek a jó részében, amire visszatekinthet, szinte végig ezt képviselte, szerte a földgolyón – a klímakatasztrófáról akartuk kérdezni Bíró Andrást, akinek afféle epitheton ornansa, hogy alternatív Nobel-díjas. De a járvány közbeszólt, és a két kérdés, a klímakatasztrófa és a koronavírus nem tűnik függetlennek egymástól. Ahogy országunk állapota, reakciói és hivatalos politikája sem független e kettőtől, ezért mindháromról faggattuk az írót, emberi jogi aktivistát.

Látta már ezt az országot a legkülönfélébb állapotaiban, a nyilas vészkorszakban, Rákosi alatt, 56-ban, majd hosszú, nemzedéknyi külföldi lét után 1986-tól már itthonról követte a rendszerváltás demokratikus kísérletét. Tény, hogy a világ ismét destabilizálódik és a liberális demokrácia ismét vereségeket szenved, és ehhez nagyon jól látszik illeszkedni az az autoriter, a vezetője által is illiberális államnak nevezett magyar út, amit sokan a pártállam újjáéledéseként élnek meg. Ki tudja, merre, merre visz a végzet?

Magyarország bibircsók lett a világ orrán…

Nem bokréta isten kalapján?

Azt csak álmodtuk. Amíg bokrétás társadalmunk nem sajátítja el a bibói lényeglátás képességét és nem "öli meg" (Freud után szabadon) apafiguráit, óhatatlanul infantilis marad. Ebben áll talán kivételességünk. Megjegyzem, a társadalmak olyanok, mint a tejes üveg, átláthatatlanok. Nem látjuk, senki nem látja a társadalmak valós mozgásait. Amikor ’56-ban a Kossuth téren vagy 400 ezren tüntetünk, meggyőződésem, senki nem gondolta, hogy pár óra múlva az ávósok lövéseinek a hatására ki fog törni a forradalom. Amikor a rendőr rátérdelt George Floyd nyakára, senki nem gondolta, hogy ettől fel fognak csapni a lángok az USA-ban: már 2000 településen folynak a tüntetések #BlackLivesMatter jelszóval. Tavaly ősszel senki sem várta, hogy az önkormányzati választásoknak az lesz az eredménye, ami. Nem tudhatjuk, mi fog történni, de egyvalamiben biztos vagyok: az itthoni történések a világpolitika, a globális világgazdaság és klímaváltozások következményeként változnak majd. Ha a NER-nek szembe kell néznie az elkerülhetetlen és jelentős munkanélküliséggel, vagy ha az autógyártásunk bedöglik, arra az ál-konzultációk nem adnak választ. Bár a jelenlegi hatalomnak sikerült megtartania a szavazók jelentős részének a bizalmát, szerintem a globális krízis számára is megkongatja a vészharangot. Ha patetikusan akarnék fogalmazni: ennek a rendszernek meg vannak számlálva a napjai. Csak azt nem tudom, hogy ki és mi jön utána…

A home office modell megjelenése egyébként egyrészt magával hozta a szabadság élményét: akkor dolgozol, végzed el a munkád, amikor akarod. Ez egy radikálisan új élmény ahhoz a napi szolgasághoz képest, amit a kötelező nyolcórás munkanap jelentett az irodában. Ez már akár a jövőbeli strukturális változások egyik eleme lehet, hiszen attól, hogy nem kell a kocsiba sem beülni, minden reggel tisztább lesz a levegő a városokban. Másrészt ez a változás odáig vezethet, hogy a irodaházak a bérlők hiányában befuccsolnak, a dominó-effektus pedig a 20-30-as évek világválságát festi a falra. A globalizált gazdaság komplexitása miatt a krízisek hatványozottan hathatnak. Nagyon viharos időszakot várok világszerte.

A divatos történész, Harari olyasmit mond, hogy csak a kooperáció és a demokrácia lehet a kiút a válságból.

Nekem egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a képviseleti demokrácia a globalizációnak ezen a fokán nem nyújt megfelelő védelmet a társadalmaknak. Mivel a politikai osztály elvesztette a hitelét, a választók olyan figurákra bízták a hatalom gyakorlását, mint Trump, Bolsonaro, Boris Johnson vagy Salvini. A fehér felsőrendűség szörnye ismét felböfögött. Trump választási jelszavát, a "Make America Great Again"-t sokan "Make America WHITE Again"-nek hallották, vagy amikor Nigel Farage a " We want our country back" szlogennel kampányolt, sokan azt hallották ki belőle: "We want our EMPIRE back". Ez a nacionalista, autokratikus tendencia, gondolom, csak erősödni fog, mivel a csökkenő GDP és a növekvő munkanélküliség a végsőkig kiélezheti a feszültségeket, ami elindíthatja az erőszak spirálját.

A mi első miniszterünk is ezen a hullámon szörfözik.

A hajam szála égnek áll. A miniszterelnök fújja a passzátszelet, míg az ellenzék panaszkodik az emberi jogok eltűnése miatt, ami persze a minimum. De milyen jövőképet fest az ellenzék a szavazók számára? Lovat ad a vezér imázsa alá, ahelyett hogy ignorálná bohóckodásait. Visszalő, nem kezdeményez. Pedig a karantén hónapjai volens-nolens elgondolkoztatták az embereket a világ dolgairól, az aggasztó jövőről. Itt lenne az idő másról is szólni, mint az oligarchák harácsolásáról, amibe a közvélemény már belefáradt. Illene válaszokkal előjönni.

Van egy markáns, széles körben osztott nézet, ami szerint már késő, és ha most egy csapásra elkezdenénk jól viselkedni (ami olyasmit jelenthet, hogy abbahagyjuk a haszonhajszoló kapitalizmus kíméletlen környezetkárosítását és nullára csökkentjük a CO2-kibocsátást), már akkor is késő lenne. Vajon az Apokalipszis lovasai már itt nyihognak a spájzban, vagy nem késtünk el, és még minden jóra fordulhat?

A COVID-19-et okozó koronavírus jelen világunk állapotának a metaforája. Hogy poétikus legyek: Gaia, a földanya, visszavágott. Kérdés, vajon időben figyelmeztetett-e bennünket, vagy már késő? Ezt nem tudhatom, de megérzéseim azért vannak. Attól tartok, hogy valójában késő. Az alapkérdés számomra: vajon a 7 és fél milliárd embertársunk hajlandó lesz-e radikálisan változtatni fogyasztási szokásain, a Big Data birtokosai pedig képesek-e önkorlátozásra, illetve képesek-e változtatni a termelés környezetromboló jellegén? A Big Brother, a politikai kontroll monitora pedig hajlandó lesz-e feladni a civil szféra feletti növekvő uralmát? Attól tartok, hogy a status quo e két cerberusa a "business as usual" habitushoz marad hű. Példa erre a karantén lecsengése utáni Kína, de Dél-Korea is, melyek, mintha mi sem történt volna, azonnal megnyomták a gazdasági "reset" gombot, elsőkként a kormányok között. A többi meg követte a példát. A koronavírus-fertőzés görbéje süllyedni kezdett az USA-ban, amikor Trumpnak a gazdaság újraindítását célzó agresszív követelésére egyes kormányzók idő előtt szüntették meg a karantént, s ez a görbe megújult növekedését eredményezte. Úgy tűnik, semmilyen áldozat sem drága az újraválasztás oltárán.

A minap azt írta, hogy a vírus és a válság kirajzolják a megoldást, az utat, ami egyértelműen a Zöld New Deal lehet. Melyek ennek koncepciónak a sarokpontjai?

Az alternatív technológiák, az AI (Artificial Intelligence - mesterséges intelligencia), a digitalizáció és a robotika fejlődése nemcsak úgy és arra használható, hogy minél nagyobb legyen a fogyasztás, hanem egy új paradigma eszközeiként is alkalmazhatóak. Mert a gazdaságnak, az oktatásnak és az egészségügynek radikálisan meg kell változnia, ha meg akarunk menekülni. A régi zöld szlogen: "think globally and act locally" azt jelentené, hogy ezeket a technológiákat a helyi közösségekre támaszkodva lehetne bevezetni. Tehát nem a kormányok kizárólagos döntései alapján, hanem a szubszidiaritás jegyében, az alulról jövő kezdeményezések integrálásával vezetne az út a változás érdekében. Elvben, ha a döntéshozók is felismerik a mást másképpen imperatívuszát, össze lehetne kötni a két akaratot. Sajnálatomra, nemigen bízok a fent levők humanizmusában és misszionáriusi képességében. És nem tudom, vajon az alulról jövő energiák és a Zöld New Deal terve képesek-e megváltoztatni a társadalomban mélyen gyökerező paradigmát, amely a fogyasztásban látja az élet értelmét. Ahogyan már jeleztem, a Big Data és a Big Brother boldog frigyben élnek. Mutasson nekem egy olyan transznacionális vállalatot, amely abban érdekelt, hogy ne azt termelje, amit eddig, hacsak a piac nem kényszeríti rá. Véleményem szerint radikális cezúra állt be. Soha nem volt ezen a földgolyóbison egyidejűleg 7,5 milliárd ember, 193 állam, fergetegesen gyorsuló AI és innovációs ritmus; mélyülő társadalmi polarizáció, Krőzust megszégyenítő gazdagodás-koncentráció. Nem beszélve a megakrízisekről: klímaváltozás, népvándorlás, terrorizmus, a nukleáris háború veszélye, a társadalmi szövet foszladozása. A világ soha sem nézett szembe a maihoz hasonlítható kihívások komplexitásával.

Óvatos pesszimizmussal néz a jövőbe.

Nem nevezném ezt sem óvatosnak, sem pesszimistának. Attól tartok, a jövőképem realista. Habár néha elbizonytalanodom, vajon nem a matuzsálemi korom láttatja-e velem ilyen sötét színekben a világ dolgait. Párizsi emlék: egy újságíró kollegina "chers imbéciles"-nek, kedves idiótáknak aposztrofálta az elkötelezett optimistákat, mint amilyennek akkor láttam magamat. De szeretnék ismét az lenni...