Bíró András: a jövőképem realista

Publikálás dátuma
2020.06.28. 09:20

Fotó: BRYAN R. SMITH / AFP
Eredetileg – mint olyan "zöld embert", akinek a zöld politika nem mostanában lett a szívügye, hanem annak a kalandos 95 évnek a jó részében, amire visszatekinthet, szinte végig ezt képviselte, szerte a földgolyón – a klímakatasztrófáról akartuk kérdezni Bíró Andrást, akinek afféle epitheton ornansa, hogy alternatív Nobel-díjas. De a járvány közbeszólt, és a két kérdés, a klímakatasztrófa és a koronavírus nem tűnik függetlennek egymástól. Ahogy országunk állapota, reakciói és hivatalos politikája sem független e kettőtől, ezért mindháromról faggattuk az írót, emberi jogi aktivistát. 
Látta már ezt az országot a legkülönfélébb állapotaiban, a nyilas vészkorszakban, Rákosi alatt, 56-ban, majd hosszú, nemzedéknyi külföldi lét után 1986-tól már itthonról követte a rendszerváltás demokratikus kísérletét. Tény, hogy a világ ismét destabilizálódik és a liberális demokrácia ismét vereségeket szenved, és ehhez nagyon jól látszik illeszkedni az az autoriter, a vezetője által is illiberális államnak nevezett magyar út, amit sokan a pártállam újjáéledéseként élnek meg. Ki tudja, merre, merre visz a végzet?  Magyarország bibircsók lett a világ orrán…
Nem bokréta isten kalapján? Azt csak álmodtuk. Amíg bokrétás társadalmunk nem sajátítja el a bibói lényeglátás képességét és nem "öli meg" (Freud után szabadon) apafiguráit, óhatatlanul infantilis marad. Ebben áll talán kivételességünk. Megjegyzem, a társadalmak olyanok, mint a tejes üveg, átláthatatlanok. Nem látjuk, senki nem látja a társadalmak valós mozgásait. Amikor ’56-ban a Kossuth téren vagy 400 ezren tüntetünk, meggyőződésem, senki nem gondolta, hogy pár óra múlva az ávósok lövéseinek a hatására ki fog törni a forradalom. Amikor a rendőr rátérdelt George Floyd nyakára, senki nem gondolta, hogy ettől fel fognak csapni a lángok az USA-ban: már 2000 településen folynak a tüntetések #BlackLivesMatter jelszóval. Tavaly ősszel senki sem várta, hogy az önkormányzati választásoknak az lesz az eredménye, ami. Nem tudhatjuk, mi fog történni, de egyvalamiben biztos vagyok: az itthoni történések a világpolitika, a globális világgazdaság és klímaváltozások következményeként változnak majd. Ha a NER-nek szembe kell néznie az elkerülhetetlen és jelentős munkanélküliséggel, vagy ha az autógyártásunk bedöglik, arra az ál-konzultációk nem adnak választ. Bár a jelenlegi hatalomnak sikerült megtartania a szavazók jelentős részének a bizalmát, szerintem a globális krízis számára is megkongatja a vészharangot. Ha patetikusan akarnék fogalmazni: ennek a rendszernek meg vannak számlálva a napjai. Csak azt nem tudom, hogy ki és mi jön utána… A home office modell megjelenése egyébként egyrészt magával hozta a szabadság élményét: akkor dolgozol, végzed el a munkád, amikor akarod. Ez egy radikálisan új élmény ahhoz a napi szolgasághoz képest, amit a kötelező nyolcórás munkanap jelentett az irodában. Ez már akár a jövőbeli strukturális változások egyik eleme lehet, hiszen attól, hogy nem kell a kocsiba sem beülni, minden reggel tisztább lesz a levegő a városokban. Másrészt ez a változás odáig vezethet, hogy a irodaházak a bérlők hiányában befuccsolnak, a dominó-effektus pedig a 20-30-as évek világválságát festi a falra. A globalizált gazdaság komplexitása miatt a krízisek hatványozottan hathatnak. Nagyon viharos időszakot várok világszerte. A divatos történész, Harari olyasmit mond, hogy csak a kooperáció és a demokrácia lehet a kiút a válságból.
Nekem egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a képviseleti demokrácia a globalizációnak ezen a fokán nem nyújt megfelelő védelmet a társadalmaknak. Mivel a politikai osztály elvesztette a hitelét, a választók olyan figurákra bízták a hatalom gyakorlását, mint Trump, Bolsonaro, Boris Johnson vagy Salvini. A fehér felsőrendűség szörnye ismét felböfögött. Trump választási jelszavát, a "Make America Great Again"-t sokan "Make America WHITE Again"-nek hallották, vagy amikor Nigel Farage a " We want our country back" szlogennel kampányolt, sokan azt hallották ki belőle: "We want our EMPIRE back". Ez a nacionalista, autokratikus tendencia, gondolom, csak erősödni fog, mivel a csökkenő GDP és a növekvő munkanélküliség a végsőkig kiélezheti a feszültségeket, ami elindíthatja az erőszak spirálját. A mi első miniszterünk is ezen a hullámon szörfözik.
A hajam szála égnek áll. A miniszterelnök fújja a passzátszelet, míg az ellenzék panaszkodik az emberi jogok eltűnése miatt, ami persze a minimum. De milyen jövőképet fest az ellenzék a szavazók számára? Lovat ad a vezér imázsa alá, ahelyett hogy ignorálná bohóckodásait. Visszalő, nem kezdeményez. Pedig a karantén hónapjai volens-nolens elgondolkoztatták az embereket a világ dolgairól, az aggasztó jövőről. Itt lenne az idő másról is szólni, mint az oligarchák harácsolásáról, amibe a közvélemény már belefáradt. Illene válaszokkal előjönni.   Van egy markáns, széles körben osztott nézet, ami szerint már késő, és ha most egy csapásra elkezdenénk jól viselkedni (ami olyasmit jelenthet, hogy abbahagyjuk a haszonhajszoló kapitalizmus kíméletlen környezetkárosítását és nullára csökkentjük a CO2-kibocsátást), már akkor is késő lenne. Vajon az Apokalipszis lovasai már itt nyihognak a spájzban, vagy nem késtünk el, és még minden jóra fordulhat?
A COVID-19-et okozó koronavírus jelen világunk állapotának a metaforája. Hogy poétikus legyek: Gaia, a földanya, visszavágott. Kérdés, vajon időben figyelmeztetett-e bennünket, vagy már késő? Ezt nem tudhatom, de megérzéseim azért vannak. Attól tartok, hogy valójában késő. Az alapkérdés számomra: vajon a 7 és fél milliárd embertársunk hajlandó lesz-e radikálisan változtatni fogyasztási szokásain, a Big Data birtokosai pedig képesek-e önkorlátozásra, illetve képesek-e változtatni a termelés környezetromboló jellegén? A Big Brother, a politikai kontroll monitora pedig hajlandó lesz-e feladni a civil szféra feletti növekvő uralmát? Attól tartok, hogy a status quo e két cerberusa a "business as usual" habitushoz marad hű. Példa erre a karantén lecsengése utáni Kína, de Dél-Korea is, melyek, mintha mi sem történt volna, azonnal megnyomták a gazdasági "reset" gombot, elsőkként a kormányok között. A többi meg követte a példát. A koronavírus-fertőzés görbéje süllyedni kezdett az USA-ban, amikor Trumpnak a gazdaság újraindítását célzó agresszív követelésére egyes kormányzók idő előtt szüntették meg a karantént, s ez a görbe megújult növekedését eredményezte. Úgy tűnik, semmilyen áldozat sem drága az újraválasztás oltárán.   A minap azt írta, hogy a vírus és a válság kirajzolják a megoldást, az utat, ami egyértelműen a Zöld New Deal lehet. Melyek ennek koncepciónak a sarokpontjai?
Az alternatív technológiák, az AI (Artificial Intelligence - mesterséges intelligencia), a digitalizáció és a robotika fejlődése nemcsak úgy és arra használható, hogy minél nagyobb legyen a fogyasztás, hanem egy új paradigma eszközeiként is alkalmazhatóak. Mert a gazdaságnak, az oktatásnak és az egészségügynek radikálisan meg kell változnia, ha meg akarunk menekülni. A régi zöld szlogen: "think globally and act locally" azt jelentené, hogy ezeket a technológiákat a helyi közösségekre támaszkodva lehetne bevezetni. Tehát nem a kormányok kizárólagos döntései alapján, hanem a szubszidiaritás jegyében, az alulról jövő kezdeményezések integrálásával vezetne az út a változás érdekében. Elvben, ha a döntéshozók is felismerik a mást másképpen imperatívuszát, össze lehetne kötni a két akaratot. Sajnálatomra, nemigen bízok a fent levők humanizmusában és misszionáriusi képességében. És nem tudom, vajon az alulról jövő energiák és a Zöld New Deal terve képesek-e megváltoztatni a társadalomban mélyen gyökerező paradigmát, amely a fogyasztásban látja az élet értelmét. Ahogyan már jeleztem, a Big Data és a Big Brother boldog frigyben élnek. Mutasson nekem egy olyan transznacionális vállalatot, amely abban érdekelt, hogy ne azt termelje, amit eddig, hacsak a piac nem kényszeríti rá. Véleményem szerint radikális cezúra állt be. Soha nem volt ezen a földgolyóbison egyidejűleg 7,5 milliárd ember, 193 állam, fergetegesen gyorsuló AI és innovációs ritmus; mélyülő társadalmi polarizáció, Krőzust megszégyenítő gazdagodás-koncentráció. Nem beszélve a megakrízisekről: klímaváltozás, népvándorlás, terrorizmus, a nukleáris háború veszélye, a társadalmi szövet foszladozása. A világ soha sem nézett szembe a maihoz hasonlítható kihívások komplexitásával. 
Óvatos pesszimizmussal néz a jövőbe. Nem nevezném ezt sem óvatosnak, sem pesszimistának. Attól tartok, a jövőképem realista. Habár néha elbizonytalanodom, vajon nem a matuzsálemi korom láttatja-e velem ilyen sötét színekben a világ dolgait. Párizsi emlék: egy újságíró kollegina "chers imbéciles"-nek, kedves idiótáknak aposztrofálta az elkötelezett optimistákat, mint amilyennek akkor láttam magamat. De szeretnék ismét az lenni...

Névjegy

Bíró András 1925-ben született Szófiában, azaz idén 95 éves. A szálas, majd’ két méter magas Bíró 1957-ben hagyta le az országot a jugoszláv határon át, nemzedéknyi időt töltött külföldön, bejárta a világot Oxfordtól Kenyáig, Benintől Rómáig, Új-Delhitől Mljet szigetéig, újságíróként és tanácsadóként dolgozott a harmadik világban a FAO-nak. A legtöbbet talán Párizsban, Rómában és Mexikóban élt, az itt létrehozott, máig működő halászati szövetkezetet tartja élete egyik leghasznosabb projektéjének. A alternatív Nobel-díj tulajdonképpen a Helyes életmód-díj (Right Livelihood Award), melyet olyan személyek és szervezetek kapnak meg, akik vagy amelyek a mai világproblémákra igazi alternatív válaszokat adnak, s már jelentős és távlati hatású eredményeket értek el a megvalósításban is, különös tekintettel a környezetvédelemre, az emberi jogokra, a mindennapi élet megkönnyítéséért és az élet minőségének javításáért tett erőfeszítésekre. Bár a díjat osztó alapítvány maga sosem használja az „alternatív Nobel-díj” kifejezést, mégis a média ezt a hozzátoldott értelmezést tekinti a legautentikusabb kiegészítésének. Bíró életéről a Hazajöttem című, pikareszk regényekre emlékeztető színes kis kötetben beszél (L’Harmattan, 2006). Itthon a roma integráció mellett kiálló polgárjogi aktivistaként tartják számon, a roma társadalomban látta meg a harmadik világot Magyarországon. Ő kezdeményezte az Autonómia és a Másság alapítványokat, a Tolerancia-díjat, valamint a Rádió C-t.

Utoljára 1956. október 21-én

Amikor megjelenik ez az interjú, 1956. október 21-e óta először lesz olvasható Bíró András neve a Népszava hasábjain. Ezen a napon jelent meg a jugoszláv munkástanácsokról szóló cikksorozatának első, egyben utolsó része. Bíró András volt az ugyanis az egyedüli magyar újságíró, aki közvetlenül a forradalom előtt Belgrádban járt, miután Josip Broz Tito már nem volt „az imperialisták láncos kutyája”. Mellékesen Bírót később megválasztották a szerkesztőség forradalmi bizottságának tagjává is, ahonnan november 4-e után kilépett azzal, hogy „nem írok idegen megszállás alatt”.

Szerző

Felhő úr és a díszzsebkendő

Publikálás dátuma
2020.06.28. 08:15

Fotó: The Pastel Studio
Felhő úrnak szokása július hónap második felétől az új káposztás czvekedlinek örvendeni, aminek azon egyszerű oka van, hogy e csodálatos növénynek leveles szára, mely a magyarságnak évszázadokon át megtartó ereje vala, ekkoriban kezd oly erős állagúvá változni, hogy ódon öntöttvas lábosunkban végre pirítani lehessen. Annak idején minden jóravaló háziasszony tudta, hogy a családnak a tavaszi hónapokat káposztás czvekedli nélkül kell kiböjtölnie, tekintettel azon sajnálatos tényre, hogy mirabilis káposztánk említett leveles szára e periodusban túl zsenge ahhoz, hogy konyhánkban komolyabb cruciamentumnak alávetni lehessen – márpedig káposztás czvekedlink mind a növénytől, mind a szakácstól magától tortuosus műveleteket követel. A magyar háziasszony ugyanis, feltéve, ha a Monarchiában nevelkedett, a czvekedli tésztájának nyújtását saját maga felügyelte, kezében azon marsallbothoz hasonló fistulával, melyet tán még a dédanyja is a dédanyjától örökölt; aztán ugyanő háziasszony a káposzta felvagdalásának is oly gondossággal állt neki, mintha magát Lucifert, minden keresztény poklok fejedelmét kellene őneki prima digestio fit in ore felaprítania. Az elképzelt káposzta illatától mámoros Felhő úr felöltözött tehát, majd piacra indult, hogy az év első káposztás czvekedlijéhez való matériát beszerezze, s miközben zakóját magára ölté, eszébe jutott apai nagyapja, aki a culinaris élvezeteknek ugyancsak nagy barátja vala, és aki a családban azt a közfelfogást terjeszté el, hogy a káposztás czvekedlit nem borssal VAGY cukorral, hanem borssal ÉS cukorral kell enni. A nagyapa t. i. a cukrot a káposztára pirítás közben tétette rá, míg a színes borsot tálalás után, frissen őrölve. Ez a bizonyos nagyapa elegans úriember vala, aki ebédelni és vacsorálni kizárólag nyakkendőben és zakóban volt hajlandó, továbbá nevezetes napokon a zakója felső zsebébe valódi selyem zsebkendőt is helyezett. Az akkor még éppen csak bárányfelhőnyi nagyságú Felhő úr számára ez az actus a nevetségesség volt maga, ráadásul az idős arszlán a lelkére köté annak idején, hogy ha felnövekedvén ő is a gentlemanok díszes társaságába lépend, akkor a díszzsebkendőjének a zakója felső zsebében fontos szabályok szerint kell majdan állania. E szabályok betartására a nagyapai Felhő az unoka Felhő figyelmét szigorúan és következetesen felhívá minden alkalommal, amikor a gyermek az ebédnél helytelenül viselkedni méltóztatott. – Díszzsebkendőnket élére hajtogatni szigorú eltiltás hatálya alá esik – mondotta a zord, ám elegans nagyapa fölemelt mutatóujjal, és elmagyarázta, hogy a selymet úgy kell a felső zsebbe belehelyezni, oly könnyed és léger módon, mintha azt a férfiú éppen ki akarta volna már venni, csak mozdulatát hirtelen félbeszakítá valami sürgős elintéznivaló miatt. Tán éppen csak egy könnyű kézcsókért, mit egy polgári úri asszony jobb kézfeje fölött az udvarias társasági élet oly sok symbolumtól terhes levegőjébe kellett annak idején leheleni. A Felhő nagyapának alkalmasint eszébe sem jutott, hogy mire kisunokája a gentlemanok sorába lép, a díszzsebkendő éppen úgy kimegy majdan a divatból, miképpen kimennek a realitasból a sumptuous polgári úri asszonyok azon rettentő nagyságú kalapjai, amiknek birtoklásáért az úri asszonyok férjuraikkal a Párisi udvarban oly öldöklő harcot vívattak. Felhő úr ott állt hát az előszobában, kezében cekker, fölötte pedig a dús szemöldökű nagyapa egy fényképen, és a századelő polgári szigorával sújtott tekintet mintha azt kutatta volna, hogy az a bizonyos díszzsebkendő az ő kisunokája zakójának felső zsebéből hová lett? Vajon? Minő nevetséges dolog azonban piacra díszzsebkendővel menni! Nem elég szegény Felhő úrnak, hogy a zakón megszokott viseletétől megszabadulni még nyári hőség idején sem képes! Hát mit bosszantsa ő saját magát afféle hitvány hívságokkal, mint egy fölösleges szövetdarab?! A dús szemöldökű nagyatya azonban továbbra is polgári szigorral nézett reá! És ajkai mintha azt a régi latin mondást formálták volna, miszerint nihil potest placere quod non decet. Igaz, könnyű volt neki : ő még latint és ógörögöt magolt a gymnasiumban, Felhő úrral ellentétben, aki oroszt tanulni volt kénytelen, és – bocsássa meg ezt az excellens olvasó –, de még az orosztanulást is díszzsebkendő viselése nélkül végezte. – Ah, acta est fabula! – kiáltotta ekkor Felhő úr az előszobában állván, és a zord nagyapa szemébe úgy nézett végre, mint egy férfi, akit megfélemlíteni sem verbalis, sem physicai erőszakkal nem lehet. A realitas világában ez a mondat így hangzott : le vagy te szarva, nagypapi – ám Felhő úr írásban nem a realitas talaján szeret mozogni. Maradjunk hát abban, hogy a problemát Felhő úr ad acta tevé, majd elindult végre – ám az utcára érve könnyed és léger mozdulattal egyszerre csak a zakója felső zsebébe tevé a quarantaine alatt megszokott, kedves maszkját, hogy a továbbiakban a semmi kis szövet díszzsebkendő gyanánt viseltessék, nagyjából éppen ott, hol a szív dobog.
Szerző

N. Kósa Judit: Kis híján eltolták

Publikálás dátuma
2020.06.28. 08:14

Emlékeznek még a játékra? Amerikából jöttem, mesterségem címere: H…Ó. Nos, sejtik-e, mi lehetett a chicagói építész-üzlettársak, L. P. Friestedt és Horváth Gyula mestersége? Házaló, hintaló, hóhányó, habroló… Hideg, hideg. Szabad a gazda? Házeltoló! Rövid, de igen intenzív időszak főszereplői voltak ők Budapest életében. Le kéne bontani a Városházát? Toljuk ki a Duna-partra! Útjában áll a Belvárosi-templom az új Erzsébet hídnak? Toljuk odébb, fordítsuk is meg! Rossz helyen áll a Miniszterelnökség, a Sándor grófok ósdi palotája, kitakarja a Szent György térre szánt Erzsébet királyné emlékművet? Toljuk északabbra, és építsünk be még két új szintet a tetőzete alá! Kevés a tér az Andrássy út mentén? Toljunk hátra egy egész tömböt a Csengery és a Vörösmarty utca között, máris szellősebb lesz az egész! Látszólag persze különösebb előzmény nélkül kezdett el hosszú cikkeket közölni a chicagói épületeltolási iparról az Építészeti Szemle az 1898-as év végén. Fényképekkel bőven illusztrált írásokban mutatták be, milyen játszi könnyedséggel helyeznek át toronyházakat, ipari épületeket, pályaudvarokat az amerikai nagyvárosban, s hogy az ottani magasvasút építésekor egy több kilométer hosszú lakóházsort is hátrább toltak, hogy kellően világosak maradhassanak a bérlők otthonai. Elmagyarázták, hogyan készítik elő az épületeket a szállításra, hogyan választják el a földtől, miféle szerkezettel gördítik odébb, majd számítások százaival illusztrálták, mennyivel olcsóbb ez a technológia, mint Pesten az épületbontó tót legények alkalmazása, majd új ház építése. 1899 tavaszán aztán kezdtek komolyra fordulni a dolgok. Friestedt tételes ajánlattal fordult a fővároshoz, amelyben – mintegy csomagként – felkínálta a következő épületek eltolását: Belvárosi-templom (igény esetén a régi Városházával együtt), Dreher-palota (amely a szélesebbre szabni óhajtott mai Kossuth Lajos utcában állt, és a főváros már ki is sajátította), Andrássy úti háztömb, Mester utcai iskola.
Ez utóbbi, a kis egyemeletes, semmilyen küllemű községi elemi afféle kakukktojásként került fel az illusztris építmények listájára. Valójában senkinek sem hiányzott volna, de ott állt a már három évvel korábban kiszélesített Mester utca közepén, akadályozta a villamos vaspálya építését, és Friestedt ajánlatának volt egy igen vonzó aspektusa: azt ígérte, ha a nyár elején megkapja az engedélyt, az új tanévre már az új helyén lehet becsengetni az egyúttal egy emelettel meg is magasított épületben. Mi több, arra is késznek mutatkozott, hogy – lévén szó afféle próbaeltolásról -, letétbe helyezze az épület teljes értékét arra az esetre, ha a kivitelezés netán kudarccal járna. A főváros komolyan fontolóra vette a kérdést, nem utolsó sorban azért, mert az amerikaiak lelkesen bizonygatták, Budapest európai elsőségre tehetne szert az iskola 15 méterrel való hátratolása révén. A számok ráadásul azt mutatták, ezzel az unikális eljárással példásan lehet közpénzt spórolni. Míg az eltolás és magasítás költségeit 86 ezer 500 forintra becsülték, az új, kétemeletes iskola a már megrendelt tervek szerint 130 ezerbe került volna. Nem véletlen, hogy az elképzelés ellen egyedül a városháza műszaki bizottsága berzenkedett, felhívva a figyelmet: a szűk udvar fölé magasodó újabb emelet csak még levegőtlenebbé tenné az ódon épületet. Friestedt láthatóan igyekezett addig ütni a vasat, amíg meleg, ezért május közepén táviratilag letette egy bankban a 140 ezer forintos biztosítékot, meg sem várva, hogy 25-én a fővárosi tanács elvben hozzájáruljon az iskola eltolásához. Közben pedig budapesti megbízottai is tették a dolgukat: Horváth Gyula a hivatalokat járta lankadatlanul, Krumholz Ágoston pedig minden követ megmozgatott, hogy a sajtóban életben tartsa az eltolás témáját. Csak néhány hétbe telt, és arról adtak hírt a lapok: kész odébb helyezni a Dohány utcai zsinagógát, a várbeli Miniszterelnökséget, a Károlyi-palotát, a régi Városházát, valamint két és fél méterrel megemelné a vízivárosi Szent Anna plébániatemplomot is. A hetek azonban szaladtak, és július 2-án úgy határozott az óvatos közgyűlés, hogy a próbaakciót a következő évre halasztja. De a vállalkozók ezt nem hagyták annyiban, a hónap végére kijárták az építési engedélyt, Friestedt Dorottya utcai székhellyel betéti társaságot jegyeztetett be Budapesten, augusztus végére pedig a Chicagóból hozatott szakemberek és eszközök is megérkeztek a brémai kikötőbe. Ám hiába: Hindy Kálmán iskolaszéki elnök fellebbezésére Széll Kálmán mint belügyminiszter megsemmisítette a közgyűlés jóváhagyó döntését. Indoklásában arra hivatkozott, hogy az iskolaévnek el kell kezdődnie, a számítások szerinte elnagyoltak, és azt sem tudni, az eltolás után hogyan pótolják a pincében elhelyezett régi tornatermet.
Bár az ősz során elkészült újabb számítások még mindig megtakarítást mutattak ki az eltolás oldalán, tavasszal pedig a közgyűlés újabb engedélyt adott, és azt a miniszter is jóváhagyta, sőt közben Friestedt módszerével a Ligetben megemelték a Közlekedési Múzeum megbillent kupolás főépületét, 1900. július 29-én már az volt a hír, hogy Friestedt eltűnt. Hiába szólította fel a hatóság az újabb biztosíték letételére és a szerződés aláírására, már rég elutazott Budapestről. Csalódottságában veszni hagyta addigi – állítólag – 60 ezer forintos befektetését is. Miközben a főváros nekilátott az iskola lebontásának és az új felépítésének – 160 ezer forintba került ugyan, de nézzék meg, milyen jól sikerült: ott áll ma is az Ipar utca sarkán -, azért még sor került néhány levezető ütésváltásra. Horváth Gyula chicagói műépítészről például kiderült, hogy húsz évvel korábban még ügyvéd volt Pesten, majd némi csalás és sikkasztás vádja elől elszökött a tengerentúlra, és borkereskedési ügynökként várta meg bűnei elévülését. Krumholz Ágostonról pedig az Építészeti Szemle szerkesztője, Bobula János (aligha véletlenül: Friestedt egy korábbi megbízottja) szedte le a keresztvizet mint „magyargyűlölő gráci németről”. A Rákóczi úti Athenaeum palota tervezője egy idő után meg is elégelte a dolgot, és visszament Bécsbe August Krumholznak. Budapest szegényebb lett egy látványossággal, ez kétségtelen. De ami azt illeti, az elsőség amúgy sem lett volna a miénk. A bajor királyi államvasutak már 1897-ben eltolatta 112 méterrel az aschaffenburgi pályaudvar egyik kétemeletes terméskő épületét. A művelet olyan jól sikerült, hogy még a becsukott üvegablakok sem repedtek meg közben.
Szerző