Nem kis dobás volt negyven éve, hogy a Hobo Blues Band Rolling Stones Blues című dala négy hónapon át a második, majd két egymást követő hónapban az első helyen állt az Ifjúsági Magazin slágerlistáján. A „Hobónak” ugyanis 1980-ban jelent meg az első kis- (majd nagy-) lemeze, igaz, az 1978 őszén alakult brigád már 1979-ben, korong nélkül bevette Budapestet. A zenekar, amelyet énekesével azonosítottak, jóllehet Földes László John Lee Hooker Hobo Blues című száma nyomán nevezte el együttesét – ráadásul a zeneszerző Póka Egon ugyanolyan alapköve volt a bandának, akár maga Hobo –, a nyitó- és a záróbulit is megtarthatta a Budai Ifjúsági Parkban, mert vonzott, mint a mágnes.
Korántsem szép szavakkal.
„Az országút csavargóinak, az éjszaka fenegyerekeinek zenélünk, a gazemberek bandája vagyunk!” – üvöltözte a színpadról Hobo, és bomlott utána a hallgatóság, miközben a Jövő Mérnöke című lapban így minősítették a „nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt”-ra fogékony ifjúságot: „Nagyon szomorú, hogy ennek a társaságnak már hosszú ideje egyetlen tömeges szórakozási lehetősége az ilyen ízléstelen koncert.”
Az Omegának mindenesetre megfelelt a zene és a szöveg, mert Kóborék előzenekarnak választották a Blues Bandet 1979 nyarán. A sorozat két pesti előadása a zuglói falakat rengette meg: a Kisstadionban tartott szombat-vasárnapi dupla programon összesen vagy harmincezer ember tombolt. Az együttest felfedezte a slágerlistás Ifjúsági Magazin is, amely már az év februárjában és márciusában – az Express Utazási Irodával közösen – „országos beatturnét” rendezett a P. Mobil, a Mini és a Hobo Blues Band részvételével. A turnénak harminc állomása volt Nógrádmegyertől Dunapatajig, de a rock olyan további fellegváraiban is fellépett a PM-M-HBB trió, mint Galgahévíz, Jászfényszaru, Medgyesegyháza, Kisbér. (Az utóbbi a fizetségre hajazott.)
Póka szerint a hetvenes évek végén azért tarolhattak, mert volt egy lyuk, amelyet sikerült betölteniük. „Sokan idegenkedtek a Kati és a Kerek Perec vagy a Neoton világától, s a mi muzsikánkban-szövegeinkben találták meg azt, amit hallani akartak.” (Földes ezt így fogalmazta meg negyven évvel ezelőtt: „A fiatalok a mai popzenét éppúgy elutasítják, mint mi annak idején a hagyományos tánczenét.”) A zenekar basszgitáros lelke hozzáteszi: „Amikor megnyitottuk a klubunkat a Csörsz utcai MOM-kultúrházban, először csupán ötvenen lézengtek a teremben. Aztán százan jöttek, majd hamarosan nem lehetett bejutni. Stimmelt a repertoár. Hobo eleinte csak Rolling Stonest akart. Mondtam, játsszunk Hendrixet és Creamet is.”
Az persze egyáltalán nem véletlen, hogy az első és egyetlen kislemez A oldala a Stonest idézi meg: „Fiadnak az Isten nehéz sorsot küld, de ha eljön az idő, gördül mint a kő...” S mindjárt az együttes saját számainak is olyan súlyuk lett, akár a Hey Joe magyarításának. Nyolcvanegyben már filmhőssé is vált a zenekar, jóllehet Földes nem győzte hangsúlyozni, hogy mindennek született, csak rocksztárnak nem. Ha akarta, ha nem, a műfaj legnagyobb hazai bohócai közé emelkedett a szó legnemesebb értelmében, bár talán kevesebb örömöt szerzett a hatóságoknak, mint akkor, amikor még a Rum-pum-pum elnevezésű bohócegyüttes tagjaként nevettette meg a gyerekeket. (Ezért keltett feltűnést, hogy a HBB másfél évtizedes jubileumán a Budapesti Rendőrezred Fúvószenekara is fellépett.) A szövegei pedig amennyire kemények, dögösek és áthallásosak, nemegyszer annyira irodalmiak voltak. Elgondolkodtattak, akár a következő nyilatkozata: „Életem legnagyobb csalódása a rendszerváltás. Ha csak a saját műfajomat nézem, kiderült, hogy – a Beatricét és a Hobo Blues Bandet leszámítva – betiltott lemeze senkinek nem került elő.”
Lehet, hogy változatlanul érvényes a „nem vagyok szolga, nem vagyok szabad”, s nem csak az együttes máig ható ereje miatt. Az viszont már csak a múlt vidám emléke, hogy a műsorvezető, aki korábban az Eddát konferálta fel rendszeresen, a régi rutinnal hevítette a közönséget egy Hobo-koncertet megelőzően: „Négy betűt szeretnék hallani! Há-Bé-Bé!”
