Nem tudtam beszélni. Illetve tudtam, csak a szavak mintha megkeményedtek volna a számban. Többször kellett nekifutni, hogy alakíthatókká, vagyis kimondhatókká váljanak. Bizonyos kifejezések – talán vérszerződést kötöttek egymással a hátam mögött – végképp megmakacsolták magukat, főként a K-val, T-vel kezdődőek. A „kérek szépen egy gombóc kókuszt” hosszú időre félre kellett tennem, még szerencse, hogy az akkori Romániában csak egy- vagy kétféle fagylalt létezett, azoknak se volt külön neve: ízre belőhetetlen volt. Édes volt és hideg, és ez már bőven megfelelt. Aztán rájöttem, hogy bizonyos szavak románul kezesebbek, kiválthatók, de csak módjával élhettem a trükkel, mert nem akartam a kevert nyelven beszélő felnőttek utált csoportjába tartozni. Akik kurszával utaztak, pantalont húztak reggelente és motorinát tankoltak. Akkor már inkább a küszködés. Mert az legalább magyar. És az enyém.
Aztán jött a logopédus nevű valaki, akinek létezéséről addig nem is tudtam. Hogy ő majd megtanít, hogyan beszéljek folyékonyan. A gond csak ott volt, hogy én magamban így beszéltem, és néha rácsodálkoztam, hogy ez kifelé néha mennyire nem jön össze. Aztán amikor több lett a döbbenet, akkor meg elfogadtam a dolgot: én ilyen vagyok, többször nekifutós, ez pont olyan tulajdonság, mint a sűrű haj és a barna szem. Slussz. A logopédus nevű valaki meg röhejes eszközökkel (üssem a ritmust a játékkalapáccsal, papírfecniket fújjak, nagy levegőt vegyek stb.) próbálta elvenni tőlem ezt a furcsa, valahogy rám ragadt tulajdonságot. Nem tiltakoztam, de nem is lelkesedtem. De valahogy éreztem, hogy legfeljebb szelídíteni lehet, valahogy úgy, ahogy a túl sűrű hajból készít szellős frizurát a fodrász. Azt meg nem akartam elfogadni, hogy mindez betegség lenne, hogy beteg vagyok, non-stop, majd’ minden mondatomban, minden kókuszfagylaltnál, minden köszönömnél. Mondta is a gyerekpszichológus, mert ilyennél is voltam, hogy nincs betegségtudatom, tehát a gyógyulás útja ennek tudatosításán át vezet, különben hiába püfölöm a ritmust a játékkalapáccsal. De ez az út zárva volt, már attól is elment a kedvem, ha valaki a történelem és kultúra híres dadogósaival jött. Hogy még színész is volt köztük! Meg király!! Szegény laikusok nem tudták, hogy forradalomban és dadogásban mindenki szánalmasan egyenlő.
Csak egy logopédus férkőzött hozzám közelebb. Félig-meddig rokon volt, és inkább pedagógus. Értett a kiskamaszok nyelvén, nem alakítandó tárgy voltam a szemében (de azért mégis), ő tanított meg énekelve beszélni. Sokat énekeltünk, bár én ezt a műfajt nem nagyon szerettem, mert egy hangot sem tudok eltalálni, amikor a kórus tagjait válogatták énekórán, én voltam az egyetlen, akiről az első meghallgatás után lemondtak. De ott Bagyika néni előtt, bevállaltam a fülsértő dúdolást. Ez azóta is megmaradt, autóban, kádban, éjjel sétálva a néptelen utcákon kieresztem a hangom. Gyógyulok. Aztán persze ösztönösen (és az ő hathatós segítségével) rájöttem, hogy minden a ritmuson múlik, a szabályos lélegzésen, hogy legyen levegőm a mondat végére is. Mert – ezzel tetőzött a probléma – magamban hadartam, gyorsan túl akartam lenni a dolgon, mielőtt a dadogás beleköpne a levesembe. E-zért kel-lett vol-na sza-bá-lyo-san ta-gol-va be-szél-nem. De hát dadogós voltam, nem hülye, mondtam önérzetesen. Ezért maradtak az apró trükkjeim. Nem köszönömöt mondok, hanem megköszönöm a segítséget. Felesleges igekötő, de vagy ez van, vagy udvariatlanul hallgatok, mert szemérmesen nem mindenki előtt szeretek dadogni.
És most Dusinál is eljött a logopédusok ideje. Nincs R betű, zöngétlenít, nálunk nincs lelemény, csak jejemény és jojjejen megyünk a közéjtbe. Az óvodatársa nemrégiben találta meg az R-t, és igen büszkén berregett minden kínálkozó alkalommal: szerrrrintem, Amerrrrrika. A vírus, bocsánat: vírrrus, miatt az órák neten keresztül zajlanak, és ámulattal vettem észre, hogy mennyit fordult a világ a logopédiában. Mennyi ötlet, játékosság költözött a gyakorlatokba. Oda azért még nem jutottam el, hogy én is megcsinálnám, de néha bizony én is leültem volna a gyerek mellé, hogy csókolom, nekem is lenne itt egy régi ficamom. Azt viszont látom, hogy Dusinak sem okoz lelkifurdalást a defektus, Zsigaapa is ismételgeti néha a szótagokat, akkor egy nyamvadt L betűvel tényleg nem lehet gond. Néha annyira megkedvelte, hogy elkezdett utánozni, akkor viszont szóltunk, hogy nana, mindenki maradjon csak a saját bajánál. Majdnem megsértődött. Most kezdjek mesélni neki a betegségtudatról? Egy nap Mátyás király és a betegség álruhában elment a kuruzslóhoz…
Szóval így vagyunk mi együtt. Én ismételgetek, ő zöngétlenít. Ő kinövi, én azért diszkréten maradok a saját tulajdonságommal. Mint Démoszthenész, Darwin, VI. György, Bodor Ádám, Őze Áron. Azért ez nem rossz névsor. Az örökkévalóságot meg bármikor ki tudom mondani. És a bűneimről is majd könnyen számot adok a végső instancia előtt. Legfeljebb dúdolni fogok a Mielőtt végleg elmegyek dallamára a bajszom alatt. Ha minden jól megy, ezzel nyugtatom magam, akkor a Jóisten is tudni fogja a szöveget.
