Szerrrintem

Publikálás dátuma
2020.06.28. 12:12

Nem tudtam beszélni. Illetve tudtam, csak a szavak mintha megkeményedtek volna a számban. Többször kellett nekifutni, hogy alakíthatókká, vagyis kimondhatókká váljanak. Bizonyos kifejezések – talán vérszerződést kötöttek egymással a hátam mögött – végképp megmakacsolták magukat, főként a K-val, T-vel kezdődőek. A „kérek szépen egy gombóc kókuszt” hosszú időre félre kellett tennem, még szerencse, hogy az akkori Romániában csak egy- vagy kétféle fagylalt létezett, azoknak se volt külön neve: ízre belőhetetlen volt. Édes volt és hideg, és ez már bőven megfelelt. Aztán rájöttem, hogy bizonyos szavak románul kezesebbek, kiválthatók, de csak módjával élhettem a trükkel, mert nem akartam a kevert nyelven beszélő felnőttek utált csoportjába tartozni. Akik kurszával utaztak, pantalont húztak reggelente és motorinát tankoltak. Akkor már inkább a küszködés. Mert az legalább magyar. És az enyém. Aztán jött a logopédus nevű valaki, akinek létezéséről addig nem is tudtam. Hogy ő majd megtanít, hogyan beszéljek folyékonyan. A gond csak ott volt, hogy én magamban így beszéltem, és néha rácsodálkoztam, hogy ez kifelé néha mennyire nem jön össze. Aztán amikor több lett a döbbenet, akkor meg elfogadtam a dolgot: én ilyen vagyok, többször nekifutós, ez pont olyan tulajdonság, mint a sűrű haj és a barna szem. Slussz. A logopédus nevű valaki meg röhejes eszközökkel (üssem a ritmust a játékkalapáccsal, papírfecniket fújjak, nagy levegőt vegyek stb.) próbálta elvenni tőlem ezt a furcsa, valahogy rám ragadt tulajdonságot. Nem tiltakoztam, de nem is lelkesedtem. De valahogy éreztem, hogy legfeljebb szelídíteni lehet, valahogy úgy, ahogy a túl sűrű hajból készít szellős frizurát a fodrász. Azt meg nem akartam elfogadni, hogy mindez betegség lenne, hogy beteg vagyok, non-stop, majd’ minden mondatomban, minden kókuszfagylaltnál, minden köszönömnél. Mondta is a gyerekpszichológus, mert ilyennél is voltam, hogy nincs betegségtudatom, tehát a gyógyulás útja ennek tudatosításán át vezet, különben hiába püfölöm a ritmust a játékkalapáccsal. De ez az út zárva volt, már attól is elment a kedvem, ha valaki a történelem és kultúra híres dadogósaival jött. Hogy még színész is volt köztük! Meg király!! Szegény laikusok nem tudták, hogy forradalomban és dadogásban mindenki szánalmasan egyenlő. Csak egy logopédus férkőzött hozzám közelebb. Félig-meddig rokon volt, és inkább pedagógus. Értett a kiskamaszok nyelvén, nem alakítandó tárgy voltam a szemében (de azért mégis), ő tanított meg énekelve beszélni. Sokat énekeltünk, bár én ezt a műfajt nem nagyon szerettem, mert egy hangot sem tudok eltalálni, amikor a kórus tagjait válogatták énekórán, én voltam az egyetlen, akiről az első meghallgatás után lemondtak. De ott Bagyika néni előtt, bevállaltam a fülsértő dúdolást. Ez azóta is megmaradt, autóban, kádban, éjjel sétálva a néptelen utcákon kieresztem a hangom. Gyógyulok. Aztán persze ösztönösen (és az ő hathatós segítségével) rájöttem, hogy minden a ritmuson múlik, a szabályos lélegzésen, hogy legyen levegőm a mondat végére is. Mert – ezzel tetőzött a probléma – magamban hadartam, gyorsan túl akartam lenni a dolgon, mielőtt a dadogás beleköpne a levesembe. E-zért kel-lett vol-na sza-bá-lyo-san ta-gol-va be-szél-nem. De hát dadogós voltam, nem hülye, mondtam önérzetesen. Ezért maradtak az apró trükkjeim. Nem köszönömöt mondok, hanem megköszönöm a segítséget. Felesleges igekötő, de vagy ez van, vagy udvariatlanul hallgatok, mert szemérmesen nem mindenki előtt szeretek dadogni. És most Dusinál is eljött a logopédusok ideje. Nincs R betű, zöngétlenít, nálunk nincs lelemény, csak jejemény és jojjejen megyünk a közéjtbe. Az óvodatársa nemrégiben találta meg az R-t, és igen büszkén berregett minden kínálkozó alkalommal: szerrrrintem, Amerrrrrika. A vírus, bocsánat: vírrrus, miatt az órák neten keresztül zajlanak, és ámulattal vettem észre, hogy mennyit fordult a világ a logopédiában. Mennyi ötlet, játékosság költözött a gyakorlatokba. Oda azért még nem jutottam el, hogy én is megcsinálnám, de néha bizony én is leültem volna a gyerek mellé, hogy csókolom, nekem is lenne itt egy régi ficamom. Azt viszont látom, hogy Dusinak sem okoz lelkifurdalást a defektus, Zsigaapa is ismételgeti néha a szótagokat, akkor egy nyamvadt L betűvel tényleg nem lehet gond. Néha annyira megkedvelte, hogy elkezdett utánozni, akkor viszont szóltunk, hogy nana, mindenki maradjon csak a saját bajánál. Majdnem megsértődött. Most kezdjek mesélni neki a betegségtudatról? Egy nap Mátyás király és a betegség álruhában elment a kuruzslóhoz… Szóval így vagyunk mi együtt. Én ismételgetek, ő zöngétlenít. Ő kinövi, én azért diszkréten maradok a saját tulajdonságommal. Mint Démoszthenész, Darwin, VI. György, Bodor Ádám, Őze Áron. Azért ez nem rossz névsor. Az örökkévalóságot meg bármikor ki tudom mondani. És a bűneimről is majd könnyen számot adok a végső instancia előtt. Legfeljebb dúdolni fogok a Mielőtt végleg elmegyek dallamára a bajszom alatt. Ha minden jól megy, ezzel nyugtatom magam, akkor a Jóisten is tudni fogja a szöveget.

A Rawls-elv: morális iránytű káosz idején

Publikálás dátuma
2020.06.28. 11:04

Fotó: Marabu
A koronavírus-járvány az egész világon szétzilálta az élet megszokott körülményeit. Sokan reménykednek: a baj előbb utóbb elvonul, és minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Mások úgy vélik, új világ köszönt ránk, bár ennek körvonalai homályosak és ijesztők. Az elmúlt két évtizedben ugyanis egymást követték a Földünk különböző pontjain kirobbanó, majd megállíthatatlanul minden térségére átterjedő válságok: ember előidézte természeti katasztrófák; a pénzügyi rendszer összeomlása; háborúk kiváltotta tömeges migráció; a nemzetközi szervezetek csődje és most ez a világ-járvány.
A krízisek idején rendszeresen előáll olyan helyzet, hogy a döntéshozók súlyos következményekkel járó intézkedést kényszerülnek hozni, miközben jogi és morális indokaik vitathatóak. Két példa a közelmúltból. Az orvosok, a kórházi ágyakat felszabadítandó, el kell döntsék, melyik súlyos beteget küldik haza, hogy fogadni lehessen a koronavírusos fertőzötteket. A német alkotmánybíróság „beintett” az EU központi bankjának (EKB) és bíróságának: a gazdaság megmentése érdekében elindított kötvényvásárlást alkotmányellenesnek ítélte. Végső érve: a nemzetközi jog szabályai ugyan a szövetségi jogszabályok felett, de az alkotmány alatt helyezkednek el. Ez pedig politikai legitimációs válságot vetít előre a vitáktól egyébként is szétzilálódó Európában.

Globális válságkorszak

Rá kell ébrednünk végre: az egymásra halmozódó krízisek - a korábbiaktól alapvetően eltérő - globális válságkorszak jelei. A modern társadalmak mintegy 500 éve léptek „életgörbéjük” gyorsan emelkedő szakaszába. A növekedés először a „fejlett” Nyugaton, majd a világ más – az európai intézmények mintáit alkalmazó - térségeiben is felgyorsult. A XX. században azután a népesség száma, az egy főre jutó gazdagság (GDP/fő), a technológia, nyomában pedig a termelékenység és a képzettség dinamikusan fejlődött. Ennek hatására gyorsult a társadalmi mobilitás és javult az életminőség. Ez visszahatva a társadalom és a politika szféráira megalapozta az emberi jogok, a demokrácia és a választható életformák körének kiszélesülését. A megállíthatatlannak vélt növekedés azonban a XX. század vége felé fokozatosan lassult: az életgörbe ellaposodott, és feltűnt érett fejlődési szakasza. Az életgörbék szakaszváltásait mindig válságok kísérik. Jól emlékezhetünk személyes életünk „korszakváltásai” - a serdülés, majd a megállapodás és végül a nyugdíjba vonulás - nyughatatlan útkereséseire. Ugyanígy krízisek alakulnak ki a vállalatok életében, amikor a start-upok - a tőkeinjekciót követően - nekilendülnek, majd a gyors fejlődés belesimul az érett szakaszba, végül az elkerülhetetlen hanyatlás idején. Úgy tűnik, a szabály alól az emberiség sem kivétel. Súlyos társadalmi megrázkódtatások kísérték a „hosszú XVI. század” nekilendülő korszakát, és most, amikor „ráfordulunk” az éretté válás szakaszára, épp így válságokkal kell szembenézni. Az elkövetkező évtizedeket olyasfajta nyughatatlan állapotok jellemzik, mint amelyek a tektonikus lemezek egymásra csúszásának vonalán, vagy az időjárás-frontok találkozásánál alakulnak ki. Van azonban a válságkorszaknak egy másik összetevője is. A szuverén nemzetállamok előbb szorosan együttműködő nemzetközi rendszerré alakultak, majd ez a XX. század közepe táján közlegelővé formálódott. Az országok és az óriásira növekvő vállalatok mindinkább közös – politikai, gazdasági és természeti – „élettérben” tevékenykedtek. Elkerülhetetlenné vált mindenkire vonatkozó szabályok bevezetése és közösen működtetett – „nemzetek feletti” - intézmények létrehozása. Az államok fokozatosan - két világháború kellett ehhez - felismerték: mindenkinek érdeke, hogy tartsa magát a közös szabályokhoz. A XX. század végére azután – éppen a sikeresen megoldott problémák eredményként - a világ még szorosabban egybekapcsolódott. A korábban egymástól elkülönülő, magukat szuverénnek gondoló államok elválaszthatatlanul összenőttek. Az 50 évvel ezelőtt lezajló első Föld Napja tüntetések jelmondatának - minden mindennel összefügg - következményeire csak most kezdünk ráébredni. Világunk - a biológiából vett hasonlattal - üzleti, gazdasági, technológiai, vagy természeti ökoszisztémaként írható le. Az ökoszisztémákra jellemző komplexitás és szorosan csatoltság következménye azonban, hogy az állandóan jelenlevő kis zavarok ellenállhatatlanul felerősödnek, és elszabadulhatnak. (Ch. Perrow: Normal Accidents, 1986). Az efféle „természetes balesetek” elkerülésére kifejlesztett rendszerek, létrehozott intézmények és kijelölt személyek fokozatosan képtelenné váltak a krízisek csillapítására. A XXI. században, bárhova tekintsünk is, kockázat és bizonytalanság vesz körül. A koronavírus járvány most az átlagembert is ráébresztette: világa áttekinthetetlenül kaotikus lett. A válságkorszak új normalitása: életünk megszokott kerete – a természetes adottságként elvárt komfort-zónája – rendszeresen szétesik. Ennek a helyzetnek a leírására használják a radikális bizonytalanság fogalmát. (John Kay, Mervyn King: Radical Uncertainty, 2020.)

Radikális bizonytalanság

Gondoljunk arra, mennyire megzavarta hétköznapjainkat az önkéntes vagy kikényszerített karantén, illetve milyen mértékben megakasztotta a világgazdaságot a globális ellátási láncolat szétszakadása. Ám a válságkorszak radikális bizonytalansága még ennél is mélyebben befolyásolja életünket. Az érdekek, az értékek és a kollektív identitások ellentétéből fakadó zavarok életünk elmaradhatatlan részei. Ugyanakkor a világos határvonalak összekuszálódása, és a viselkedésünket terelő jogi szabályok bizonytalanná válása alapvetően megnehezíti konfliktusaink feloldását. Ezért érezzük úgy: otthonosnak érzett világunk szétesett. Ebből a szempontból aggodalmat keltő, hogy – mint a bevezetőben említett példák mutatják - mindenki a törvényekre, a hagyományokra és a morális elvekre támaszkodva keresi a megoldást, a konfliktusok mégis egyre erősödnek. A történelem kezdetén az egyének vitáit a törzs közösen oldotta meg: nem arról döntött, kinek van igaza, hanem arról, mi a méltányos. Azután a különféle világvallások Aranyszabályai – meghökkentően egybecsengő tanácsokkal – segítettek békében élni másokkal. Ám az élet egyre bonyolultabb lett, és a közösségek nem nélkülözhették a hatalom alkotta törvényeket. A modernitás kialakulásának fordulópontja volt, amikor általánosan elfogadott elvvé vált a törvények hatalma (rule of law). A törvények mindenki számára – a hatalmasoknak és az alul lévőknek is - kötelező eligazítást adtak, megszabva az élet áthághatatlan kereteit. Az emberek vitáiról a bíróságok - a jog „szakembereinek”, az ügyvédeknek a közbeiktatásával - döntenek. A XX. század második felében azonban az élet egyre összetettebb lett, az érdekek pedig áttekinthetetlenül összekeveredtek. Mind nehezebben lehetett eligazodni a törvények dzsungelében. A vitázó felek gyakran ébredtek rá: a bíróságok nem a méltányosság elveit, hanem a törvények logikája követik. A globális válságkorszak beköszöntével azután végleg felbolydul a világ. Az események kiszámíthatatlanok, gyakrabban kerülünk szembe a nem-várt és nem-szándékolt következményekkel. Egykor minden közösség úr volt saját „portáján”. Azután, ahogy természetessé vált a kereskedelem, egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem az államok egyszer csak úgy érezték: mintha „társasházban” laknának együtt. A XX. század végén pedig a kapcsolat olyan szoros lett, hogy a nemzetek „társasháza” „társbérletté” vált. Mindenkit, mindenkihez elszakíthatatlan kapcsolat fűz, de ez azzal jár, hogy egy önkéntelen mozdulat, és valakibe beleütköztél, és idegenek masíroznak a „hálószobádban”. Az eddig vitathatatlan érvként használt szuverenitás – senkinek semmi köze ahhoz, hogy „saját otthonomban” mit teszek – mindinkább érvényét veszítette. Miközben pedig a szuverén aktorok saját érdekeiket igyekeznek érvényesíteni, a viták rendezésére nincs egyértelmű iránymutatás. Az efféle bizonytalan - a törvények által nem, vagy ellentmondásosan szabályozott – helyzetekben nyújthat segítséget Kant kategorikus imperatívusza. Eszerint: „Cselekedj úgy, hogy cselekedeted maximája általános törvénykezés elvéül szolgálhasson!” Ezzel a felvilágosodás filozófusa arra a követelményre hívta fel a figyelmet: mielőtt döntesz, gondolkozz el azon, mi volna a következménye, ha mindenki éppen azt tenné, amit te az adott helyzetben! Vedd tekintetbe, vajon kiszámíthatóbb és humánusabb világ venne-e körül, ha az emberek éppen azt a szabályt követnék, mint amit te. Ezzel visszahozta a morál nézőpontját: döntésed előtt vedd tekintetbe mások szempontjait, és ítélj az egész emberiség szemszögéből! A vonakodót pedig azzal ösztönözte: ha te cselekedeted vezérfonalául elfogadod, hogy az ügyben érintettek mindegyikének szempontjait tekintetbe kell venni, azzal példát adsz. Így azután te is elvárhatod, hogy mindenki más is kövesse ezt az elvet, amiből neked – és persze mindenkinek - előnye származhat. Kant kategorikus imperatívusza sokáig megmaradt a filozófiai kurzusok – egyébként kedvelt - témájának. Ám John Rawls világhírű amerikai filozófus az elvből egy szokatlan döntési eljárást - a "tudatlanság fátyla" módszerét – formált ki. Amikor Rawls kifejtette elméletét, különös ötlete, a „tudatlanság fátyla” (veil of ignorance) pusztán elméleti jelentőségűnek látszott. (Rawls, J.: A Theory of Justice, 1971.) A polgárok hozzászoktak: vitáikat - kinek van igaza és kit mi illet - ügyvédek és a bíróságok közbenjárásával intézik el. Ehhez képest a "tudatlanság fátyla" egy bonyolult elrendezést írt elő. Azt, hogy mi a méltányos, úgy kell megállapítani, hogy az embereket olyan helyzetbe hozzuk: amikor döntenek, még nem tudhatják, hogy őket személy szerint előnyösen vagy hátrányosan érinti-e választásuk. Vagyis, akkor kell nyilatkozniuk arról, mi az igazságos, amikor még nem tudják, hogy döntésük rájuk személy szerint milyen következményeket ró. Így, az egyéni érdekeiket kikapcsolva kénytelenek végiggondolni, mi is volna méltányos az adott helyzetben. A tudatlanság fátyla ennyiben Justicia bekötött szemére emlékeztet: a részrehajlás nélküli és tárgyilagos ítélkezésre utal.

A tudatlanság fátyla

Úgy tűnik, a Rawls-elv általános alkalmazásának ideje éppen napjainkban, a radikális bizonytalanság korszakában jött el. Az egymásra rakódó válságok a régi normalitás kereteit széttörték. A törvények nem adnak kellő eligazítást, gyakran még legitimitásuk is – lásd a német alkotmánybíróság esetét – megkérdőjeleződik. Hiába várunk iránymutatást a hagyományoktól, még a vallások is elbizonytalanodtak. Miközben tehát sem a törvények, sem a szokások nem igazítanak útba, a káosz körülményei között mégis életbevágó volna olyan morális iránytűt találni, amely az elbizonytalanodott döntéshozót segítené. A radikális bizonytalanság feltételei között - sokkal inkább, mint bármikor korábban - nélkülözhetetlen, hogy a kollektív döntéseket racionális és mégis morálisan elfogadható módszerre alapozzuk. Nos a „tudatlanság fátyla” éppen azt garantálja: aki a döntést meghozza, az előtt rejtve van, vajon előnyösen vagy hátrányosan érinti-e döntése, ez pedig arra készteti, hogy az adott helyzetben a leginkább méltányos megoldást válassza. Jól szemléltette a módszer működését egy új kutatás, amelyben a résztvevőknek – egyebek mellett – két, halálos következményekkel járó helyzetben kellett döntést hozniuk, méghozzá annak tudatában, hogy majdan egyaránt lehetnek áldozatok vagy túlélők. (Huang, K. et. al.: Veil-of-Ignorance Reasoning Favors the Greater Good. 2019.) Az önvezető autó esetén a kérdés az volt: a haláleseteket minimalizálandó, támogatják-e, hogy 9 gyalogos helyett az autóban ülő utas „haljon meg”. A másik - a jelenlegi krízisre emlékeztető - esetben egy kórházban azt kellett eldönteni: elveszik-e a lélegeztető készüléket egy betegtől, ezzel halálra ítélve őt, azért, hogy átadják azt egy földrengés most behozott 9 súlyos sebesültjének. A kutatás azt bizonyította: az érintettség – te is lehetsz áldozat! - nem csökkentette, inkább növelte a beavatkozást választók arányát, az attól való tartózkodókhoz képest. Úgy tűnik tehát, hogy a súlyos következményekkel járó helyzetekben a többség számára a "tudatlanság fátyla" kínálja a leginkább racionális, egyben morálisan elfogadható megoldást. Néhány hónapja ezek a problémák még életidegennek tűnhettek. Ám a koronavírus-járvány körülményei az orvosokat és más szakembereket is olyan helyzetbe kényszerítették, amikor akaratuk ellenére „istent” kellett játszaniuk. Vagyis, nem térhetnek ki a döntés elől: kit hagyjanak életben, és kit ítéljenek halálra – amikor, mint nálunk, magatehetetlen embereket küldenek haza a járvány idején, hogy az új betegnek helyet biztosítsanak -, s ha nem döntenek, azzal esetleg még nagyobb bajt idézhetnek elő. Persze a "tudatlanság fátyla" módszer alkalmazásának feltétele, hogy a döntéshozó pontos információkkal rendelkezzen a körülményekről, és nem - mint hazánkban – a helyzetet nem ismerő hatalom parancsait kényszerüljön végrehajtani. A globális válságok az vetítik előre, hogy a jövőben tömegével bukkannak fel ilyesfajta - elháríthatatlan és eddigi döntési eszközeinkkel megoldhatatlan – problémák. Nos, ezekben az esetekben jelenthet „megváltást” a "tudatlanság fátyla", ám csak demokratikus és átlátható társadalmakban. Merengjünk el egy pillanatra az előttünk álló évtizedek még homályos, de fokozatosan körvonalazódó trendjein. Egy néhány hónapja megjelent elemzés megállapította: a 2020-as években az egészségügy a világon hasonló helyzetbe kerül, mint a tőzsdei befektetések voltak 2005-öt követően. Ott, akkortájt zajlott le egy gyökeres fordulat: a befektetések túlnyomó részét algoritmusok kezdték „menedzselni”. Jól kereső brókerek egész hada vált munkanélkülivé. Most hasonló fordulat készül az egészségügyben is. Az orvosokat kisegítő, részben „felváltó” algoritmusok és robotok elterjedése azonban mindannyiunk életét alapjaiban forgatja majd fel. Ám ezzel a technológiai változások nem-szándékolt hatásai nem értek véget. Még csak felsejlik, hogy az ügyvédekre és a bíróságokra, sőt a politikusokra is ugyanilyen veszély leselkedik. A globális válság idején, az életünket átszövő konfliktusok megoldására, a Rawls-elvnek elkötelezett döntéshozókra van szükség. Ha erre a politikusok és a jogászok nem vállalkoznak, akkor szerepüket a robot „ügyvédek” és mediátor algoritmusok vehetik át. Arról azonban a hétköznapi embereket nehéz lesz meggyőzni, hogy az életüket alapvetően felkavaró vitáikat - amivel mostanáig a politikusokat és az ügyvédeket nyaggatták - a jövőben a Rawls-féle méltányosság elveit hideg objektivitással érvényesítő algoritmusok döntenek majd. Arra pedig még kevésbé van felkészülve a világ, hogy a nemzetek konfliktusaikat nem az ágyúk érveivel, hanem a nemzetek közösségének közbenjárásával oldják meg. Ahogyan a történelem hajnalán az egyének a törzs színe elé álltak, úgy állnak a nemzetek közössége elé a vitázó felek, ahol azután a veil of ignorance módszerét alkalmazva formálódik ki a méltányos megoldás, amit az érintettek, ha nem is boldogan, de belenyugodva elfogadnak. Ám, a világpolitika főszereplőit szemlélve úgy tűnik: a politikusok, még az orvosoknál is kevésbé vannak felkészülve Rawls-elv alkalmazására.

Bíró András: a jövőképem realista

Publikálás dátuma
2020.06.28. 09:20

Fotó: BRYAN R. SMITH / AFP
Eredetileg – mint olyan "zöld embert", akinek a zöld politika nem mostanában lett a szívügye, hanem annak a kalandos 95 évnek a jó részében, amire visszatekinthet, szinte végig ezt képviselte, szerte a földgolyón – a klímakatasztrófáról akartuk kérdezni Bíró Andrást, akinek afféle epitheton ornansa, hogy alternatív Nobel-díjas. De a járvány közbeszólt, és a két kérdés, a klímakatasztrófa és a koronavírus nem tűnik függetlennek egymástól. Ahogy országunk állapota, reakciói és hivatalos politikája sem független e kettőtől, ezért mindháromról faggattuk az írót, emberi jogi aktivistát. 
Látta már ezt az országot a legkülönfélébb állapotaiban, a nyilas vészkorszakban, Rákosi alatt, 56-ban, majd hosszú, nemzedéknyi külföldi lét után 1986-tól már itthonról követte a rendszerváltás demokratikus kísérletét. Tény, hogy a világ ismét destabilizálódik és a liberális demokrácia ismét vereségeket szenved, és ehhez nagyon jól látszik illeszkedni az az autoriter, a vezetője által is illiberális államnak nevezett magyar út, amit sokan a pártállam újjáéledéseként élnek meg. Ki tudja, merre, merre visz a végzet?  Magyarország bibircsók lett a világ orrán…
Nem bokréta isten kalapján? Azt csak álmodtuk. Amíg bokrétás társadalmunk nem sajátítja el a bibói lényeglátás képességét és nem "öli meg" (Freud után szabadon) apafiguráit, óhatatlanul infantilis marad. Ebben áll talán kivételességünk. Megjegyzem, a társadalmak olyanok, mint a tejes üveg, átláthatatlanok. Nem látjuk, senki nem látja a társadalmak valós mozgásait. Amikor ’56-ban a Kossuth téren vagy 400 ezren tüntetünk, meggyőződésem, senki nem gondolta, hogy pár óra múlva az ávósok lövéseinek a hatására ki fog törni a forradalom. Amikor a rendőr rátérdelt George Floyd nyakára, senki nem gondolta, hogy ettől fel fognak csapni a lángok az USA-ban: már 2000 településen folynak a tüntetések #BlackLivesMatter jelszóval. Tavaly ősszel senki sem várta, hogy az önkormányzati választásoknak az lesz az eredménye, ami. Nem tudhatjuk, mi fog történni, de egyvalamiben biztos vagyok: az itthoni történések a világpolitika, a globális világgazdaság és klímaváltozások következményeként változnak majd. Ha a NER-nek szembe kell néznie az elkerülhetetlen és jelentős munkanélküliséggel, vagy ha az autógyártásunk bedöglik, arra az ál-konzultációk nem adnak választ. Bár a jelenlegi hatalomnak sikerült megtartania a szavazók jelentős részének a bizalmát, szerintem a globális krízis számára is megkongatja a vészharangot. Ha patetikusan akarnék fogalmazni: ennek a rendszernek meg vannak számlálva a napjai. Csak azt nem tudom, hogy ki és mi jön utána… A home office modell megjelenése egyébként egyrészt magával hozta a szabadság élményét: akkor dolgozol, végzed el a munkád, amikor akarod. Ez egy radikálisan új élmény ahhoz a napi szolgasághoz képest, amit a kötelező nyolcórás munkanap jelentett az irodában. Ez már akár a jövőbeli strukturális változások egyik eleme lehet, hiszen attól, hogy nem kell a kocsiba sem beülni, minden reggel tisztább lesz a levegő a városokban. Másrészt ez a változás odáig vezethet, hogy a irodaházak a bérlők hiányában befuccsolnak, a dominó-effektus pedig a 20-30-as évek világválságát festi a falra. A globalizált gazdaság komplexitása miatt a krízisek hatványozottan hathatnak. Nagyon viharos időszakot várok világszerte. A divatos történész, Harari olyasmit mond, hogy csak a kooperáció és a demokrácia lehet a kiút a válságból.
Nekem egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a képviseleti demokrácia a globalizációnak ezen a fokán nem nyújt megfelelő védelmet a társadalmaknak. Mivel a politikai osztály elvesztette a hitelét, a választók olyan figurákra bízták a hatalom gyakorlását, mint Trump, Bolsonaro, Boris Johnson vagy Salvini. A fehér felsőrendűség szörnye ismét felböfögött. Trump választási jelszavát, a "Make America Great Again"-t sokan "Make America WHITE Again"-nek hallották, vagy amikor Nigel Farage a " We want our country back" szlogennel kampányolt, sokan azt hallották ki belőle: "We want our EMPIRE back". Ez a nacionalista, autokratikus tendencia, gondolom, csak erősödni fog, mivel a csökkenő GDP és a növekvő munkanélküliség a végsőkig kiélezheti a feszültségeket, ami elindíthatja az erőszak spirálját. A mi első miniszterünk is ezen a hullámon szörfözik.
A hajam szála égnek áll. A miniszterelnök fújja a passzátszelet, míg az ellenzék panaszkodik az emberi jogok eltűnése miatt, ami persze a minimum. De milyen jövőképet fest az ellenzék a szavazók számára? Lovat ad a vezér imázsa alá, ahelyett hogy ignorálná bohóckodásait. Visszalő, nem kezdeményez. Pedig a karantén hónapjai volens-nolens elgondolkoztatták az embereket a világ dolgairól, az aggasztó jövőről. Itt lenne az idő másról is szólni, mint az oligarchák harácsolásáról, amibe a közvélemény már belefáradt. Illene válaszokkal előjönni.   Van egy markáns, széles körben osztott nézet, ami szerint már késő, és ha most egy csapásra elkezdenénk jól viselkedni (ami olyasmit jelenthet, hogy abbahagyjuk a haszonhajszoló kapitalizmus kíméletlen környezetkárosítását és nullára csökkentjük a CO2-kibocsátást), már akkor is késő lenne. Vajon az Apokalipszis lovasai már itt nyihognak a spájzban, vagy nem késtünk el, és még minden jóra fordulhat?
A COVID-19-et okozó koronavírus jelen világunk állapotának a metaforája. Hogy poétikus legyek: Gaia, a földanya, visszavágott. Kérdés, vajon időben figyelmeztetett-e bennünket, vagy már késő? Ezt nem tudhatom, de megérzéseim azért vannak. Attól tartok, hogy valójában késő. Az alapkérdés számomra: vajon a 7 és fél milliárd embertársunk hajlandó lesz-e radikálisan változtatni fogyasztási szokásain, a Big Data birtokosai pedig képesek-e önkorlátozásra, illetve képesek-e változtatni a termelés környezetromboló jellegén? A Big Brother, a politikai kontroll monitora pedig hajlandó lesz-e feladni a civil szféra feletti növekvő uralmát? Attól tartok, hogy a status quo e két cerberusa a "business as usual" habitushoz marad hű. Példa erre a karantén lecsengése utáni Kína, de Dél-Korea is, melyek, mintha mi sem történt volna, azonnal megnyomták a gazdasági "reset" gombot, elsőkként a kormányok között. A többi meg követte a példát. A koronavírus-fertőzés görbéje süllyedni kezdett az USA-ban, amikor Trumpnak a gazdaság újraindítását célzó agresszív követelésére egyes kormányzók idő előtt szüntették meg a karantént, s ez a görbe megújult növekedését eredményezte. Úgy tűnik, semmilyen áldozat sem drága az újraválasztás oltárán.   A minap azt írta, hogy a vírus és a válság kirajzolják a megoldást, az utat, ami egyértelműen a Zöld New Deal lehet. Melyek ennek koncepciónak a sarokpontjai?
Az alternatív technológiák, az AI (Artificial Intelligence - mesterséges intelligencia), a digitalizáció és a robotika fejlődése nemcsak úgy és arra használható, hogy minél nagyobb legyen a fogyasztás, hanem egy új paradigma eszközeiként is alkalmazhatóak. Mert a gazdaságnak, az oktatásnak és az egészségügynek radikálisan meg kell változnia, ha meg akarunk menekülni. A régi zöld szlogen: "think globally and act locally" azt jelentené, hogy ezeket a technológiákat a helyi közösségekre támaszkodva lehetne bevezetni. Tehát nem a kormányok kizárólagos döntései alapján, hanem a szubszidiaritás jegyében, az alulról jövő kezdeményezések integrálásával vezetne az út a változás érdekében. Elvben, ha a döntéshozók is felismerik a mást másképpen imperatívuszát, össze lehetne kötni a két akaratot. Sajnálatomra, nemigen bízok a fent levők humanizmusában és misszionáriusi képességében. És nem tudom, vajon az alulról jövő energiák és a Zöld New Deal terve képesek-e megváltoztatni a társadalomban mélyen gyökerező paradigmát, amely a fogyasztásban látja az élet értelmét. Ahogyan már jeleztem, a Big Data és a Big Brother boldog frigyben élnek. Mutasson nekem egy olyan transznacionális vállalatot, amely abban érdekelt, hogy ne azt termelje, amit eddig, hacsak a piac nem kényszeríti rá. Véleményem szerint radikális cezúra állt be. Soha nem volt ezen a földgolyóbison egyidejűleg 7,5 milliárd ember, 193 állam, fergetegesen gyorsuló AI és innovációs ritmus; mélyülő társadalmi polarizáció, Krőzust megszégyenítő gazdagodás-koncentráció. Nem beszélve a megakrízisekről: klímaváltozás, népvándorlás, terrorizmus, a nukleáris háború veszélye, a társadalmi szövet foszladozása. A világ soha sem nézett szembe a maihoz hasonlítható kihívások komplexitásával. 
Óvatos pesszimizmussal néz a jövőbe. Nem nevezném ezt sem óvatosnak, sem pesszimistának. Attól tartok, a jövőképem realista. Habár néha elbizonytalanodom, vajon nem a matuzsálemi korom láttatja-e velem ilyen sötét színekben a világ dolgait. Párizsi emlék: egy újságíró kollegina "chers imbéciles"-nek, kedves idiótáknak aposztrofálta az elkötelezett optimistákat, mint amilyennek akkor láttam magamat. De szeretnék ismét az lenni...

Névjegy

Bíró András 1925-ben született Szófiában, azaz idén 95 éves. A szálas, majd’ két méter magas Bíró 1957-ben hagyta le az országot a jugoszláv határon át, nemzedéknyi időt töltött külföldön, bejárta a világot Oxfordtól Kenyáig, Benintől Rómáig, Új-Delhitől Mljet szigetéig, újságíróként és tanácsadóként dolgozott a harmadik világban a FAO-nak. A legtöbbet talán Párizsban, Rómában és Mexikóban élt, az itt létrehozott, máig működő halászati szövetkezetet tartja élete egyik leghasznosabb projektéjének. A alternatív Nobel-díj tulajdonképpen a Helyes életmód-díj (Right Livelihood Award), melyet olyan személyek és szervezetek kapnak meg, akik vagy amelyek a mai világproblémákra igazi alternatív válaszokat adnak, s már jelentős és távlati hatású eredményeket értek el a megvalósításban is, különös tekintettel a környezetvédelemre, az emberi jogokra, a mindennapi élet megkönnyítéséért és az élet minőségének javításáért tett erőfeszítésekre. Bár a díjat osztó alapítvány maga sosem használja az „alternatív Nobel-díj” kifejezést, mégis a média ezt a hozzátoldott értelmezést tekinti a legautentikusabb kiegészítésének. Bíró életéről a Hazajöttem című, pikareszk regényekre emlékeztető színes kis kötetben beszél (L’Harmattan, 2006). Itthon a roma integráció mellett kiálló polgárjogi aktivistaként tartják számon, a roma társadalomban látta meg a harmadik világot Magyarországon. Ő kezdeményezte az Autonómia és a Másság alapítványokat, a Tolerancia-díjat, valamint a Rádió C-t.

Utoljára 1956. október 21-én

Amikor megjelenik ez az interjú, 1956. október 21-e óta először lesz olvasható Bíró András neve a Népszava hasábjain. Ezen a napon jelent meg a jugoszláv munkástanácsokról szóló cikksorozatának első, egyben utolsó része. Bíró András volt az ugyanis az egyedüli magyar újságíró, aki közvetlenül a forradalom előtt Belgrádban járt, miután Josip Broz Tito már nem volt „az imperialisták láncos kutyája”. Mellékesen Bírót később megválasztották a szerkesztőség forradalmi bizottságának tagjává is, ahonnan november 4-e után kilépett azzal, hogy „nem írok idegen megszállás alatt”.

Szerző