A kutya, akit Schrödingernek hívtak és más abszurd történetek (Salman Rushdie: Quichotte)

Sokrétű és sok mindenért szerethető mű Rushdie tizennegyedik, szürreális pikareszk-szerelmes-sci-fi-apokaliptikus-társadalmi kém- és családregénye.

Rushdie teremté a Szerzőt/Bátyot (alias Sam DuChamp kémregényírót). Báty teremté Mr. Smile-t/Quichotte-ot (a szerelemre gerjedt tévébolondot). Quichotte teremté fiát, Sanchót (fiatalkori önmagát saját jövőbeli fiaként, szűznemzéssel ráadásul). Sanchó teremté lelkiismeretét (az olasz tücsköt, Grillo Parlantét, lásd Pinokkió). Az egészet teremté, válogatá és összerendezgeté az óriások vállára álló (értsd: intertextusok megannyi válfajára támaszkodó) író – és az élet. A Muppet-show-tól eltérően, szakértő is volt… (lásd köszönetnyilvánítások). Rushdie zsinórban harmadik Amerikáról szóló regénye komoly szerepet szán a metafikciós őrületnek – ám ez a Cervantes-műre való rájátszásból kifolyólag elkerülhetetlen, hiszen ott, a második részben a lovag/a szerző reflektál a korábbi első rész kalandjaira. Ebben az Amerika országútjain városról városra száguldozó abszurd road movie-ban viszont sokkal összeszedettebb és funkcióját tekintve is igazolhatóbb módon épülnek egymásba a különböző valóság- és fikciós szintek, mint például a megelőző A Golden házban.

Az indiai-brit-amerikai szerző ezúttal semmit és senkit nem bízott a véletlenre, a kritikusokat is megelőzve vall szereplőjével – részben a könyv írójával – a kézben tartott mű műfajáról és témájáról, szerkezetéről és ars poeticájáról: „Arról beszélt, hogy éppen úgy szembe akar szállni a kor destruktív, agyzsibbasztó, silány kultúrájával, ahogy Cervantes is harcba szállt saját kora silány kultúrájával. Azt mondta, írni próbál a lehetetlen, rögeszmés szerelemről, az apa-fiú kapcsolatról, a testvéri pörlekedésekről, és igen, a megbocsáthatatlan dolgokról is; az indiai bevándorlókról, a velük szemben megnyilvánuló rasszizmusról, a köztük lévő szélhámosokról; a kiberkémekről, a tudományos fantasztikumról, a fiktív és »valódi« valóságok összefonódásáról, a szerző haláláról, a világvégéről. Azt mondta, szeretne parodisztikus, szatirikus és pastiche-elemeket is belefoglalni.” (391–392. o.) „Megpróbálta elmagyarázni a pitoreszk regény hagyományát, epizódos jellegét, és hogy egy ilyen mű epizódjai miképp ölelnek fel sok stílust, magasröptűt és alantast, mesélőt és közhelyszerűt, hogyan lehet a regény egyszerre paródia és eredeti, s hogy metamorf pajkossága révén miképp mutatja be és fogadja magába az emberi élet sokféleségét.” (486. o.)

Jobban én sem jellemezhetném a regényt és ezek után fölösleges is lenne. De azt kijelenthetem: minden fenti szándék maximálisan sikerült neki, méghozzá nagyon-nagyon jól, szórakoztató humorral és esetenként valódi könnyeket kicsalva az olvasóból. Bámulatos és sokszínű kulturális, társadalmi tájékozottságot és műveltséget mozgósítva, az elmúlt 50 év félelmetesen hatalmas popkultúrájának ágait-bogait beépítve (lehengerlő, többek között, mennyire otthon van a sci-fiben és az amerikai tv-sorozatokban), s – nyilván a magyar fordító munkájának hála – a mesélőkedv áradása egy pillanatra sem törik meg slendrián mondatok által. Az Ezeregyéjszaka meséit hasznosító Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka című regény – majdnem dzsinntelen és magas szinten csintalan – összefogottsága, csiszoltsága, tartalom és forma harmóniája tér vissza a „ki-SOT”-ban – a szerző olvashatóan elemében, „szuperpozícióban” volt.

Félelmetes pontossággal és természetesnek ható összpontosítással fűzi össze a sokelbeszélős szerkezet a „regény a regényben” valóságainak és fikcióinak egymásra hatását, egymásra utaltságát, szimmetriáit és aszimmetriáit, a mű időnkénti többlettudását a „valóság”-hoz képest, melyet megelőz, s hat rá. (Lásd például a párhuzamos világba átlépő vagy nem átlépő, létező és nem létező Schrödinger nevű kutyát…) Épp így, ahogy a valóság/fiktív szintek egymásba feledkezve alakítják a szereplők és családtagjaik sorsát, az egyes szereplők is álcázzák magukat, de ez már a társadalomkritikai és kultúrantropológiai dimenziója a Quichotte-nak: a maszkviselés, amely nemcsak a karneváli Velence (vagy az éppen dúló járvány) sajátja. Inkább a valóság elleplezésére szolgál, vagy az elvesztett valóságérzet bizonytalanságának kitakarására. Ám ennél konkrétabb kritikai szellem is kísért a sorok között – Rushdie Amerika kortárs valóságának briliáns kommentátora és bírálója. Az éltes korú indiai Quichotte szerelme egy szépséges fiatal indiai (szintén barna bőrű) színésznő (Salma R.) tévéshow-műsora („Oprah 2.0”) szinte lajstromba szedi, „Errorizmus Amerikában” címmel, kiket is nyomorított meg az általunk teremtett kultúra, az ostobaság, a tudatlanság és a vakbuzgóság: oltásellenesek, klímaflúgosok, ufológusok, laposföld-hívők, trollok, holokauszttagadók – és persze az elnök. Mind, akik valamiképp az eddigi valóságunk szövetét tépkedik, s nyomorítanak meg mindenki mást ezzel.

Sokrétű és sok mindenért szerethető mű Rushdie tizennegyedik, szürreális pikareszk-szerelmes-sci-fi-apokaliptikus-társadalmi kém- és családregénye, ráadásul pont odaillik a polcomon a J. L. Borges Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője című novelláját is magába foglaló kötet és Terry Gilliam Az ember, aki megölte Don Quixote-t filmjének DVD-kiadása közé. (Ford. Greskovits Endre. Helikon, 2020. 530 o.)