Kelecsényi László: Mi az irodalom, avagy mese a baltáról, a nénéről meg az olvasókról

„Gyertek csak, kedves fiaim, gyertek, mondja olyan hanghordozással, hogy attól mindenkinek végigfuthatna a hátán a jeges borzadás. De a katonák nagyon fáradtak, nagyon éhesek, és mégiscsak öten vannak egy ellen.”

Sohasem olvastam, de sokszor hallottam ezt a történetet. Valamilyen népmese, lehet, hogy orosz, de ez nem biztos, és igazán nem is fontos.

Éhes katonák vonszolják magukat, meglehet, egy vesztes csata után. Nagyon fáradtak, legjobban arra vágynak, hogy fedél alatt legyenek, ahol kinyújtóztathatják elgyötört tagjaikat. Már lemondtak róla, hogy ez a vágyuk teljesüljön, amikor az erdő sűrűjében egy valószínűtlen külsejű házikóra bukkannak. Megállnak, és nem hisznek a szemüknek.

Akármi ez, és akárki lakik benne, ide bemegyünk, mondja a legidősebb harcos, és benyit a roskadozó viskóba. A többiek követik.

Odabenn barátságos fény, s egy ócska vaskályhában lobogó tűz fogadja őket. Az öt katona csak ámuldozik.

A sarokban, egy régimódi nyoszolyán meghatározhatatlan korú öregasszony hever. Az idegen férfiak jöttére – okkal vagy ok nélkül – élesen felkacag.

Gyertek csak, kedves fiaim, gyertek, mondja olyan hanghordozással, hogy attól mindenkinek végigfuthatna a hátán a jeges borzadás. De a katonák nagyon fáradtak, nagyon éhesek, és mégiscsak öten vannak egy ellen.

Aztán kiderül, hogy a néni mégsem boszorka, hanem egy elhagyatott öregasszony, akit ide vetett a balszerencséje. A katonák letelepednek, megropogtatják elgémberedett tagjaikat, és bámulják a kis kályhában újra éledező tüzet. Hanem valami harapnivaló is kéne. A legidősebb egyenruha a nénikéhez fordul.

Öreganyám, ha meg nem sértem, nem akadna a kamrában valami kis ennivaló? A bajtársaim meg én is nagyon éhesek vagyunk. Két napja egy falat sem ment le a torkunkon.

Az öreganyó erre fülsértően felkacag.

Nohát, aztán nálam éhen is halhatnak, közli lidérces hangsúllyal.

Valami csak akad a háznál, mondja a legfiatalabb, s talán a legéhesebb mindnyájuk közül.

A banya csak a fejét rázza.

A katonák nem hisznek neki. Egyikük alaposan körülnéz, s a sarokban, ócska lomok közt meglát egy fejszét. Fölemeli, ujjával próbálgatja az élét. Aztán elismerően csettint. Az öregasszony nem mutat félelmet.

Akkor megfőzzük ezt, mutat az idős katona a fiatal társa kezében villogó baltára.

A szipirtyó megint azon a hangon nevet, amitől az erdőn megszelídülnek a vadak.

Azt megnézném.

Meg is nézheti, mondja a sokat látott, de most fegyverétől megfosztott egyenruhás.

Kerítsetek egy üstöt, az csak van valahol. Van is, hozzák is a többiek, egy szakasznyi katonának lehetne benne kását főzni, ha lenne némi hozzávaló. A fejsze mindenesetre belefér.

Nekikezdenek a munkának, az egyik vízért megy a patakhoz, a másik a tüzet éleszti, a harmadik a baltát tisztogatja köpenye szegélyével. A nénike hitetlenkedve bámulja a szorgos vitézeket. Hiszi is meg nem is, amit lát.

Rövidesen lobog a tűz, lassan felforrósodik a víz, az erdőirtó szerszám főzésre vár. A banya megmoccan, felül az ágyán.

Kellene egy kis só a vízbe, mondja, s azzal mocskos köténye alól egy kulcscsomót varázsol elő. Kiválaszt egy rozsdás, száz éve használatlan kulcsot, és nagy nyikorgással kinyit egy addig láthatatlan ajtót, s mintha a föld nyelte volna, eltűnik mögötte, hogy pár másodperc múlva egy maréknyi sóval térjen vissza, amit gyorsan belehint az üstbe.

A tűz szépen lobog, a balta kezd forrósodni. Nézik az üstöt, mintha varázslat zajlana benne. Aztán megint az anyóka moccan; irány a kamrácska. Kisvártatva jön, ölében repedezett bödön. A katonák bámulják, amint lisztet szór az üstbe, majd egy hosszú fakanállal kavargatni kezdi.

Hirtelen kerül minden, ami belevaló, paprika, hagyma, régen látott, illatos fűszerek. S mintha az ásatag odú is lassacskán megszépülne. A kályha ki nem alvó fénye barátságos hangulatot teremt. A katonák levetik szurtos zubbonyukat, s elhűlve figyelik az edényt, amibe éppen apróra szeletelt húskockákat hint a néne.

Végül megterül a hosszanti asztal, kerül fajansztányér, amennyi kell, a kanalak sem csorbák, sőt, mintha valaki éppen erre az alkalomra megtisztogatta volna őket.

Esznek, előbb falnak, majd némileg jóllakva, már élvezettel nyelik a finom illatú pörköltet. A ki tudja, honnét előkerült friss cipó jól szolgál a tányérok tisztára törléséhez.

Eldőlnek a fáradt, de jóllakott harcosok, s amikor felébrednek – nem, nem fiatalodott meg az anyóka, nem lett belőle világszép királykisasszony, mint a mesékben –, ott látják a banyát, aki a baltáját tisztogatja.

Mit csináljak ezzel, kérdezi a rangidős harcost.

Mit, hát mit? Főzze csak tovább!