Előfizetés

Sohaország

Ha pedofil vagy, gyere Magyarországra, állj be a Fidesz mögé, és a hajad szála sem fog görbülni – ezt üzeni országnak-világnak a szerdai, felmentéssel felérő Kaleta-ítélet. A tudósításokból egy olyan verdikt rajzolódik ki, amely szerint a volt nagykövet úgymond illetlen képeket nézegetett, de ezt a botlást nagyon megbánta, amúgy pedig jó szolgája az egyháznak (melyiknek?), meg a hazának. Csakhogy a valóság más. Az exdiplomata egy nemzetközi pedofilhálózat egyik láncszemeként bukott le, úgy kellett titokban hazalopni, mert bárhol máshol nagyságrendekkel súlyosabb büntetés várt volna rá. Ami pedig az „illetlen képeket” illeti, ott sem azt történt, hogy valaki befényképezett egy gyerekszoknya alá (bár a normális világban az sem a bocsánatos kategória). A tárgyaláson konkrétan az hangzott el, hogy (nagyon) kiskorúak megerőszakolását ábrázolták a felvételek. Itt a „nézegetés” nem ártatlan cselekmény, hanem így vagy úgy, de az erőszak része: nagyon gyakran azért történik meg az abúzus, hogy romlott vágyakat kielégítő felvétel készülhessen róla. Az állam egész hozzáállását – az ügyészi engedékenységtől az irreleváns és hazug védőbeszéd szó nélkül hagyásán át a vádirat érdemi részének titokban tartásáig és az ügy lényegének feltárására irányuló bírói kérdések elmaradásáig – a bűn és bűnhődés helyett a félrenézés és a kimosdatás logikája vezérelte. És sajnos nem csak Kaleta Gábor esetében. Az utolsó bástyák, Lengyelország és Írország ledőlése után immár Magyarország az egyetlen hely az EU-ban, ahol a kormány védőernyőt borít az egyházi pedofília fölé, azaz elnézi a skandalumok házon belüli, az igazságszolgáltatást kikerülő elkenését. Sőt papok, lelkészek esetében még annak a saját ígéretének sem hajlandó eleget tenni, amely szerint garantálni fogja, hogy „nem kerülhet gyermek felügyeletével kapcsolatos munkakörbe az, aki korábban gyermek sérelmére követett el bűncselekményt”. Mondjuk ők is mélyen vallásosak és jó hazafiak – pontosan úgy és annyira, mint a lélekgyilkos Kaleta.  

Anyácska muszklija

Igen vagy nem? Nem nagy választási lehetőség, tekintve, hogy az oroszországi népszavazáson egyszerre 206 alkotmánymódosításról kellett dönteni. A nyugati sajtó ezek közül egyet elemezget, azt, amelyik szerint Vlagyimir Putyin jelenlegi mandátuma lejárta után, 2024-től majd még kétszer hat évig, akár 83 esztendős koráig elnök maradhat. Az állami ellenőrzés alatt álló orosz sajtó ellenben a 206 pontból talán ezt említette a legkevesebbszer – gyakorlatilag soha –, ami arra utal, hogy Putyin már nem olyan magabiztos, mint régebben. A Krím bekebelezése után még nemcsak cárnak, de akár a pravoszláv egyház pátriárkájának is simán megválasztották volna. Mostanra azonban ő is megkopott, és az orosz társadalom is átalakulóban van, ez talán az utolsó pillanat, amikor még hosszú távra befolyásolni tudja a dolgok menetét – függetlenül attól, hogy valójában meddig akar államfő maradni. A történelemben volt néhány vas-, sőt véres kezű uralkodó, akiket a történelem utólag már inkább Oroszország-anyácskát nagyhatalommá tévő, felvilágosult autokratáknak lát. Nagy Péter vagy Nagy Katalin nem véletlenül kapta az előnevét, s könnyen előfordulhat, hogy a későbbi nemzedékek még Putyinnak is hálásak lesznek. Azt már most leszögezhetjük, hogy minden rossz tulajdonsága dacára nem Sztálin. Meg azt is, hogy nem demokrata. Kérdés, lehetett volna-e egyáltalán. Oroszország irdatlanul nagy és gyéren lakott. Szibériában például 34 millióan élnek, a határ túloldalán pedig ott van a túlnépesedett, gazdaságilag és katonailag is félelmetes Kína. Az alkotmánymódosítás objektíven talán legfontosabb eleme a régiók és a központi hatalom viszonyának rendezésére tett kísérlet. A Kremlben összpontosuló hatalom ugyanis mit sem ér, ha a távoli vidékek elitjei nem érzik magukat a birodalom haszonélvezőinek, vagy ami még lényegesebb, ha csak Moszkvában és Szentpéterváron van emberhez méltó élet. Hazai fogyasztásra a népszavazás családtámogatási és szociális elemeit hangsúlyozták, illetve a vallásos értékeket – és persze a melegházasság népszerűnek vélt tilalmát. Nem mintha nem lett volna mindegy, hiszen a részvételi arány és a végeredmény is könnyen manipulálható. Az egy hétre elhúzott voksolás eleve kizárt minden épeszű ellenőrzést, az ellenzéket nem engedték betekinteni a szavazatszámlálásba, és külföldről sem hívtak megfigyelőket. Putyin az utolsó napokban is azzal fenyegette az embereket, hogy ha nem hagyják jóvá, nem lesz alkotmánymódosítás, pedig dehogynem, ráadásul az egész úgyis csak véleménynyilvánító szavazás, nem kötelező érvényű referendum. A Kreml a csomaggal nemzedékekre előre próbálja megszilárdítani Oroszország birodalmi státusát, a nála gazdagabb nyugati és keleti hatalmakkal szembeni szuverenitását. A nyugati demokrácia és a keleti despotizmus közé szorult Putyin a kettő működőképes keverékét próbálja kialakítani, mint ahogyan Oroszország is két kontinensen terül el. Céljai eléréséhez persze gazdasági muszklira lenne szükség, elvégre atomfegyvere már Észak-Koreának is van.

Temetés az oviban

Odakint harminc fok, a szűk, levegőtlen, sötét teremben viszont már negyven, plusz ugyanennyi elkínzott szülő, meg húsz gyerek fekete-fehér ünneplőben: kezdődik a szívatás, gyerekek. Hat-hét évesek vagytok, ideje, hogy megtanuljátok, milyen egy ünnepség K-Európában. Nincs kegyelem, kezdődik a műsor. A vidám óvodai ballagás alkalmából a szomorú óvó néni könnyes beszédet mond az elmúlásról, a fájdalmas búcsú perceiről, az elválás nehézségeiről, a szülők már sírnak. Utána ti jöttök, beterelnek titeket a szűk, levegőtlen, sötét terembe, ahol egy másik óvó néni utoljára még elmond nektek egy mesét, ti csüggedten hallgatjátok, pisszenni nem szabad, nevetni sem, elvégre ez egy vidám óvodai ballagás. Nincs kegyelem, a szűk, levegőtlen, sötét terembe további gyerekeket terelnek fekete-fehér ünneplőben, ők is elbúcsúztatnak titeket, miközben ti már húsz perce ott álltok, és nem kaptatok inni, és nem is kérdezte meg senki, hogy szomjasak vagytok-e ebben a dög melegben. Á, biztos nem. A kicsiket kiterelik, most jöttök ti, előre betanult műsort adtok elő, amit hetekig próbáltatok, szóval jó sok időt adtak nektek arra, hogy iszonyatosan megunjátok. Éneklés közben körbe-körbe jártok, néha megálltok, tapsoltok, táncoltok, jól kimelegedtek, úgyhogy nincs ám megállás, nincs ám pihenő, nem kérdezi meg senki, hogy innátok-e vajon egy kortyot, hanem ballagó tarisznyát kaptok, azzal is körbe-körbe jártok, és igyekeztek a dologhoz jó képet vágni, pedig a szűk, sötét teremben már semmi levegő. Mindenkinek át kell mennie egy íves kapu alatt, mindenkit le kell közben fotózni, ez jó sok idő, hiszen mindenkinek át kell mennie a redves kapu alatt, és mindenkit le kell ezredjére fotózni. Ezután sincs ám pihenő, hanem egy szál virágot kaptok kézbe, ezzel a virággal kell a szülőkhöz odaszaladni, akik biztosan örülnek a virágnak, de egy korty víznek jobban örülnének, mert az óvodai ballagás már egy órája tart, és jobb lenne, ha a gyerekeket már ki lehetne hajtani az udvarra levegőzni. De nincs ám vége, mert az ovi igazgató nénije is szólni kíván utoljára hozzátok, és a szülőkhöz is szólni kíván utoljára, és utoljára még elmondja sok-sok percen át, hogy mily fájdalmasak a búcsúnak percei. És most, amikor azt hiszitek, hogy a szívatásnak immár vége, akkor az óvoda igazgató nénije okleveleket (OK-LE-VE-LE-KET) ad át a szülőknek, de csak azoknak, akik megérdemlik. A szülők fele oklevelet kap, a másik fele nem. Ha te nem kaptál, akkor a gyerek tűnődve néz rád: apa nem érdemelte meg? Nem, kicsikém, apád egy tróger, te pedig szokjál hozzá, hogy ez itt K-Európa. Ja, és még mindig nem kaptál inni. Az OK-LE-VE-LEK átadása után megkönnyebbülsz, vége van, sóhajtod, de nem, nincs vége. Következik egy rövidfilm az elmúlt 3 évetekről, ez nagyon kellett a kánikulában, plusz tíz perc. És nincs vége. A szülők ugyanis ajándékokat adnak az óvó néniknek, ti azonban nem kaptok még mindig inni. Pedig nyolcvan (NYOLCVAN) perce már, hogy ballagtok. Inkább meneküljetek. 
Ti csüggedten hallgatjátok, pisszenni nem szabad, nevetni sem, elvégre ez egy vidám óvodai ballagás