Előfizetés

Szabadstrandok a süllyesztőben

Vas András
Publikálás dátuma
2020.07.04. 19:15

Fotó: Röhrig Dániel / Népszava
Rohamosan csökken az ingyenes fürdőhelyek száma a Balatonnál, idén már csak 64 olyan partszakasz akad, ahol belépődíj nélkül lehet mártózni.
A szűkülő ingyenes tér egyre inkább elérhetetlenebbé teszi a tavat a kispénzű családok számára, a nyaralók kiadásait pedig tovább növeli. Egy ellenzéki törvénymódosítás előírná: minden balatoni településen legyen legalább egy szabadstrand. Az önkormányzatok azt panaszolják: a kormányzati elvonások miatt kevés a pénzük, miközben nekik nagyon is sokba kerül az ingyenes strand. 
A Balaton Kiemelt Üdülőkörzet parti településein – ha a településrendezési eszközben erre kijelölt terület nem áll rendelkezésre – ki kell jelölni legalább egy közhasználatú játszóteret, sportpályát vagy közkertet (városokban közparkot), ezen túlmenően legalább egy ingyenesen igénybe vehető strandot vagy egyéb fürdőhelyet, amennyiben a kijelölés természetvédelmi érdeket nem sért” – olvasható a DK-s Arató Gergely által benyújtott törvénymódosításban, amellyel a Demokratikus Koalíció azt szeretné elérni, hogy minden balatoni településen legyen legalább egy szabadstrand. A tó körül ugyanis rohamosan csökken az ingyenes fürdőhelyek száma, a Balatontipp gyűjtése szerint az idén már csak mindössze 64 olyan partszakasz akad, ahol belépődíj nélkül lehet strandolni. A negyven, tóparttal rendelkező önkormányzat közül húsz egyáltalán nem biztosít ingyenes strandot, s csak fél tucat településen, Balatonkeresztúron, Balatonfenyvesen, Balatonbogláron, Balatonszemesen, Zamárdiban és Örvényesen nem kell sehol fizetni a parthasználatért. Az északi parton Örvényes mellett már csak Tihanyban akad néhány hely, ahol ingyen lehet fürdeni. A szabadstrandok számának csökkenése érzékenyen érinti a kis pénzű családokat is. Sokaknak ugyanis épp az ingyenes fürdőhelyek jelentik az utolsó esélyt arra, hogy egy-egy nyári napon fürdőzhes­senek. Ha például egy kétgyerekes budapesti család hűsölni szeretne, akkor számukra elérhetőbb a Balaton, mint a legtöbb fővárosi strand. Egy Budapest–Siófok oda-vissza vonatút egy négytagú családnak 6600 forintba kerül. Ehhez képest például a Palatinuson 10 200 forintot kell fizetni a családi jegyért. Rögtön más lenne a helyzet, ha a Balatonnál még strandbelépőt is kellene fizetni. A Balatontipp összesítése szerint ugyanis a tónál az idén a legolcsóbb belépő 500, a legdrágább – a füredi Esterházy strandon – 1700 forintba kerül. Nem véletlen, hogy Az Összefogás a Balatonért Egyesület – amely ötezer szignóig jutó aláírásgyűjtést is szervezett a szabadstrandok megmentéséért – a napokban nyílt levelet küldött Varga Mihály pénzügyminiszternek, valamint a Magyar Turisztikai Ügynökségnek, melyben tiltakoztak a szabadstrandok fizetőssé tétele ellen, és arra kérték a döntéshozókat, ne járuljanak hozzá az állami támogatással felújított ingyenes strandok átminősítéséhez. A Magyar Turisztikai Ügynökségnél (MTÜ) két éve 2 milliárd, tavaly 4,4 milliárd, az idén pedig 2,7 mil­liárd forintra pályázhattak a balatoni önkormányzatok strandfelújításra. Tavaly kifejezetten a szabadstrandok fejlesztésére lehetett pénzhez jutni, ám a kései pályázati kiírás és kifizetések miatt a beruházások bőven belecsúsztak a nyári főszezonba, sőt akadt olyan projekt, amely csak ősszel fejeződött be. A rendbe tett strandok közül azonban többet az önkormányzatok – éppen a magasabb komfortfokozatra hivatkozva – fizetőssé tettek, vagy legalábbis megpróbáltak fizetőssé tenni a mostani szezonra. Fonyódon például a koronavírus-járvány okozta bevételki­esésekre hivatkozva akarta belépőjegyessé tenni az önkormányzat az eddig ingyenes bélatelepi, illetve városi strandot, ám a városvezetés végül a tiltakozások, valamint az MTÜ állásfoglalása miatt visszakozott. A turisztikai ügynökség amúgy csak véleményt formálhat a kérdésben, a strandok fizetőssé vagy ingyenessé tétele önkormányzati hatáskör, erre Varga Mihály is felhívta Az Összefogás a Balatonért Egyesület figyelmét a válaszában. Ami alapvetően igaz, ám mint azt lapunknak több balatoni településvezető megjegyezte, ezzel a kabinet igazából az önkormányzatokra hárítja a felelősséggel együtt a kellemetlenségeket, hiszen a koronavírus-járvány miatti turisztikai, illetve a veszélyhelyzet alatt a védekezés ürügyén elvont helyi bevételek kiesését valahonnét pótolnia kell a településeknek. – Mindenki a pénzéhes önkormányzatokra mutogat – mondta egy balatoni polgármester. Háborognak az emberek, hogy megint több mindenért kell fizetni, ha nyaralni jönnek. Az viszont nem érdekli őket, hogy nekünk működtetnünk kell a településeinket, csakhogy a tervezett bevételeinkből elvonták a gépjárműadó ránk eső részét, felfüggesztették az idegenforgalmi adót és az utána járó állami támogatást, amit majd valamikor a jövőben megkapunk. A vendég viszont elvárja, hogy rendezett legyen a környezet, a strandokon le legyen nyírva a fű, ki legyenek ürítve a kukák, s persze egész nyáron legyenek rendezvények. A miből pedig nem érdekli. Ahogyan azt sem értik sokan, hogy a szabadstrand csak a használóknak ingyenes, az önkormányzatnak komoly milliókba kerül éves szinten a fenntartása, amit más bevételekből tett meg. Eddig. Mert, ahogy a jövő évi költségvetési tervezet mutatja, sok jóra nem számíthatunk, még komolyabb elvonások várhatóak ugyanis. A lapunknak név nélkül nyilatkozó polgármester problémája nem egyedi, nem véletlenül írt a múlt héten nyílt levelet Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszternek a tóparti önkormányzatokat tömörítő Balatoni Szövetség elnöke, Lombár Gábor. Szerinte az intézkedések többszörösen sújtják a turizmusból élő településeket, és a balatoni önkormányzatok egy részének a működése is veszélybe kerülhet. – Nem tesszük fizetőssé a szabadstrandjainkat – mondta a lapunknak nyilatkozó polgármester, majd azzal folytatta: – Mert nem akarjuk, hogy negatív kép alakuljon ki rólunk. A járvány miatt amúgy is óvatosabbak a vendégek, jobban megnézik, hová mennek nyaralni, lehet, hogy éppen a strandokról szóló hírek ­miatt választanának mást helyettünk. Inkább megpróbálunk úgy tenni, mintha minden rendben volna, ne menjen el tőlünk senki ­rossz­ szájízzel, s közben élére állítunk minden forintot. Kár, hogy így még könnyebben el tud gurulni.

Kőarcok és rézbőrűek – Már előre tiltakoztak Trump látogatása ellen őslakos csoportok

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.07.04. 14:10

Fotó: KEREM YUCEL / AFP
Donald­ Trump a Rushmore-hegyi emlékműnél járt kampányúton. Őslakos csoportok már előre tiltakoztak az elnök látogatása ellen. A heves indulatokat keltő, sziklába faragott fejeknek megvan a maguk regénybe illő története.
Négy szigorú kőarc tekint le a völgybe Dél-Dakota államban, a Sziklás-hegység keleti peremén. Az egykori híres amerikai elnököket ábrázoló monumentális szoborcsoport az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb történelmi emlékhelye, évente több mint kétmillióan keresik fel – annak ellenére, hogy mindentől távol van. A szabadság, a demokrácia, a remény jelképeként tisztelik. Ám az őslakosokat népük szenvedésére és pusztulására emlékezteti. Egyikük, Nick Tilsen a múlt héten azt mondta az AP hírügynökségnek: „A fehér felsőbbrendűség szimbóluma és a strukturális rasszizmusé, ami él és virul a társadalomban ma is. Igazságtalanság ellopni a bennszülöttek földjét, és belevésni fehér hódítók arcát, akik népirtást követtek el.”

Vérengzés a szent hegyen

A „fekete hegyek” a lakoták, a rokon sziú törzsekből álló szövetség ősi szent helye volt a kontinens szívében. A XIX. században, amikor az érkező telepesek elfoglalták a megművelhető földeket, ide, a zord sziklák közé húzódtak vissza a bennszülöttek. A kormány 1868-ban elismerte, hogy a terület rezervátumként az őslakosoké. Nem ez volt az első eset, nem is az utolsó, hogy a fehér ember megszegte adott szavát. Elég volt hozzá a híresztelés, hogy a hegyekben aranyat találtak, és szerencsevadászok serege indult útnak. A becsapott indiánok elkeseredetten védekeztek a fegyveres túlerővel szemben – amíg bírtak. Az ellenségeskedésbe beavatkozott a hadsereg, és ez szörnyű vérontásba torkollt 1890. december 29-én, a Wounded Knee („sebesült térd”) patak partján. A hetedik lovassági ezred háromszáz indiánt mészárolt le, köztük nőket, gyerekeket. A történtek jól dokumentáltak, ellentétben ugyanis az elkövetkező évszázad népirtásaival, a tettesek nem titkolták. Ellenkezőleg, a katonák büszkén fényképezkedtek a tömegsírba hányt holttestekkel. Utóbb húszan közülük magas kitüntetést, Becsület érdemérmet (Medal of Honor) kaptak „vitézségükért”. A Kongresszus a századik évfordulón, 1990-ben mélységes sajnálkozását fejezte ki ezért. A csúcsot, ahol az emlékmű létesült a XX. század közepén, egy Charles Rushmore nevű üzletemberről nevezték el, akinek a környék bányáiban voltak érdekeltségei. Kisebb vagyont, 5000 dollárt ajánlott fel a nemes célra, hogy hatalmas emberarcokat faragjanak négy, kúpszerű gránitsziklába 1700 méteres tengerszint feletti magasságon. Az ötlet egy dél-dakotai történész, Doane Robinson fejéből pattant ki. Igaz, ő másfajta látványossággal dobta volna fel a vidéket, legendás vadnyugati hősöket akart megörökíteni, Buffalo Billt, Őrült Ló törzsfőnököt és másokat. Ám a megbízott tervező életrevaló javaslattal állt elő: inkább elnököket mintázzanak meg, arra könnyebb pénzt szerezni.

Vájárok a magasban

A szobrász, Gutzon Borglum személye ma is szálka az emlékmű ellenzőinek szemében. A poligám mormon családból származó, Párizsban végzett művész hitt a fehér felsőbbrendűségben. Néhol véresszájú fajgyűlölőként írják le, bár inkább opportunista lehetett. El akarta érni, hogy tőle rendeljék meg Lee tábornoknak, a déli konföderáció polgárháborús hősének Georgiába tervezett szobrát, vélhetően ezért barátozott egy időben a Ku-Klux-Klánnal. Nincs rá bizonyíték, hogy tagja lett volna a hírhedt szervezetnek, „mindenesetre mélyen bevonódott a Klán politikájába”, írta róla John Taliaferro történész Great White Fathers (Nagy fehér atyák) című könyvében. A Lee-projekt nem jött össze, ­Borglum minden energiáját a dakotai tervekre összpontosította. Négy nagy elnök – Washington, Jefferson, Lincoln és Teddy Roosevelt – szobrát készítette el, először maketten. Számítása bevált, az állam szenátora kijárta a támogatást, így 1927-ben megkezdődhettek a grandiózus munkálatok. 400 szakember dolgozott, köztük bányamérnökök, robbantási szakértők, ipari alpinisták, vájárok, rakodómunkások meg persze beosztott szobrászok. Másfél évtized alatt csaknem félmillió tonna gránitkövet robbantottak le. A hátsó alakhoz, Roosevelthez 37 méter mélyre hatoltak a hegybe. Lassanként formálódtak a fejek, mindegyik 60 láb (18 méter) magas. Az utolsó simításokat kézi erővel, vésővel és kalapáccsal végezték a szédítő magasban. Emberpróbáló munka lehetett, Lincoln szakállánál el is akadtak egy időre. Borglum 1941-ben meghalt; mint gyakran olvassuk, hogy művét fia fejezte be (akinek vicces módon éppen Lincoln volt a kereszt­neve). Pedig pontosabb úgy, hogy a fia hagyta abba, ugyanis az építkezés félbemaradt. A világháborús kiadások miatt elapadtak a pénzcsapok, szétszéledtek a munkások. Az eredeti makettel összevetve jól látható, mennyi minden hiányzik: Washington felsőteste, Lincoln karja és még számos – a lépték miatt aprónak éppen nem nevezhető – részlet.

Hitchcock díszlete

Szó sincs róla, hogy a befejezetlen emlékmű egy csapásra híressé vált volna. Ehhez újabb két évtized múltán Alfred Hitchcock segítsége kellett. A rendező Észak-Északnyugat című thrillerének (1959) drámai csúcsjelenete ugyanis a Rushmore-hegyen játszódik, oda menekül üldözői elől Cary Grant és szőke partnere, Eva Marie Saint (aki éppen most ünnepli 96. születésnapját). A film ébresztette rá az amerikai moziba járókat az alkotás létére, a közönségsiker csinált kedvet a tömeges turizmushoz a Nemzeti Emlékhellyé nyilvánított szobroknál. A sors fintora, hogy a szóban forgó snitteket nem a valódi helyszínen forgatták: Hitchcock díszletet építtetett egy hollywoodi stúdióban. Újabb és újabb ötletek születtek az alkotás kiegészítésére. A Kongresszus tárgyalt arról, hogy ötödiknek egy női fejet is örökítsenek meg: Susan Anthonyét, aki a századfordulón neves polgárjogi aktivista, a női egyenjogúság élharcosa volt. Az idős Borglum fúrta ezt az elképzelést, nem is lett belőle semmi. Újabban Ronald Reagan rajongói próbálták elérni, hogy a színészből lett elnököt is faragják elődei mellé, hiába. A kilencvenes évekre elkészült viszont a híres lakota főnök, Őrült Ló sziklába vájt arcmása, de kissé távolabb, az elnököktől 25 kilométerre. Utódja, Henry Álló Medve szavai szerint így akarták „megmutatni a sápadtar­cúaknak, hogy a rézbőrűeknek is vannak hő­seik”. A Rushmore-hegyi emlékmű George Floyd halála óta a rasszizmusellenes szobordöntők célpontja. Vannak, akik felrobbantanák az egészet, mások beérnék azzal, hogy az első két figurát, a rabszolgatartó Washingtonét és Jeffersonét tüntessék el. Dél-Dakota állam republikánus kormányzója, Kristi Noem hallani sem akar ilyesmiről. Trump elnök bejelentése, hogy választási kampányában tűzijátékkal egybekötött látogatást tesz a helyszínen, csak olaj volt a tűzre. Ugyanakkor bennszülött csoportok józanabb javaslattal is előálltak: azt kérték, hogy az emlékhely idegenforgalmi bevételeiből támogassák az indiánokat, ha már a szigorú kőarcok az őseiktől elrabolt szent hegyről tekintenek le Amerikára.

Elnöki legek

George Washington (1732–1799) A függetlenségi háború győztes tábornoka, az Egyesült Államok első elnöke (1789–97). A hálás nemzet az „Alapító atyáról” nevezte el az ország új fővárosát, egy szövetségi államot a távoli Nyugaton, a Csendes-óceán partján. Az ő arcmása látható az egydolláros bankjegyen. Virginiai ültetvényein száznál több rabszolgája dolgozott, végrendeletében felszabadította őket. Az irokézek „Faluromboló” néven emlegették. Thomas Jefferson (1743–1826) A Függetlenségi nyilatkozat (1776) megfogalmazója, a harmadik elnök. Megvásárolta Louisianát a napóleoni Franciaországtól, ezzel megduplázta az ország területét. Filozófus, a felvilágosodás és a demokrácia szószólója, ugyanakkor a civilizáció terjesztése nevében támogatta a bennszülöttek földjeinek elvételét. Megtiltotta a rabszolgák importját, de az intézményt nem szüntette meg. Mintegy 600 rabszolgája volt; egyiküktől, egy Sally Hemings nevű nőtől több gyermeke született. Abraham Lincoln (1809–1865) A tizenhatodik elnök az Egyesült Államok történetének legnagyobb válsága, a polgárháború (1861–65) idején volt hivatalban. Sikerült megakadályoznia az ország széthullását. Törvényen kívül helyezte a rabszolgaság intézményét. A dakota háborúk idején több száz halálra ítélt indiánnak kegyelmezett meg, igaz, sok társukat felakasztották. Modernizálta a gazdaságot. Néhány nappal a polgárháború vége után színházi páholyában merénylet áldozata lett. Theodore Roosevelt (1858–1919) A huszonhatodik elnök progresszív, szociálisan érzékeny politikus volt a XX. század hajnalán. Fellépett a trösztök ellen, támogatta a Panama-csatorna építését, számos nemzeti park, természetvédelmi terület létrehozását rendelte el. Közvetített az orosz–japán háború lezárásában, ezért Nobel-békedíjat kapott (1906). New York-i szobrát, amely lóháton, egy fekete és egy indián között ábrázolja, nemrég rasszistának ítélték, és elbontják. Ő a „Teddy mackó” névadója, mert a hagyomány szerint vadászat közben megkegyelmezett egy aranyos medvebocsnak.

A nehézség arra való, hogy legyőzzék

Sombor Judit
Publikálás dátuma
2020.06.28. 17:38

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Az ötéves Alex ölni tudott volna egy szelet kenyérért. Áldja az eszét, amiért tizennégy évesen úgy döntött, hogy intézetbe megy. A miskolci gyermekotthonban tanulta ki a pékszakmát, ma már egy patinás cukrászdában dolgozik Miskolcon. De a járvány alatt bezárt a cukrászda, így Alex nekilátott, hogy megvalósítsa régi álmát: egy közösségi sütödét mélyszegénységben élő gyerekeknek. Képekkel illusztrált felhívása ott virít a Facebookon – a fotókon gyönyörű roma gyerekek dagasztják a tésztát fehér sapkában, „Sütni jó!” emblémás pólóban. A hatásos kampánynak köszönhetően eddig közel félmillió forint gyűlt össze.
Hernádnémetiben nem olyan riasztó a cigánytelep, mint másutt, de itt is szemet szúr a szegénység. Alex a vakolatlan ház előtt, a kapuban vár minket. Széles mosolya, vakító fehér fogai, patyolattiszta keze kirí a hervasztó környezetből. Azzal kezdi: ne azt nézzük, milyen most a ház, hanem, hogy milyen volt. A huszonkét éves fiúnak tavaly telt ki az ideje a gyermekotthonban, hazajött Hernádnémetibe, s az intézetben felhalmozódott tőkéjéből megvette a szülei szocpolból épített hajdani házát háromszázezer forintért. Borzasztó állapotok fogadták: az ablakkeretek elrohadtak, a falakat átlyuggatták, kitépték a vezetékeket, a lelakott épületben csótányok és patkányok tanyáztak. De Alex nem ijed meg egykönnyen. A lyukakat befoltozta, az élősködőket kiirtotta, kifestette a házat, majd odaköltöztette az egyik bátyját családostul, mert kitették őket az albérletből. Alex eleinte nem itt lakott, hanem a barátnőjénél, becsúszott egy gyerek is, aztán kiderült, nem működik a kapcsolat. Amikor Alex tavaly ősszel megcsinálta Facebook-oldalát, nagyon sokan lájkolták. A barátnője féltékeny lett a virtuális térben üzengető nőkre, állandósult köztük a cirkusz. „Én javasoltam, hogy inkább menjünk külön, mert akkor ő is, én is rátalálhatunk az igazira. Ne nőjön fel a gyerek feszültségben. Az én szüleim örökké veszekedtek, verekedtek, többek közt ezért akartam intézetbe menni. És milyen jól tettem! Az öt testvérem közül csak én tanultam tovább, mindent a gyer­mekotthonnak köszönhetek” – mondja Alex.

Szívecskék a lisztben

Az udvarról egyenesen a pazar konyhába lépünk. Csinos bútor, légkeveréses sütő, mikró, termetes hűtőszekrény, mellette jókora mélyhűtő láda. Szertartásosan kezet mosunk a rozsdamentes mosogatóra kikészített műanyag lavórban – ez, és a folyékony szappan használata érkezéskor mindenkinek kötelező. A gyönyörű, bíborvirágos üvegasztal körül hat gyerek ácsorog fegyelmezetten, az ötéves Brendon szájában cumi csücsül, a tizenkét éves Bogi már kész nő. Az asztal közepén hatalmas vájdlingban össze van készítve a liszt, cukor, kovász, sütőmargarin – ma lekváros buktát sütnek. A kis csapat órák óta vár ránk, úgyhogy bele is kezdünk: Alex villámgyorsan összegyúrja a masszát, majd kis cipókat szaggat belőle, ezeket dagasztják tovább a gyerekek. A nyolcéves Robika a nyelvét is kidugja igyekezetében, Ramóna hamar végez az adagjával, utána szívecskéket rajzol az asztalon szétszóródott lisztbe. „A csoportos sütést még a gyermekotthonban kezdtem, a társaimat biztattam fel. Később, amikor szétmentünk a barátnőmmel és átköltöztem ide, berendeztem az itteni konyhát és a bátyám gyerekeivel sütöttünk, először csak hétvégén. A járvány alatt másfél hónapig nem dolgoztam, a gyerekek nem jártak iskolába, össze voltunk zárva, ettől kezdve hetente ötször sütöttünk. Befejezték a házi feladatot, és már jöttek is. Közben terjedt a hír, hogy ez milyen jó, és egyre több gyerek lett. Gyorsan összeszoktak, egymás keze alá dolgoznak, a dagasztás már majdnem önállóan megy nekik. A formázás a legnehezebb, tanulókoromban én is kínlódtam vele. Lehet, hogy a végeredmény nem lesz tökéletes, de most még nem az esztétika a cél, hanem az, hogy ehető legyen. A sütés lefoglalja őket, önbizalmat ad nekik, én meg örülök, hogy nem lógnak az utcán. A kampányt is azért indítottam, mert úgy gondolom, egy jótékonysági alapon működő közösségi sütödével hozzá tudnék járulni ahhoz, hogy a gyerekek ne kallódjanak el” – meséli Alex. Ezután két kis sodrófát vesz elő – következhet a nyújtás. A kinyújtott tésztát pizzavágóval arasznyi négyzetekre osztják, a görbére sikeredett vonalakat Alex kiegyengeti. A házban a konyha meseszép, de a víz nincs bevezetve, a budi is csak most épül. „Szeptemberre kicserélem az ablakokat és meglesz a fürdőszoba. Most a két unokaöcsémmel alszom egy szobában, de már van külön ágyam, és nyár végére elkészül a szobám. Az elején egyetlen franciaágy jutott ötünkre, nem volt a házban asztal, a gyerekek az ölükből ettek. Nálam ez kiverte a biztosítékot, a gyermekvárosban nem ehhez szoktam. Leültem a szülőkkel, hogy nincs ez jól, vegyünk bútort. Össze­spóroltuk, azóta hétvégenként együtt ebédelünk az asztalnál, mint egy rendes család” – mondja Alex.

Kiemelkedni a nyomorból

A Galamb gyerekek Miskolcon a számozott utcákban nőttek fel. Rettenetes volt, nem véletlenül hívták Gettófalvának. Onnan menekült el Alex az intézetbe, ahol megtanították szépen írni, olvasni, beszélni, viselkedni. Szerették, mert tehetséges volt és törekvő, mindenben támogatták, mindig mellette álltak. Beavatta őket a közösségi sütöde tervébe is, ekkor civil szervezetekhez ajánlották be. Járt helyről helyre, és mint a szivacs, magába szívta a tudást. Máig kapcsolatban áll az intézettel, a „Süt­ni jó” logóját például a volt nevelője tervezte barátságból. Alex igazi néptanító – amit tud, igyekszik továbbadni. Meg akarja mutatni a világnak, hogy nem kell ott meghalni, ahová a sors vetette, ki lehet emelkedni a nyomorból. A tészta négyszögek megtöltése komoly feladat: a gyerekek nem mindig találják el elsőre a baracklekvár mennyiségét. Utána már csak a tekerés van hátra, ez egyedül is megy nekik, tehát megszökhetünk kicsit, hogy belessünk Alex majdani birodalmába. A ház végén lévő jókora helyiségnek nincs mennyezete, fölötte ott tátong a tetőtér. Valamikor szoba volt, de a régi ajtót befalazták és újat nyitottak az udvarra. Alexet majd’ szétveti a büszkeség: „Az első lépés, hogy be kell hozni a villanyt, a vizet. Gipszkarton mennyezet lesz, a falakat le kell csempézni, az aljzat olyan burkolatot kap, hogy ne csússzon. Hátul, a leválasztott részben lenne a mosogató, a konyhában 2-3 légkeveréses sütő. Hiányoznak még asztalok és edények, eszközök a sütéshez. Folyamatosan jönnek a felajánlások, már 440 ezer forint van a számlán. Pontosan dokumentálok mindent, ne higgyék az emberek, hogy elsikkasztom a pénzt. Már az év elején elkezdtem szervezni az egyesületet, csak a járvány megakasztotta a hivatalos ügyintézést, ezért nincs még bejegyezve” – magyarázza lelkesen. Alex Facebook-oldalán is látszik, nem tétlenkednek, a sütödének már van plafonja, fölcsavaroztak egy OSB-lapot és felszerelték a frissen vett LED-lámpákat. A számlákat is lefotózták az utolsó facsavarig. És mindegyik bejegyzés alatt ott áll Alex üzenete, amelyben hálát ad Istennek és az embereknek.

A sütöde misszió

A konyhában már minden készen áll: a tepsiben kövér tésztarudacskák sorakoznak szabályos rendben. Aztán mindenki hoppon marad, ugyanis nem indul el a csodasütő. Szupermodern, digitális, ám hiába állítgatja Alex és hiába mormol varázsigéket az orra alatt, a sütő nem mozdul. Vadonatúj, de az egész család használja, ami nem garancia a hosszú életre. Alex nem tombol, sőt nyugodtnak tűnik. Rá is kérdezek, hogyan viseli a kudarcot? „Az életben nem megy minden simán. Vannak is, lesznek is nehézségeim, de hát kinek nincsenek? Nem szabad megtorpanni az első akadálynál… Ha én bármelyik kudarcnál föladtam volna, nem itt tartanék. Tanonckoromban például nem bol­dogultam a kenyérrel, nehézséget okozott a kelesztés, a formázás. Ha akkor elijeszt a kudarc és más szakmát választok, ma nem lennék boldog. Mert én tizenkét éves koromtól pék akartam lenni” – feleli komolyan. Azután megint felragyog megnyerő mosolya, és arról beszél, hogy a gyereksütöde egyfajta misszió számára, de nem csak az. A pék tudása egy idő után megfakul, monotonná válik a munka. Ha azonban gyerekeket tanít, mindig a legjobb formáját hozza, ezzel önmagát is folyamatosan képzi. Alex ősszel leérettségizik. Ezt már májusban megtehette volna írásban, de halasztást kért, mert tudja, hogy ő szóban sokkal jobb. Mer nagyot álmodni. Azt reméli, hogy tíz év múlva a szakma elismert mestere lesz saját pékséggel vagy cukrászdával, versenyekre fog járni, idővel talán a zsűribe is beválasztják, és biztosan tanít majd gyerekeket. Úgy tervezi, a közösségi sütödét addigra hálózattá fejleszti. Szeretné, ha az ország minden városában lenne egy „Sütni jó!” központ, amely patronálná a körzetében induló helyi gyereksütödéket. Jelenleg 140 ezer forintot keres, túl­órában tojást tör a piskótához, ami plusz 20 ezer forintot jelent havonta. Tisztában van vele, hogy már az első sütöde is vagyont emészt majd fel, de makacsul hajtogatja, hogy bízik az emberekben, bízik abban, hogy tudnak és akarnak áldozni a jó ügy érdekében.