emlékművek;rabszolgaság;

2020-07-06 08:04:00

Nagy Imre és Lee tábornok

Talán kissé patetikusnak hat, hogy a Nagy Imre-szobor eltüntetésének ügyét együtt kezelem a konföderációs emlékművek elszállításával/ledöntésével, vagy éppen a felfedezők (Kolumbusz Kristóf, James Cook) szobrai elleni támadásokkal. Ám lehet amellett érvelni, hogy a Nagy Imre- és a Robert Edward Lee-ügy ugyanannak az éremnek két oldala: kísérlet a múlt önkényes átírására. Egyúttal mindkettő nagyfokú türelmetlenségről tanúskodik. S idehoznám még a nyugati karikaturisták, újságírók állandó mániáját, Mohamed próféta ábrázolását, amit egyes politikusok (pl. Geert Wilders) újra meg újra meglovagolnak. Mindhárom ügy ugyanarról szól: kevés a türelem és empátia a világban, mindenki úgy érzi, hogy az ő fájdalma és csak az övé számít, és bármit megtehet bármire hivatkozva. Érdekes ellentmondás persze, hogy közben meg állandóan arról beszélünk, hogy a világ egy „globális faluvá” válik, és ezért nem lehet megtenni bármit. A jelek szerint viszont nagyon is.

E sorok írója meglehetős szkepszissel és leplezetlen ellenérzéssel figyeli a nyugati világban zajló szobordöntögetést. Több probléma adódik itt, amelyek egyszerre rendelkeznek történelmi, filozófiai és szociálpszichológiai vetülettel. Természetesen sehol nincs megírva, hogy egy szobornak, emlékműnek a világ végezetéig ott kell állnia, ahová elhelyezték. Nyilván előbb-utóbb minden szobor, emlékmű, épület elpusztul, ám nagy különbség van abban, hogy egy közösség maga dönt úgy, hogy az illető szobornak mennie kell, vagy pedig egyik napról a másikra kívülállók hurcolják el a megszokott/szeretett szobrát. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, ez beavatkozás az ott élő emberek terébe, térhasználatába.

Nagyon rossz analógia, amit néhány magyar szerző fölvetett, a Sztálin-szobrokra való hivatkozás. Döntő különbség, hogy a Sztálin-szobrokat afféle Geszler-kalapként, a provokáció jelképeként helyezték el a szovjet szuronyokkal meghódított társadalmakban, s bennük nem a közösség ünnepelte önmagát, hanem a zsarnokot kellett ünnepelni. Nagy tévedés ezt összekeverni Kolumbusz Kristóf, James Cook vagy éppen Robert Edward Lee szobrával, melyek jelentésével nem volt kötelező azonosulni, nem kellett előttük – mondjuk indiánként vagy új-zélandi maoriként – hajlongani. Megjegyzem: Cook kapitányt azoknak a hawaii őslakosoknak a leszármazottai, akik megölték és részben megették, azóta is szentként tisztelik. Kicsit bonyolultabb az őslakos-nem őslakos viszony annál, ahogyan idehaza elgondolják! Rögtön hozzáteszem azt is: II. Lipót belga király vagy Cecil Rhodes valóban menthetetlen. Ám előttük sem kellett soha hajlongani, tisztelegni, fölvonulni, semmi sem támasztja tehát alá a Sztálinnal való analógiát.

A legutóbbi időben az őslakos kultúrák a nyilvános térben emlékezhettek saját hőseikre. Fékevesztett Ló sziú – pontosabban oglala lakota – főnöknek, George Armstrong Custer tábornok és a legendás 7. lovasezred egyik legyőzőjének például 26 méter magas szobra áll az Egyesült Államokban. Ugyanaz a lengyel nemzetiségű szobrász, Korczak Ziolkowski faragta ki a sziú főnök fejét, mint a Rushmore-hegy négyes elnökportréit, Washington, Jefferson, Theodore Roosevelt és Lincoln szobrát. Ízlelgessük csak: a sziú főnök, Ágaskodó Medve 1939-ben fölkért egy lengyel-amerikai szobrászt a hatvanhárom évvel korábban csatát nyert indián hős megformázására! Az indián főnöknek csak a feje készült el Ziolkowski 1982-es haláláig. Fékevesztett Ló így is hat méterrel magasodik – szó szerint – a Rushmore-hegy elnökei fölé. A multikulturális modell jegyében régóta együtt élnek az európai eredetű és a helyi, őslakos ünnepek, miként a hősök is. Nem igaz tehát az állítás, hogy csak az európai hősöket kell ünnepelni. Nézzük az ellenpéldát: próbált volna valaki Sztálin kultusza idején Trockijnak, Kerenszkijnek vagy a cárnak szobrot állítani!

Ráadásul van a déli konföderációs szobroknak egy olyan hátterük, amivel senki sem foglalkozik. Ezek az emlékművek nem egy győztes, hanem egy vesztes közösség emlékhelyei. A polgárháborúban vesztes, s sokáig az Egyesült Államokon belül szegény, rurális, falusias régiót alkotó Dél társadalma (hozzátehetjük: „fehér” társadalma) ezeken az emlékműveken keresztül emlékezett hőseire. Tetszik vagy sem, gazdaságilag és politikailag a Dél társadalmának nagyobb része hódításként élte meg a polgárháborút. Ami az afroamerikaiaknak fölszabadulás volt, az a déli „fehér” lakosság túlnyomó részének a megszállást jelentette. A „fehér” lakosság számára Lee, „Kőfal” Jackson, Longstreet és a többi konföderációs katonatiszt a dicső „vesztes ügy” lovagjai, akiknek nevét dalok, anekdoták, balladák öregbítik.

Vajon hová vezet, ha a déli „fehérek” szívének fontos emlékezeti helyek megszűnnek, átalakulnak? Tényleg azt hiszi bárki, hogy ha a Dél kedvelt hősei száműzetnek a közterületekről, az megold bármit? Valószínűleg nem, csak azt érik el, hogy a déli áldozatmítosz újabb érvet kap. Arról nem beszélve, hogy a XX. század eleje óta a rasszizmus és szegregáció az északkeleti iparvárosok problémája is. Nagyon nagy rövidlátás ezért a délieken elverni a port, amikor éppen némely északi iparvárosok (pl. Chicago) voltak a legproblémásabbak az együttélés szempontjából.

Manapság mégis előszeretettel állítják pellengérre a Délt. Olyan alkotásokat kifogásolnak, mint az Elfújta a szél. Az 1939-es film egy giccses alkotás, ám ettől függetlenül kordokumentum. Pontosan bemutatta, miként látta egy déli írónő a polgárháború és a rekonstrukció (a Dél visszaillesztése az Unióba) folyamatát. Egyébként a regényben és a filmben nem is annyira az afroamerikaiak a negatív szereplők. Sokkal negatívabban ábrázolják a „jenkinek” nevezett északiakat és a „fehér szegényeket”. Ez utóbbiak a regény legsötétebben ábrázolt szereplői: tudatlanok, rongyosak, piszkosak, s még a „házi rabszolgák” is alantas népségnek tartják őket.

Ha társadalomkritikus nézőpontból közelítjük meg a kérdést, arra juthatunk, hogy a magyar „kisparaszt” és „földesúr” ellentétet a déli „szegény fehér” és az ültetvényes nagybirtokos ellentét képezi le. Ha pedig – a regény szemléletét követve – továbbgondoljuk ezt a párhuzamot, akkor ebben az összefüggésben a „fekete” rabszolgák hasonlítanak a magyar nagybirtok cselédségéhez, amely már megszokta a felülről irányítást, viszont relatív biztonságban él, ellentétben a földéhes, nagybirtokból kanyarítani kívánó kisparaszttal.

Végül elérkeztünk a legkényesebb kérdéshez. Legitim álláspont lehet, hogy a rabszolgatartó civilizációk és rendszerek ne ünnepeltessék magukat. Ám akkor kényes kérdésekre kellene válaszolni. Például, hogy mit is keres Szulejmán szultán mellszobra Szigetváron? Tekintettel arra, hogy az Oszmán Birodalomnál nagyobb rabszolgatartó államot keresve sem találni a XVI. században. Hol voltak a XVI. században a világ legnagyobb rabszolgapiacai? Tuniszban, Algírban, Isztambulban, valamint az észak-afrikai arab államokban. Több ezer spanyol, itáliai, francia, görög tűnt el a XVI.-XIX. században az észak-afrikai ún. barbareszk kalózállamokban, Tuniszban, Algírban, Marokkóban. Mi lenne, ha az európaiak most nekiesnének mindennek, ami tunéziai, algériai, marokkói, török? Vagy egyenlő mércével mérünk, vagy pedig fölöslegesek és károsak az indulatkitörések, bármelyik oldalon.

Ugyancsak kényes kérdés, hogy az arab rabszolgakereskedők és egyes nyugat-afrikai királyságok nem kis sápot húztak közvetítőként a rabszolga-kereskedelemből. Velük szemben miért nincs retorzió, miért nem látunk tömegeket az ő fővárosaikban? Az európai államok előbb eltörölték a rabszolgakereskedelmet és a rabszolgaságot, mint a muszlim államok (elsőként Dánia, 1804-ben). A XIX. század elején már brit hadihajók vadásztak a rabszolgaszállító hajókra a nyugat-afrikai partok mentén, és a kiszabadított rabszolgákat partra tették Sierra Leonéban. Libéria sem létezne az amerikai politikai elit lelkiismeret-furdalása nélkül.

Mint látható, nagyon kényes a határ a múlttal való szembenézés és az indulatoskodás között. A szobordöntögetés semmit nem old meg, ellenben elleplez súlyos problémákat, és újakat is generál.

A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa