Akarat

Nem kellene elfelejteni: ez, amiben élünk (nevezzük akár NER-nek, illiberalizmusnak vagy új aranykornak) úgy kezdődött – úgy mutatta meg a jellegét és az aktuális hatalomfelfogás lényegét –, hogy szétzavarták az MTA nyelvtudományi bizottságát.

Az apropó a Ferihegyi repülőtér átnevezése volt, vagyis az, hogy a tudósok a maguk szelíd, türelmes módján elmagyarázták, miért rossz ötlet Liszt Ferencre keresztelni azt, aminek már van egy saját, földrajzi és történelmi meghatározottságú elnevezése. Sokan az állásukkal (nem a bizottsági posztjukkal, mert az csupán egy szorgalmi feladat volt, hanem a munkahelyükkel) fizettek az ellentmondásért, ami semmiképpen sem nevezhető normálisnak egy demokráciában.

A kormánynak viszont fontos volt, hogy megmutassa: mostantól nincs más, tőle független tekintély az országban. És mutogatja is szorgalmasan, sorra belerúgva az összes olyan intézménybe, testületbe és szakmába, amelyben errefelé hagyományosan jobban bíznak az emberek, mint a kormányzati hatalomban. Kapott a rúgásokból az egyetemi szféra, az orvoskar, a sajtó, kaptak a bíróságok és természetesen az akadémikusok is, több menetben.

Hiába van benne az alkotmányban, hogy „Magyarország biztosítja a tudományos kutatás szabadságát”, meg hogy „tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak”, ha egyszer naponta érzékelteti a rezsim – nemcsak az akadémikusokkal, hanem mindenkivel, aki kutatással foglalkozik -: ő akarja meghatározni a válaszokat, sőt azt is, hogy milyen kérdést szabad föltenni (vonatkozzon az akár a nyelvrokonságra, a magyarok eredetére vagy Horthy Miklós történelmi szerepére). Erről szólt a CEU Bécsbe üldözése, az egyetem-privatizálás, az akadémia intézeteinek elrablása, s erről szólt természetesen a mostani MTA-elnökválasztás is.

A kormány most megint megmutatta, hogy csak egyféle akarat létezik. De ilyenkor – ezt is régóta tudjuk már – nem a konszolidáció következik, hanem hamarosan egy újabb csavar a présen.