Előfizetés

Elegük van

Belgrádban polgárháborús állapotok uralkodtak szerdára virradóan. A tüntetők a parlamentet ostromolták, a rendőrség – főként a civilruhások – pedig rég nem látott brutalitással léptek fel a spontán megmozdulás résztvevőivel szemben. Ilyet úgy húsz éve láthattak a szerb fővárosban, még Slobodan Milosevic idején. A néhai jugoszláv elnök rendőrállamot épített ki, mégis megbukott. Most Aleksandar Vucic hatalma megdönthetetlennek tűnik, a június 21-én ellenzéki bojkott mellett megrendezett választást fölényesen nyerte az általa irányított Szerb Haladó Párt. De a koronavírus-járvány idővel számára is végzetes lehet. A tüntetők azért vonultak utcára, mert Vucic péntektől hétfőig kijárási tilalmat vezetett be Belgrádban. Tulajdonképpen igaza van, hiszen Szerbiában aggasztó méreteket ölt a járvány, naponta 300 új megbetegedést észlelnek, a dél-szerbiai, novi pazari kórházból pedig hasonló felvételek érkeznek, mint a járvány kezdetén az egyik vuhaniból. Csakhogy a járvány második hullámának kirobbanásáért egyvalakit terhel súlyos felelősség: magát Vucicot. Bár a szerb kormány alapállása válsághelyzetben következetesen az, hogy mindenért az ellenzéket terheli a felelősség, ezúttal elég könnyen meg lehet állapítani, mi vezetett el idáig. Május elején bejelentették, hogy június 21-én előrehozott választást rendeznek. Ekkortól hirtelenjében minden korlátozást feloldottak, focimeccset lehetett rendezni 16 ezer néző előtt, vígan lehetett kampányolni, aztán a választás estéjén önfeledten ünnepelni a haladók elsöprő diadalát. A politikai haszonszerzés fontosabb volt az emberek egészségénél. Csakhogy ezután hirtelen megugrott a fertőzések száma. Szó se róla, a belgrádi tüntetőket sem kell félteni, de a dühük érthető, hiszen egyetlen szót vártak volna Vucictól, de azt nagyon. Ez így hangzik: „Bocsánat”! 

Odacsaptak

Fürdővízzel a gyereket is... Ez a legenyhébb kritika, ami a gazdaságvédelmi operatív törzset érheti a minap kiszivárgott döntése kapcsán, amely igencsak megnehezítené a rövid távú lakáskiadásból élők/nyerészkedők dolgát. A törzsben ott ülnek a turisztikai ügynökség emberei, de nincsenek ott a lakáskiadókat képviselők. Így minden bizonnyal alapos mérlegelés után, részletes háttértanulmányok számításai alapján született meg a törzs javaslata, hogy éves szinten 120 vendégéjszakára, idén október és december között pedig szigorúan harmincra korlátozzák a rövid távú lakáskiadást. Punktum. Igaz, a részletek még nem ismertek, de megkockáztathatjuk, hogy egy ilyen verdikt többet árthat, mint használhat. A szállodai lobbi – vélhetően jelentős szerepük volt a döntés megszületésében – biztosan nyer valamennyit, de nem annyit, amennyit a turizmus veszít a lakáskiadás esztelen korlátozásával. A koronavírus megtépázta, ha nem lenullázta a hotelek és a lakáskiadók bevételeit. Ezek után minimum botorság korlátok közé szorítani, hogy ha az országba vagy egy másik településre mégis betéved egy vendég, az hol szállhat meg. De inkább öngyilkossággal felérő művelet.  Nem egy súlycsoportban játszanak ráadásul a lakáskiadók és a hotel-, valamint panziótulajdonosok, és nem csak azért, mert az egyik csoporthoz (na melyikhez?) ömlenek az állami milliárdok. Tavaly több mint 30 millió vendégéjszakát töltöttek hazai szálláshelyeken a vendégek, felük külföldi volt, felük hazai utazó. A lakáskiadók ebből elvihettek 2-3 millió vendégéjszakát és a bevételek valamivel több mint tizedét. A szervezetük a napokban logikusan érvelve óvott a fűnyíróelv-szerű szigorítástól, mondván, akinek kevés a pénze, az a konyhával felszerelt lakást nem cseréli egy hotelszobára. Inkább egy másik országban néz  megfelelő szállás után.  Ha pedig a bulinegyedek lecsendesítése vagy a szabálytalan lakáskiadók megregulázása lebegett a javaslattevők lelki szemei előtt, tessék mondani: a piaci viszonyok összekuszálása helyett miért nem arra tettek javaslatot?

Terápia

Bár a média sokszor úgy láttatja, hogy a magyar gazdaságirányítás két erős embere, Matolcsy György és Varga Mihály közül az utóbbi a „jó zsaru”, a valóságban Varga sokkal rigorózusabban őrzi a kasszakulcsot, és kifejezetten az ő vesszőparipája, hogy az államháztartást a humán szféra, mindenekelőtt az oktatás és az egészségügy rovására kell konszolidálni. A miniszterelnök pedig szívesen hallgatja ugyan Matolcsy nagyívű vízióit, pénzügyekben azonban alapvetően Vargára hallgat. A tapasztalataink mindenesetre azt bizonyítják, hogy tényleg így van: miközben a sportban, a turizmusban vagy a multinacionális vállalatok támogatása terén már rég a bő esztendőknél tartunk, nagyon nehéz lenne olyan embert találni az országban, aki névvel-címmel a kamerába merné mondani, hogy ő bizony jelentős előrelépést érzékelt az egészségügyi ellátás színvonalában. Svéd Tamás orvoskamarai vezető, lapunk minapi interjúalanya aneszteziológusként, illetve intenzív terápiás szakorvosként mindenképpen autentikus forrásnak tekinthető: mint mondja, tipikus robotosa a hazai egészségügynek, aki félállásban közalkalmazott, a munkaideje másik felét pedig más kórházak között osztja meg, hogy azok – legalább papíron – működőképesnek tűnjenek. A magyar egészségügy elmúlt 10 (20? 30?) éve folyamatos leszállóág, a rendszer jelenleg a benne dolgozók kizsákmányolására, önkizsákmányolására, valamint a technikai és emberi feltételekkel történő adminisztratív bűvészkedésre épül, súlyosan alulfinanszírozott, és bármiféle pénzügyi előrelépést is csak ott lehet kimutatni benne, ahol uniós forrásból, sokszoros túlárazással építenek vagy újítanak fel valamit Mészáros Lőrinc pályatársai. A napokban az egyik alapellátási szövetség vezetője nyilatkozta valahol, hogy háziorvosként, az alapellátásban dolgozni egyet jelent az anyagi önfeladással; az orvosegyetemisták és a frissen végzett orvosok számára a szakma gyakorlatilag megszűnt. Nemcsak a pénz hiányzik, de az előrelépés is döntően pénzkérdés: amíg az állam nem ad több forrást (nem a baráti építőcégeknek, hanem bérre, műszerre, ellátásra, vagyis effektíve a gyógyításra), addig semmi nem lesz jobb, csak rosszabb. Márpedig nincs több. A jövő évi költségvetés tervezetében semmi nyoma, hogy bármin is változtatni akarnának. A kassza kibővítése nélkül viszont az úgynevezett reformok – Kásler reformjai, amelyekben rajta kívül eleve nem hitt senki, meg a Pintér Sándor-félék, amelyekben a nagyon jó fantáziájúak a büdzsé elfogadásáig akár hihettek is – körülbelül annyit segítenek majd, mint halottnak a szélhajtó. Ha a kormánynak (a kormányfőnek) lenne olyan képessége, hogy egy gyalázatosan alulteljesítő szektort többletpénz nélkül új pályára tud állítani, akkor már megmutathatta volna, akár mondjuk a fociban. Egyelőre az ellenpéldák sorozatgyártása zajlik (sokkal több pénzért ugyanaz a selejt), és az egészségügyben is marad a Varga-doktrína: a rendőrminisztert nem reformálni küldték a kórházakba, hanem azért, hogy befogja azoknak a száját, akik beszélni mernének a valóságról.