Előfizetés

Odacsaptak

Fürdővízzel a gyereket is... Ez a legenyhébb kritika, ami a gazdaságvédelmi operatív törzset érheti a minap kiszivárgott döntése kapcsán, amely igencsak megnehezítené a rövid távú lakáskiadásból élők/nyerészkedők dolgát. A törzsben ott ülnek a turisztikai ügynökség emberei, de nincsenek ott a lakáskiadókat képviselők. Így minden bizonnyal alapos mérlegelés után, részletes háttértanulmányok számításai alapján született meg a törzs javaslata, hogy éves szinten 120 vendégéjszakára, idén október és december között pedig szigorúan harmincra korlátozzák a rövid távú lakáskiadást. Punktum. Igaz, a részletek még nem ismertek, de megkockáztathatjuk, hogy egy ilyen verdikt többet árthat, mint használhat. A szállodai lobbi – vélhetően jelentős szerepük volt a döntés megszületésében – biztosan nyer valamennyit, de nem annyit, amennyit a turizmus veszít a lakáskiadás esztelen korlátozásával. A koronavírus megtépázta, ha nem lenullázta a hotelek és a lakáskiadók bevételeit. Ezek után minimum botorság korlátok közé szorítani, hogy ha az országba vagy egy másik településre mégis betéved egy vendég, az hol szállhat meg. De inkább öngyilkossággal felérő művelet.  Nem egy súlycsoportban játszanak ráadásul a lakáskiadók és a hotel-, valamint panziótulajdonosok, és nem csak azért, mert az egyik csoporthoz (na melyikhez?) ömlenek az állami milliárdok. Tavaly több mint 30 millió vendégéjszakát töltöttek hazai szálláshelyeken a vendégek, felük külföldi volt, felük hazai utazó. A lakáskiadók ebből elvihettek 2-3 millió vendégéjszakát és a bevételek valamivel több mint tizedét. A szervezetük a napokban logikusan érvelve óvott a fűnyíróelv-szerű szigorítástól, mondván, akinek kevés a pénze, az a konyhával felszerelt lakást nem cseréli egy hotelszobára. Inkább egy másik országban néz  megfelelő szállás után.  Ha pedig a bulinegyedek lecsendesítése vagy a szabálytalan lakáskiadók megregulázása lebegett a javaslattevők lelki szemei előtt, tessék mondani: a piaci viszonyok összekuszálása helyett miért nem arra tettek javaslatot?

Terápia

Bár a média sokszor úgy láttatja, hogy a magyar gazdaságirányítás két erős embere, Matolcsy György és Varga Mihály közül az utóbbi a „jó zsaru”, a valóságban Varga sokkal rigorózusabban őrzi a kasszakulcsot, és kifejezetten az ő vesszőparipája, hogy az államháztartást a humán szféra, mindenekelőtt az oktatás és az egészségügy rovására kell konszolidálni. A miniszterelnök pedig szívesen hallgatja ugyan Matolcsy nagyívű vízióit, pénzügyekben azonban alapvetően Vargára hallgat. A tapasztalataink mindenesetre azt bizonyítják, hogy tényleg így van: miközben a sportban, a turizmusban vagy a multinacionális vállalatok támogatása terén már rég a bő esztendőknél tartunk, nagyon nehéz lenne olyan embert találni az országban, aki névvel-címmel a kamerába merné mondani, hogy ő bizony jelentős előrelépést érzékelt az egészségügyi ellátás színvonalában. Svéd Tamás orvoskamarai vezető, lapunk minapi interjúalanya aneszteziológusként, illetve intenzív terápiás szakorvosként mindenképpen autentikus forrásnak tekinthető: mint mondja, tipikus robotosa a hazai egészségügynek, aki félállásban közalkalmazott, a munkaideje másik felét pedig más kórházak között osztja meg, hogy azok – legalább papíron – működőképesnek tűnjenek. A magyar egészségügy elmúlt 10 (20? 30?) éve folyamatos leszállóág, a rendszer jelenleg a benne dolgozók kizsákmányolására, önkizsákmányolására, valamint a technikai és emberi feltételekkel történő adminisztratív bűvészkedésre épül, súlyosan alulfinanszírozott, és bármiféle pénzügyi előrelépést is csak ott lehet kimutatni benne, ahol uniós forrásból, sokszoros túlárazással építenek vagy újítanak fel valamit Mészáros Lőrinc pályatársai. A napokban az egyik alapellátási szövetség vezetője nyilatkozta valahol, hogy háziorvosként, az alapellátásban dolgozni egyet jelent az anyagi önfeladással; az orvosegyetemisták és a frissen végzett orvosok számára a szakma gyakorlatilag megszűnt. Nemcsak a pénz hiányzik, de az előrelépés is döntően pénzkérdés: amíg az állam nem ad több forrást (nem a baráti építőcégeknek, hanem bérre, műszerre, ellátásra, vagyis effektíve a gyógyításra), addig semmi nem lesz jobb, csak rosszabb. Márpedig nincs több. A jövő évi költségvetés tervezetében semmi nyoma, hogy bármin is változtatni akarnának. A kassza kibővítése nélkül viszont az úgynevezett reformok – Kásler reformjai, amelyekben rajta kívül eleve nem hitt senki, meg a Pintér Sándor-félék, amelyekben a nagyon jó fantáziájúak a büdzsé elfogadásáig akár hihettek is – körülbelül annyit segítenek majd, mint halottnak a szélhajtó. Ha a kormánynak (a kormányfőnek) lenne olyan képessége, hogy egy gyalázatosan alulteljesítő szektort többletpénz nélkül új pályára tud állítani, akkor már megmutathatta volna, akár mondjuk a fociban. Egyelőre az ellenpéldák sorozatgyártása zajlik (sokkal több pénzért ugyanaz a selejt), és az egészségügyben is marad a Varga-doktrína: a rendőrminisztert nem reformálni küldték a kórházakba, hanem azért, hogy befogja azoknak a száját, akik beszélni mernének a valóságról.

Akarat

Nem kellene elfelejteni: ez, amiben élünk (nevezzük akár NER-nek, illiberalizmusnak vagy új aranykornak) úgy kezdődött – úgy mutatta meg a jellegét és az aktuális hatalomfelfogás lényegét –, hogy szétzavarták az MTA nyelvtudományi bizottságát. Az apropó a Ferihegyi repülőtér átnevezése volt, vagyis az, hogy a tudósok a maguk szelíd, türelmes módján elmagyarázták, miért rossz ötlet Liszt Ferencre keresztelni azt, aminek már van egy saját, földrajzi és történelmi meghatározottságú elnevezése. Sokan az állásukkal (nem a bizottsági posztjukkal, mert az csupán egy szorgalmi feladat volt, hanem a munkahelyükkel) fizettek az ellentmondásért, ami semmiképpen sem nevezhető normálisnak egy demokráciában. A kormánynak viszont fontos volt, hogy megmutassa: mostantól nincs más, tőle független tekintély az országban. És mutogatja is szorgalmasan, sorra belerúgva az összes olyan intézménybe, testületbe és szakmába, amelyben errefelé hagyományosan jobban bíznak az emberek, mint a kormányzati hatalomban. Kapott a rúgásokból az egyetemi szféra, az orvoskar, a sajtó, kaptak a bíróságok és természetesen az akadémikusok is, több menetben. Hiába van benne az alkotmányban, hogy „Magyarország biztosítja a tudományos kutatás szabadságát”, meg hogy „tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak”, ha egyszer naponta érzékelteti a rezsim – nemcsak az akadémikusokkal, hanem mindenkivel, aki kutatással foglalkozik -: ő akarja meghatározni a válaszokat, sőt azt is, hogy milyen kérdést szabad föltenni (vonatkozzon az akár a nyelvrokonságra, a magyarok eredetére vagy Horthy Miklós történelmi szerepére). Erről szólt a CEU Bécsbe üldözése, az egyetem-privatizálás, az akadémia intézeteinek elrablása, s erről szólt természetesen a mostani MTA-elnökválasztás is. A kormány most megint megmutatta, hogy csak egyféle akarat létezik. De ilyenkor – ezt is régóta tudjuk már – nem a konszolidáció következik, hanem hamarosan egy újabb csavar a présen.