Előfizetés

Szávai Attila: Kilövés

Szávai Attila
Publikálás dátuma
2020.07.11. 10:45

„A vendéglátóegység tévéjét gyakran kapcsolgatja a pultos, ám most megáll a csatornák váltogatásával, egy élő rakétakilövés látható a képernyőn. Hagyd itt, szól harsányan a törött lábú polgárőr a kocsmárosnak, székét nehézkes, suta mozdulatokkal a tévé felé irányítja.”
A kocsma falán lógó meztelen nős naptár első oldalát libegteti a nyári kereszthuzat. Vagy talán a régi papíron feszítő meztelen, körtemellű szőke nőnek lett elege az évtizedes kocsmaszagból és a folyamatos, kényszeredett magamutogatásból, a mozdulatlanságból. A közeli ázott repcemező büdöséből. Repülni szeretne, mint egy rakéta, orbitális pályára állni az orális jellegű csücsörgetés helyett. Mert a tárgyaknak titokzatos életük van. A falinaptár mögött világosabb a fal, nem pácolta be a több évtizednyi dohányfüst és alkoholos kipárolgás. A naptáras nő pupilláján most apró bogár mászik, átgyalogol az orrnyergen, aztán a nyak következik és a bal mellbimbó. A bogár (hétpettyes katicabogár – Coccinella septempunctata) a kocsma bogara, Punci a beceneve. Feltételezhetően a septempunctatából fakadóan. A falu híres bogárszakértője, sőt entomológusa, akit a bogarassága miatt – férfi léte ellenére – csak Boginak hívnak a kocsmában, szeretettel gondozza Puncit, a katicát. Punci a mellbimbón megáll, felfigyel a hirtelen felélénkülő kocsmabeliek zajára. Valami történik. Szárnyait szétteríti, de nem mintha repülni akarna, inkább csak unalomból, hogy történjen valami. Aztán vékony alsószárnyait a külső, piros kemény szárnyai alá rendezi. Egy miniatűr, piros űrhajó. A vendéglátóegység tévéjét gyakran kapcsolgatja a pultos, ám most megáll a csatornák váltogatásával, egy élő rakétakilövés látható a képernyőn. Hagyd itt, szól harsányan a törött lábú polgárőr a kocsmárosnak, székét nehézkes, suta mozdulatokkal a tévé felé irányítja. A kép jobb alsó sarkán láthatóak a visszaszámlálás adatai. A rakéta a kilövőálláson áll, mint egy égnek meredt óriási mutatóujj. Reflektorok világítják a hatalmas szerkezetet. A villanyóra-leolvasó, aki szintén a kocsmában van (kólát iszik, vízzel hígítva, ahogy mindig, ez még a régi utasellátós időkből maradt meg nála, amikor az édesapja tolatásvezető volt a vasútnál), meg is jegyzi, hogy ott a NASA-nál mennyi lehet a havi villanyszámla, csak egy ilyen kilövésen mennyit pöröghet a villanyóra az ordenáré reflektorok miatt. Még tizenhárom perc. A kocsma ablakánál ülő író megnézi az óráját, elmélázva kinéz az ablakon, homlokát ráncolja, majd jegyzetelni kezd a noteszébe. Arról ír, hogy a világűr is az otthonunk, nem csak a Föld. Aztán arról még, hogy az általunk ismert óriási, emberi léptékkel fel sem fogható univerzum is talán csak egy parányi része lehet valaminek, ami szintén parányi része egy nagyobbnak és így tovább. Valamit még az emberi kíváncsiságról és a vakmerőségről és arról, hogy mi a kapcsolat a technológiai változás és a közösségek jólléte között. Mielőtt pontosan végiggondolná ezeket, a tévében éppen a rakétához gyalogló űrhajósokat mutatja a kamera, mosolygós, életerős amerikai férfiak, integetnek a furcsa ruhájukban. Aztán a stúdióban nyakkendős szakférfiak és kiskosztümös szaknők beszélgetnek a hamarosan el­startoló küldetésről, technikai részletekről. Az egyik modellarcú szaknő olyan arccal tud beszélni a rakétahajtóművek tolóerejéről, mint éhes kisgyerek, ha meglát egy tányér nutellás palacsintát. Csak a szintén a kocsmában üldögélő mérnök érti, hogy miről beszélnek a tévében angolul, kérik a többiek, hogy fordítson, de lehurrogja a kíváncsiskodókat, pszt, hadd figyeljek oda. A kocsmáros unni kezdi a kilövésdit, a távirányító felé nyúl, lehalkítaná a készüléket, de a vendégek morogva lebeszélik. Bogi azt kéri, hogy a csapos inkább hangosítsa fel a tévét, holott a bogárszakértő sem ért egy kukkot sem a stúdiós beszélgetésből. Hallani akarja, hogy hogyan beszélgetnek azok a szép és bizonyára gazdag amerikai szaknők és szakférfiak. Punci közben a naptáras nő jobb hónalján jár, nem foglalkozik a kilövéssel, mert a bogarak ősi közönyével nem vesz részt az emberek dolgában. Bogi közben fél szemmel és fél kézzel előkészíti a katica ebédjét. Punci levél- és pajzstetvekkel táplálkozik. Hogy a bogarász honnan szerzi be ezeket az élőlényeket, rejtély, de senki nem foglalkozik vele. Vannak ennél nagyobb rejtelmek is számukra, például az, hogy a kilövés előtti másodpercekben gőz vagy füst látható-e kinyomulni a rakétatestből. Rövid ideig tanakodnak ezen, majd kérdőn a mérnökre néznek, aki ugye nagy titkok tudója, de az bal kézzel legyint, hunyorogva nézi a tévét, mintegy elvágja a kibontakozás előtt álló vitát. Rádiós beszélgetést hallani az űrhajósok és a kilövést irányító központ szakemberei között, vartyogó-sistergő angol szavak töltik meg a kocsma épületét. A törött lábú polgárőrben jól fejlett hivatástudat van, sikeres katonaévek után néhány éve nyugdíjas, nagy érdeklődéssel kíséri a tévében látható eseményeket. Különösen az űrhajósok tetszenek neki, régi, fiatal katonaönmagára gondol, miközben nézi a büszkén integető férfiakat. Párás tekintettel az asztalra könyököl. Megvakarná a térdtől lábujjakig begipszelt bal lábát, de nem teheti, zavarában meg­igazítja az asztalnak támasztott mankóit. Két kis­unokája is vele van, egy kisfiú és egy kislány. A kislány, hogy jobb kedvre derítse nagyapját, néhány nappal korábban rózsaszín körömlakkal (meglehetősen pontatlanul) kilakkozta a gipszből kilógó vaskos falusi férfikörmöt, most a kisfiú rajzol vastag fekete filccel egy ákombákom űrhajót a gipszre, lábszárközép tájékán. A polgármester, aki eddig a mérnökkel beszélgetett (az óvodai kazán felújításának lehetőségeiről), unottan fordul a tévé felé, mert már gyerekkorában sem szerette az űrhajós filmeket, nyomasztónak tartotta azokat. Arra gondol, hogy a rakétakilövő állomás mennyit hozhat a konyhára ott annak a terület tulajdonosának, ahová építették. Mekkora lehet Amerikában az iparűzési adó? Aztán telefonhívást kap, elbúcsúzik mindenkitől, Puncitól is, kifelé menet még odaszól a csaposnak, hogy még egy kört kér mindenkinek, legközelebb fizeti. A kocsmában ülők az űrhajósokról kezdenek beszélni. Ezek a srácok aztán tuti gyorsabban kapálnák fel az anyós kertjét, szól a villanyóra-leolvasó. Abban biztos lehetsz, feleli a törött lábú polgárőr, ezek a gyerekek fél kézzel hasogatnák a négy köbméter tölgyrönköt, a másik kezükkel jégkrémet nyalnának, folytatja, majd hangosan felröhögnek. Még mielőtt részletesen kifejtenék, hogy hány liter rozéfröccs férne el abban a modern űrhajóssisakban, a mérnök csendre inti őket, mert már csak egy perc van a kilövésig. Rövid ideig azon töpreng, hogy gyorsan kiszalad a mosdóba, de végül meggondolja magát, nem akar kizökkenni ebből a szinte ünnepi hangulatból. Az író is izgatott, gyorsan felírja még a noteszébe, nem egészen világos céllal: űrmagány. Talán arra gondol, hogy azért ilyen az emberiség, amilyen, azért olyan hirtelen és (az erényein túl) gyakran elképesztően ostoba, mert valójában nagyon magányos abban az elképzelhetetlenül óriási univerzumban. A villanyszerelő azt kérdi a csapostól, hogy szerinte hova nagyvécéznek az űrhajósok, ha rájuk jön a szapora, csak ő kuncog csukott szájjal a besült poénon. Aztán mindenki elcsendesedik. A rakéta lomha, de erős mozdulatokkal elhagyja a kilövőállomást, mint Punci a félmeztelen nő jobb hónalját, hogy táplálkozás után távolabbi térségeit ismerhesse meg a világnak, ahol él.

Turbuly Lilla: Zongoraterem

Turbuly Lilla
Publikálás dátuma
2020.07.11. 10:00

„Hétfőn, negyed tizenegykor jöttem rá, hogy miért csak vasárnap ért rá lakást megmutatni, szerződést kötni, kulcsot átadni. Tízkor ugyanis kinyitott a lakás hátsó falával szomszédos zongoraüzlet, és negyed tizenegykor valaki játszani kezdett.”
Vasárnap költöztem, épp egy héttel azután, hogy a főbérlővel megállapodtunk. És hétfőn, negyed tizenegykor jöttem rá, hogy miért csak vasárnap ért rá lakást megmutatni, szerződést kötni, kulcsot átadni. Tízkor ugyanis kinyitott a lakás hátsó falával szomszédos zongoraüzlet, és negyed tizenegykor valaki játszani kezdett. Én meg hogy örültem ennek a lakásnak! Földszinti, udvari, és akkorka csak, hogy a macskám négy ugrással körbeéri, de mégiscsak önálló lakás! Elegem volt a társbérletekből, a koszos fürdőkből és teli mosogatókból, a hűtőből lába kelt vacsorákból, ebből az egész, buli az élet, még mindig mintha kollégisták lennénk fílingből. Huszonnyolc leszek szeptemberben. Saját konyhát akartam, saját fürdőt, saját levegőt. Még ha az a konyha csak egy kétlapos rezsó, a fürdő egy zuhanyfülke a vécé mellett, és a levegő egy gangos körház aljára szorult is be, közvetlenül a kukatárolók melletti sarokba. Nem, nem mondhatom, hogy egész nap játszott. Volt ebéd­idő, cigarettaszünet, néha vevők jöttek, zongorákat hoztak-vittek. És volt, hogy a terem túlsó végén gyakorolt, nem a közös falhoz legközelebbi zongorán. Én sem voltam mindig otthon. Csak majdnem. Egy építész­irodának rajzolok, számlára persze, de mint a gályarab, napi nyolc-tíz órában. Azt meg csak otthon tudok. Nem vagyok zenerajongó, dolgozni csendben szeretek, úgyhogy nekiálltam új lakást keresni, addig meg vettem pár csomag füldugót. Utáltam. Mármint a kilátástalan keresgélést. Meg a füldugót is, amitől megfájdult a fülem, ha jól bedugtam, de muszáj volt, hogy ne halljam a zongorát. Akkor viszont a saját szívdobogásom idegesített. Alig vártam, hogy este hat legyen, és végre bezárjon az üzlet. A pasast, ha kiléptem a házból, gyakran láttam cigarettázni a bolt előtt. Ha órákat javított volna, talán még szimpatikusnak is találom, kivéve, persze, ha kakukkosat meg éjjel-nappal a negyedeket ütőt is vállal. Magas, kicsit mackós, kicsit hajlott vállú művészfajta, sötét keretes szemüvegben, úgy harmincöt körül. Néha elfogott a kísértés, hogy odamenjek hozzá, és mondjak valami nem túl kedveset a begyulladt fülem meg a szétcincált idegeim állapotáról, de magam is tudtam, hogy egy zongoraüzletben munkaidőben zongorázni nem tartozik az extrém aljasságok közé. Így meg kellett elégednem a szemrehányó pillantásokkal. Valószínűleg félreértette, mert egyszer valami olyasmit dörmögött, hogy „próbáltam, de az istennek se tudok leszokni”. Hát ne szokjál! – forrongtam magamban. Bár szívnád reggeltől estig, fülem se fájna! De eljött a nap, amikor a bennem fortyogó vulkán kitört. Éjjel fél kettőkor zongoraszóra ébredtem. Ez most nem a napközben hallott klasszikusok közül volt, hanem valami egészen más: felkavaró, modern zene nagy távlatokkal, mint az először csak képzeletben kifeszített, hihetetlen távolságokat átívelő hidak egy merész építész álmaiban. Na de éjjel kettőkor?! Hangosabban, mint valaha?! Átdörömböltem a falon, de ő csak zengett és zúgott rendületlenül. Magamra rángattam egy farmert meg egy pulóvert, kiviharzottam a lakásból az utcára, és rátenyereltem a zongorabolt csengőjére. Ezt azért meghallotta. Most már éjjel is ez lesz? – támadtam azonnal, mielőtt még mentegetőzni kezdett volna. Áthallatszik? – nézett rám a szemüvege mögül némi bűnbánattal, szemébe lógó, csapzott hajjal, gyűrött trikóban, mint aki az ágyból kelt ki, mert fültövön vágta az ihlet. És hogy bocsánat, csak elkapta a hév, nem is gondolt rá, hogy már ilyen késő van. Nem bocsátottam meg. A nyakába zúdítottam az elmúlt másfél hónap minden nyűgét és mérgét a megviselt hallójárataimról és a megviselt idegeimről. De mert úrinő vagyok, azt elismertem, hogy munkaidőben szíve joga, hogy a billentyűket csapkodja, de könyörgöm, legalább éjjel hagyjon aludni! További bűnbánó bólogatások mellett megígérte. És csináljon valamit a hajával, mert borzalmas! Elképzelni sem tudtam, hogy ez hogy csúszhatott ki a számon. Jó, megvan ez a rossz szokásom, biztos a mérnökagyam az oka, hogy nem bírom az összedobált, átláthatatlan szerkezeteket, idegesítenek. Láttam, hogy nagyobbra nyílik a szeme a döbbenettől, úgyhogy gyorsan kiviharzottam, nem vártam meg a választ, hogy mégis, mi közöm van nekem az ő hajához és annak állásához. Órákig nem bírtam elaludni, pedig csak némi motoszkálást hallottam a fal túloldaláról, aztán egy ajtócsapódást, majd csend lett teljesen. Nem, nem vágatta le a haját, de attól kezdve mindig köszönt, éjjel nem zongorázott, és napközben is a közös faltól legtávolabbit nyüstölte. És igen, ahogy ez a mondvacsinált filmsorozatokban lenni szokott, történt még valami. Távolabbról nézve az, hogy beláttam, esélyem sincs ennyi pénzért másik lakást találni, itt kell berendezkednem. Vettem pár doboz festéket, és undorító halványkékről vajszínűre festettem a lakást. A rozsdás konvektorházat is át akartam fújni, kivittem az udvarra, hogy majd ott, ne a lakást büdösítsem. Aztán behúztam magam mögött az ajtót, hogy kívülről se menjen be a festékszag. Fura kattanást hallottam, de hogy ez mit jelenthet, arra csak akkor jöttem rá, amikor a konvektorház már szép vajszínben pompázott, és én vissza akartam menni a lakásba. Ott álltam egy szál pólóban, rövidnadrágban és papucsban az udvaron, festékesen, telefon és pénz nélkül, délelőtt tízkor. Kizárva a saját lakásomból. És persze senkit sem találtam otthon, akitől telefonálhattam volna egy lakatosnak, senkit az egész rohadt házban, még Gizi néni is elment a piacra, pedig ő aztán mindig ott sertepertélt az udvaron, a virágai körül. Most csak a zongoraüzletből üzent az élet egy vidám induló hang­jaival. Mit tehettem, eljátszottam a bűnbánó madonnát, és megkértem, hogy telefonálhassak. Épphogy föl nem nyerített, amikor előadtam a sztorit, de hozta a telefont. Még azt is felajánlotta, hogy várjam meg ott a lakatost. Azt már azért mégse, de pisilni sajnos még be kellett kéretőznöm. Másnap vittem neki egy üveg bort, ne mondhassa, hogy nem volt gyerekszobám. Megint valami modernet játszott, amikor beléptem, olyan hídépítős zenét, mint akkor éjjel. Egy darabig nem is vette észre, hogy ott vagyok, én meg nem szóltam, álltam és hallgattam, ahogy a zene felcsapódik a plafonra, aztán vissza a zongora tetejére, mint egy kiadós főcsőtörésnél. Csak akkor látott meg, amikor felállt a zongorától és megfordult. Ha nem takarja el a fél arcát a lobonca, azt is hihettem volna, hogy örül nekem. Megkérdeztem, hogy ezt, amit játszott, ki követte el, mert ha már valamit, az ilyet jobban bírom, mint a klasszikusokat. Komolyan mondom, hogy elpirult. Az ő zenéje volt. Azóta minden áldott nap a saját zenéjével indít, én meg addig be sem dugom a fülem, míg klasszikusokra nem vált, mert fura, de erre jól tudok dolgozni. Rend van benne, merész ívek és fesztávok, mint egy jó hídtervben. Ha vége van, mindig tapsolok, ő meg a szomszédban talán meghajol.

Mesterházy Balázs: Őszikés (Részletek a Törecsek című verses regényből)

Mesterházy Balázs
Publikálás dátuma
2020.07.11. 09:35

Fotó: Tihanyi Anna
„A szokásos. A halálfélelem. Nem tudtam átaludni / az éjszakát, így hát leverten, fáradtan ébredtem. / Amikor a mentő jött, végre aludtam megint.”
31. Csillagóra Egyik reggel, ahogy fáradtan, elnyűtten kelek fel, a folyosóról már hallatszanak be a zajok. Automatikusan a másik ágy felé fordulok, de az ágy üres. Tekintetemmel Andort keresem gyorsan, csak kint találom meg, a folyosón, fürdőköpenyben és papucsban támasztja a falat. Kint áll a fél intézet, nézem, mi az a műsorszám, ami ekkorát arat. Hát mi más, Törecsek szalad a folyosón, ugrál a fekete-fehér köveken, járólapokon (egyszer kiigazított: hideglele burokkolat, hogy szakaszszerűen így mondják, ne bohóckodjak azzal, hogy járólap, pláne, hogy kövek), egyszóval, szökell a folyosón, a fürdőköpeny alatt garbó van, alul melegítő, kezében habos, csöpögő szivacs. Amikor meglát, hozzám szalad oda, a kezemet fogja meg, azt szorongatja, Csillagóra, csillagóra!, ezt az egy szót rikoltozta élénken izzó, lázas, nagy szemekkel, rángatott, hogy az ablakhoz lépjek oda, menjek el addig, és legyek szíves, egy pillanatra csak, de kukkantsak ki. Megteszem, baszott hangulatom ellenére, persze, hogy megteszem neki, annyira lelkes, izgatott. Kinézek. Egy autóra mutogat, az egyik dokié, azért parkolhatott be a parkolókon túl, hátra az udvarba. Törecsek most azt mutogatja, folyamatosan simogatja közben a karomat, hogy lemosta, lesuvickolta az autót, hogy látom-e, hogy mennyire értékelem, mert ő „csillogóra” mosta. Addig sikálta, ő azt a szót használta, hogy suvickolta, amíg az autó nem lett hibátatlan, amíg csillagóra nem sikerült. Azután, gondolom, rohant befelé, repült, hogy elújságolja, arcáról a derült félvigyort letörölni sem lehetett volna, még ha akarta is volna valaki, egyre csak kurjongatta, csillagóra, csillagóra, hogy olyanra sikerült, hogy makulátlan lett, nézett rám óriásra nyílt szemekkel és mutogatott az autóra. És én azt éreztem, hogy bár a fél osztály kisereglett a folyosóra, ő hozzám jött. Kimondottan nekem újságolta el a hírt, hogy ő hasznos lett. Hogy ő ügyes volt. Ahogy ott álltunk az ablaknál, büszkén felnézett rám, és rápacskolt a kezemre. Hogy ha úgy adódik és szükség lesz rá, efféle szép teljesítményre számíthatok majd én is tőle. 37. Mentő jön Egyik nap szirénázásra ébredtem. Szar volt, mert pár napja csak, hogy enyhült, elmúlt az alvászavar. Hogy egész nap csak aludtam volna, kóvályogtam összevissza, este aztán hamar megébredtem, és onnantól már csak forgolódtam, izzadtam és hajnal három körül már rendesen féltem is. A szokásos. A halálfélelem. Nem tudtam átaludni az éjszakát, így hát leverten, fáradtan ébredtem. Amikor a mentő jött, végre aludtam megint. A szirénára és a folyosóról behallatszó kapkodásra felriadtam. Olyan volt, mintha átjött volna a valóságba, az ébrenlétbe a félelem, a gonosz, amit álmodtam. Zavart volt a levegő, vibrált a légkör. Féltem, hogy én halok meg, hogy értem jött a mentő. Aztán kitisztult az agyam: a zajok távolodtak, nem nyitott be senki. Ettől megnyugodtam annyira, hogy legalább a szobában körbenéztem. Andort megint nem találtam, úgyhogy felkeltem, papucs, kardigán. Amint kiértem a folyosóra, azt látom, hogy a srégen szemben lévő szoba ajtaja nyitva, lepedő a földön. Meg egy készülék, asszem defibrillátor, a mentős hagyta a kövön. A folyosó végén még elcsíptem a hordágyat, ahogy viszik, rajta ember, úgy látom, Törecsek az, de esküszöm, nem voltam benne biztos, pedig egyedül lakott a szobában. De hihetetlennek tűnt, hogy valami ilyen, testi baja is lehet, hogy a szokásos maceráknak még örülni is lehet, merthogy most viszik, valami súlyos van, defibri, sziréna, hogy életet kellett menteni. Az egyik ápoló azt mondta, a szívével volt valami, Kaposvárra vitték, nem tudnak pontosabbat, de majd mondják, ha jön hír. „Reméljük, megmarad.” Ezt mondta a férfi ápoló. A hülye paraszt! Mintha csak egy növényről beszélne. Komolyan mondom, nagyon szorítok. Engem is meglep, de nagyon izgulok érte. Várom, hogy Kaposvárról szóljanak és jó legyen az a hír. Lényegesen színtelenebb, üresebb így az intézet, meg benne az élet. Nem tudni, mi lesz vele, visszajöhet-e és mikor. Beszélek majd főorvos asszonnyal, hátha meglátogathatom. Igen, mindenképpen meg akarom nézni, mi van vele.