A kocsma falán lógó meztelen nős naptár első oldalát libegteti a nyári kereszthuzat. Vagy talán a régi papíron feszítő meztelen, körtemellű szőke nőnek lett elege az évtizedes kocsmaszagból és a folyamatos, kényszeredett magamutogatásból, a mozdulatlanságból. A közeli ázott repcemező büdöséből. Repülni szeretne, mint egy rakéta, orbitális pályára állni az orális jellegű csücsörgetés helyett. Mert a tárgyaknak titokzatos életük van. A falinaptár mögött világosabb a fal, nem pácolta be a több évtizednyi dohányfüst és alkoholos kipárolgás.
A naptáras nő pupilláján most apró bogár mászik, átgyalogol az orrnyergen, aztán a nyak következik és a bal mellbimbó. A bogár (hétpettyes katicabogár – Coccinella septempunctata) a kocsma bogara, Punci a beceneve. Feltételezhetően a septempunctatából fakadóan. A falu híres bogárszakértője, sőt entomológusa, akit a bogarassága miatt – férfi léte ellenére – csak Boginak hívnak a kocsmában, szeretettel gondozza Puncit, a katicát. Punci a mellbimbón megáll, felfigyel a hirtelen felélénkülő kocsmabeliek zajára. Valami történik. Szárnyait szétteríti, de nem mintha repülni akarna, inkább csak unalomból, hogy történjen valami. Aztán vékony alsószárnyait a külső, piros kemény szárnyai alá rendezi. Egy miniatűr, piros űrhajó.
A vendéglátóegység tévéjét gyakran kapcsolgatja a pultos, ám most megáll a csatornák váltogatásával, egy élő rakétakilövés látható a képernyőn. Hagyd itt, szól harsányan a törött lábú polgárőr a kocsmárosnak, székét nehézkes, suta mozdulatokkal a tévé felé irányítja. A kép jobb alsó sarkán láthatóak a visszaszámlálás adatai. A rakéta a kilövőálláson áll, mint egy égnek meredt óriási mutatóujj. Reflektorok világítják a hatalmas szerkezetet. A villanyóra-leolvasó, aki szintén a kocsmában van (kólát iszik, vízzel hígítva, ahogy mindig, ez még a régi utasellátós időkből maradt meg nála, amikor az édesapja tolatásvezető volt a vasútnál), meg is jegyzi, hogy ott a NASA-nál mennyi lehet a havi villanyszámla, csak egy ilyen kilövésen mennyit pöröghet a villanyóra az ordenáré reflektorok miatt. Még tizenhárom perc.
A kocsma ablakánál ülő író megnézi az óráját, elmélázva kinéz az ablakon, homlokát ráncolja, majd jegyzetelni kezd a noteszébe. Arról ír, hogy a világűr is az otthonunk, nem csak a Föld. Aztán arról még, hogy az általunk ismert óriási, emberi léptékkel fel sem fogható univerzum is talán csak egy parányi része lehet valaminek, ami szintén parányi része egy nagyobbnak és így tovább. Valamit még az emberi kíváncsiságról és a vakmerőségről és arról, hogy mi a kapcsolat a technológiai változás és a közösségek jólléte között. Mielőtt pontosan végiggondolná ezeket, a tévében éppen a rakétához gyalogló űrhajósokat mutatja a kamera, mosolygós, életerős amerikai férfiak, integetnek a furcsa ruhájukban. Aztán a stúdióban nyakkendős szakférfiak és kiskosztümös szaknők beszélgetnek a hamarosan elstartoló küldetésről, technikai részletekről. Az egyik modellarcú szaknő olyan arccal tud beszélni a rakétahajtóművek tolóerejéről, mint éhes kisgyerek, ha meglát egy tányér nutellás palacsintát. Csak a szintén a kocsmában üldögélő mérnök érti, hogy miről beszélnek a tévében angolul, kérik a többiek, hogy fordítson, de lehurrogja a kíváncsiskodókat, pszt, hadd figyeljek oda. A kocsmáros unni kezdi a kilövésdit, a távirányító felé nyúl, lehalkítaná a készüléket, de a vendégek morogva lebeszélik.
Bogi azt kéri, hogy a csapos inkább hangosítsa fel a tévét, holott a bogárszakértő sem ért egy kukkot sem a stúdiós beszélgetésből. Hallani akarja, hogy hogyan beszélgetnek azok a szép és bizonyára gazdag amerikai szaknők és szakférfiak. Punci közben a naptáras nő jobb hónalján jár, nem foglalkozik a kilövéssel, mert a bogarak ősi közönyével nem vesz részt az emberek dolgában. Bogi közben fél szemmel és fél kézzel előkészíti a katica ebédjét. Punci levél- és pajzstetvekkel táplálkozik. Hogy a bogarász honnan szerzi be ezeket az élőlényeket, rejtély, de senki nem foglalkozik vele. Vannak ennél nagyobb rejtelmek is számukra, például az, hogy a kilövés előtti másodpercekben gőz vagy füst látható-e kinyomulni a rakétatestből. Rövid ideig tanakodnak ezen, majd kérdőn a mérnökre néznek, aki ugye nagy titkok tudója, de az bal kézzel legyint, hunyorogva nézi a tévét, mintegy elvágja a kibontakozás előtt álló vitát.
Rádiós beszélgetést hallani az űrhajósok és a kilövést irányító központ szakemberei között, vartyogó-sistergő angol szavak töltik meg a kocsma épületét. A törött lábú polgárőrben jól fejlett hivatástudat van, sikeres katonaévek után néhány éve nyugdíjas, nagy érdeklődéssel kíséri a tévében látható eseményeket. Különösen az űrhajósok tetszenek neki, régi, fiatal katonaönmagára gondol, miközben nézi a büszkén integető férfiakat. Párás tekintettel az asztalra könyököl. Megvakarná a térdtől lábujjakig begipszelt bal lábát, de nem teheti, zavarában megigazítja az asztalnak támasztott mankóit. Két kisunokája is vele van, egy kisfiú és egy kislány. A kislány, hogy jobb kedvre derítse nagyapját, néhány nappal korábban rózsaszín körömlakkal (meglehetősen pontatlanul) kilakkozta a gipszből kilógó vaskos falusi férfikörmöt, most a kisfiú rajzol vastag fekete filccel egy ákombákom űrhajót a gipszre, lábszárközép tájékán.
A polgármester, aki eddig a mérnökkel beszélgetett (az óvodai kazán felújításának lehetőségeiről), unottan fordul a tévé felé, mert már gyerekkorában sem szerette az űrhajós filmeket, nyomasztónak tartotta azokat. Arra gondol, hogy a rakétakilövő állomás mennyit hozhat a konyhára ott annak a terület tulajdonosának, ahová építették. Mekkora lehet Amerikában az iparűzési adó? Aztán telefonhívást kap, elbúcsúzik mindenkitől, Puncitól is, kifelé menet még odaszól a csaposnak, hogy még egy kört kér mindenkinek, legközelebb fizeti.
A kocsmában ülők az űrhajósokról kezdenek beszélni. Ezek a srácok aztán tuti gyorsabban kapálnák fel az anyós kertjét, szól a villanyóra-leolvasó. Abban biztos lehetsz, feleli a törött lábú polgárőr, ezek a gyerekek fél kézzel hasogatnák a négy köbméter tölgyrönköt, a másik kezükkel jégkrémet nyalnának, folytatja, majd hangosan felröhögnek. Még mielőtt részletesen kifejtenék, hogy hány liter rozéfröccs férne el abban a modern űrhajóssisakban, a mérnök csendre inti őket, mert már csak egy perc van a kilövésig. Rövid ideig azon töpreng, hogy gyorsan kiszalad a mosdóba, de végül meggondolja magát, nem akar kizökkenni ebből a szinte ünnepi hangulatból. Az író is izgatott, gyorsan felírja még a noteszébe, nem egészen világos céllal: űrmagány. Talán arra gondol, hogy azért ilyen az emberiség, amilyen, azért olyan hirtelen és (az erényein túl) gyakran elképesztően ostoba, mert valójában nagyon magányos abban az elképzelhetetlenül óriási univerzumban. A villanyszerelő azt kérdi a csapostól, hogy szerinte hova nagyvécéznek az űrhajósok, ha rájuk jön a szapora, csak ő kuncog csukott szájjal a besült poénon. Aztán mindenki elcsendesedik. A rakéta lomha, de erős mozdulatokkal elhagyja a kilövőállomást, mint Punci a félmeztelen nő jobb hónalját, hogy táplálkozás után távolabbi térségeit ismerhesse meg a világnak, ahol él.
