Előfizetés

Mintha semmi sem történt volna (Dacia Maraini: Rabolt szerelem. Nyolc történet a bántalmazásról)

horner
Publikálás dátuma
2020.07.11. 11:51

Az erőszaktevés, a nők, gyerekek bántalmazása minden, csak nem normális. Ahogy az sem, hogy felülemelkedünk rajta. Habár gyakorlat mindkettő. Maraini történetei erre a (macsó) szocio­kulturális „örökségre” világítanak rá szépelgés nélkül.
Brutális, letaglózó, megrendítő – annak ellenére, hogy az olasz írónő nyolc elbeszélése nem irodalmi megformáltságával vagy jelentésmegsokszorozó erejével hat. Az éppenhogy csak fiktív, kissé sűrített, egyszerű leírásai, a skiccelt szituációi és szereplői (mint valami újnaiv művészet) ennek ellenére (emellett) szívbe-, lélekbemarkolóan maguk alá gyűrik az olvasót. Na, nem éppen erőszakos módon, ahogy azt a nők bántalmazásainak különféle eseteit elmesélő novellákban teszik a férfiak, a teremtés koronái. Bár közel sem enciklopédikus teljességét nyújtja a kötet a nők ellen elkövetett erőszaktevéseknek, de legyenek azok házastársi bántalmazások, kislányok pedofil elcsábításai, egyéni vagy csoportos megerőszakolások, beteges féltékenységből vagy túltengő agresszió miatti tettlegességek, végződjenek akár halállal is, négy dologban mindenképpen közös nevezőre kerülnek: 1. az áldozatok minden esetben a gyengék, a kiszolgáltatottak, a nők, 2. nemcsak fizikai, de pszichés terror áldozatai is, életre szóló kihatással, 3. a probléma és a felelősség kérdésében mindig az áldozat kerül a bűnbak szerepébe, akár ő, akár az elkövető, akár a környezete, a társadalom megítélése szerint, ha történt is bűneset, ő tehet róla. Végül negyedikként a pszichoszociális-társadalmi, tehát jórészt nyelvi tabuk alig engedik felszínre hozni a megtörténő tragédiát – nehéz meghatározni, megakadályozni, majd elmesélni és jogilag kezelni az erőszaktevéseket. Amik nyilvánvalóan törvényileg ugyan jórészt szankcionáltak, azaz tabusítottak. Úgy az egyén, az áldozat vagy az elkövető, úgy a szűkebb környezete, ismerősei, családtagjai, rokonai, munkatársai, vagy a szélesebb társadalmi közvélemény elhessegeti magától (tabuként kezeli) már a lehetőségét is a kislányok, nők, asszonyok, feleségek, húgok, anyák elleni erőszaktevésnek, miközben azok a valóságban, látható nyomokkal megtörténnek – de tagadásuk, elbagatellizálásuk, jórészt az áldozatok bűnbakként azonosításával („kihívta maga ellen a sorsot a miniszoknyájával”) olyan valóságot igyekszik teremteni, ami minderről nem vesz tudomást. Ennek a nyelvi-gondolkodási akadálynak a leleplezésében is kiváló Maraini végtelenül egyszerű, a demonstrálásra alkalmazott írásmódja, még ha nem­egyszer a konzekvenciák levonását nem is bízza az olvasóra, didaktikusan az elbeszélő vagy egy szereplő szájába adja a pszichologizáló magyarázatlehetőségeket (családi példa, rossz szocializáció, erőszakos apa, figyelmetlen anya, társadalmi nyomás stb.), s némileg erkölcsi példabeszéddé formálja az elbeszélést. Nehéz ezt elkerülni (a kötetzáró, Anna és a Mór című elbeszélésben majdnem sikerül is neki), de még ez sem tudja kioltani a súlyos téma megrázó erejét. Paradox módon valószínűleg mindenféle re­­torikán áttör, annyira húsbavágó probléma, és ahogy fentebb utaltunk rá, emiatt nehéz mentálisan-nyelvileg megragadni, mert kisiklik a morálisan konstruált világképünk szabta (tabutizált) nyelvi hálóból. Ám attól még nagyon is ott van, jelen van. Ha csak a könyv aktuális közegbe érkezését tekintjük, a járványveszélyhelyzet idején számos hang figyelmeztetett arra, hogy a családon belüli erőszak különféle formái a bezártság kényszeréből adódóan még inkább eldurvulhatnak, sűrűbbé válhatnak, nincs hova elmenekülni. Kérdéses, hogy a veszélyhelyzet (átmeneti?) megszűnésével, a figyelemfelhívások hangjai továbbra is visszhangoznak-e bárkiben. Vagy épp úgy eltűnnek, mint a járvány elején új világot vizionáló véleményvezéreké, s helyette a „minden kerüljön a megszokott – normális – kerékvágásba” szólamok dominálnak? Az erőszaktevés, a nők, gyerekek bántalmazása minden, csak nem normális. Ahogy az sem, hogy felülemelkedünk rajta. Habár gyakorlat mindkettő. Maraini történetei erre a (macsó) szocio­kulturális „örökségre” világítanak rá szépelgés nélkül. (Ford. Lukácsi Margit. Jaffa Kiadó, 2020. 215 o.)

Köves József: Maszkabálos csuda világ

Köves József
Publikálás dátuma
2020.07.11. 11:15

Tekintettel arra, hogy a Covid–19-járvány újra és újra elszabadult, a hatóságok 2022-ben ismét kötelezővé tették a maszkok viseletét, most már nemcsak az üzletekben és a tömegközlekedésben, hanem a szabadban, sőt egy idő után már odahaza, a lakások falai között is. Akkor már nem volt maszkhiány, mint az első járvány kitörésekor és még sokáig. Kiderült, hogy huzamosabb ideig, elképzelhetetlenül sokáig kell maszkot hordaniuk az embereknek bizonyos helyeken. 2025-től pedig már mindig és mindenütt kötelező volt, még otthon, szűk családi körben is. A kormány egy felhatalmazás alapján elrendelte a pandémiaőrség felállítását, tagjai jogosultságot kaptak arra, hogy otthonokat is ellenőrizzenek és büntessék azokat, akik a lakásuk falai között védőálarc nélkül tartózkodnak. Csak a magányosságukat hivatalosan igazolók kaptak engedélyt a maszk otthoni nemhordásra. Élelmes vállalkozók nemcsak megszerezték és felárral árusították a kötelező egészségvédelmi eszközt, hanem ráadásul igyekeztek kielégíteni az emberek múlhatatlan divatigényét, és a legkülönbözőbb típusú kis arcvédők készítését és gyártását szervezték meg. Ha már álarcot viselünk, ha már mindenütt maszkban kell járnunk – gondolták az emberek világszerte –, legalább jelezzük valahogyan, ki és miféle ember rejtőzködik az arcot leplező anyag mögött: mi a vallása, a pártállása, melyik csapatnak szurkol, ki a kedvenc tévé- vagy filmsztárja és így tovább. Valóságos divatvetélkedő zajlott a különféle arcvédőkkel. Megjelentek a Fradi-maszkok, az Újpest-maszkok… Ebből problémák is támadtak, mert sok helyen a fanatikus maszkosok – akár a lelátón – összeverekedtek. A gyerekeket is maszk viselésére kötelezték, ők nagyon aranyos Stuart Little, Pán Péter, Oroszlánkirály, Harry Potter, Szaffi és más mesehősökkel díszített védőket kezdtek viselni. A legkisebbek pedig bölcsődei, óvodai jelüket hordták az arcukon is. A fiatal apukák arcáról szexis celebek kacérkodtak a szembejövőkkel: Madonnák, Lady Gagák, Rihannák mosolyogtak, a nők Justin Biebert mutogatták, és – még mindig – szívesen viseltek a szájukon Tom Jonest, ezt nagyon szexisnek, erotikusnak találták. Akadtak, akik pornómaszkot viseltek a szájuk előtt, amit a rendőrség hamar betiltott mint közerkölcsbe ütköző nemiszerv-ábrázolást. Az emberek 2030 körül már lényegében megszokták a maszkviselést. Hiába találták addigra fel és tették kötelezővé a védőoltást, mert a Covid–19 után megjelent a 20, a 21 mutáció, és minden évben a naptárral egyező újabb hasonló típusú rokonvírusok iparkodtak kiirtani az emberiséget. A légi járatokat a világon mindenütt betiltották (kizárólag az örök és megbonthatatlan kormányfő utazgathatott katonai luxusgéppel), a gépkocsik is csak korlátozott számban és ideig közlekedhettek. Ezek az intézkedések sokat segítettek a városok levegőjén, de nem járultak hozzá a járványok csökkenéséhez. Szeretkezni, gyereket nemzeni is csupán maszkban volt engedélyezett. A hosszú, forró csókok sok évezredes szokását felváltotta a szenvedélyes könyök-összeérintés, a Káma­szútra kiment a divatból: érdektelen, poros múz eumi könyvtárgy lett, mert minden aktusnál kötelezővé vált az úgynevezett kutyapóz használata, de még az is csak maszkban. Több szexlap tönkrement, ugyanakkor néhány pornóújság soha nem látott példányszámot ért el, mert persze a retró, a nosztalgia erősen jelentkezett az egyhangú karanténnel teli időkben.    Később – hiába próbálkoztak védőoltások sokaságával – már az újszülötteknek is kötelező lett a maszkviselés. ­Eleinte ez a babákból élénk tiltakozást, harsány bőgést váltott ki, de három-négy generációval később már vérükben volt a maszkviselet, és sajátos metakommunikációval ki tudták követelni maguknak a speciális módon előállított szoptatós szájvédőt, ha nagy ritkán elfelejtették rájuk adni. Tudósok százezrei keresték a világ nagy kutatóintézeteiben az örök megoldást a gonosz és állandó mutációival újra és újra terjedő vírus ellen – nem sok eredménnyel. 2120 körül már eleve úgy születtek meg a babák, hogy mindkét fülüknél volt egy bevágás, az elődök sok-sok évtizedes maszkviselésének következményeként. Most már a kutatóorvosok, biológusok és egyéb hozzáértők meg hozzá nem értők is feladták a reményt, hogy valaha is végső megoldást találnak majd, bele kellett törődni, hogy az átkozott veszedelem itt van közöttünk és tovább gyilkol. Abban az évben a kozmetikaipar feltalálta a női kencék mintájára a lemosható védőmaszkot, amelyet az arcot némileg eltorzító hatása miatt Grimasqe-nak neveztek el. ­Eleinte a férfiak nem voltak hajlandók ezt viselni, de később a hatóságok kötelezővé tették, és komoly büntetést kapott, aki Grimasqe nélkül jelent meg nyilvános helyen vagy akár a saját lakása erkélyén, a háza kertjében. A járványnak annyi pozitívuma volt, hogy rengeteg ­hadiüzemet átállítottak újabb és újabb védőoltások sorozatgyártására, és 2135 körül a járvány lényegében világszerte megszűnt. De korai volt még örülni, mert új, másfajta hatással járó vírus kezdett el terjedni vészes gyorsasággal. Nem koronás, hanem csillag formájú. Egyes országokban Marsnak nevezték el a bolygó nyomán, másutt pedig – mivel majdnem fordítottja volt a Covidnak – a hajdani kalandorra emlékeztető Vidocq nevet kapta. 2140-ben már a Vidocq uralta a Földet.

Szávai Attila: Kilövés

Szávai Attila
Publikálás dátuma
2020.07.11. 10:45

„A vendéglátóegység tévéjét gyakran kapcsolgatja a pultos, ám most megáll a csatornák váltogatásával, egy élő rakétakilövés látható a képernyőn. Hagyd itt, szól harsányan a törött lábú polgárőr a kocsmárosnak, székét nehézkes, suta mozdulatokkal a tévé felé irányítja.”
A kocsma falán lógó meztelen nős naptár első oldalát libegteti a nyári kereszthuzat. Vagy talán a régi papíron feszítő meztelen, körtemellű szőke nőnek lett elege az évtizedes kocsmaszagból és a folyamatos, kényszeredett magamutogatásból, a mozdulatlanságból. A közeli ázott repcemező büdöséből. Repülni szeretne, mint egy rakéta, orbitális pályára állni az orális jellegű csücsörgetés helyett. Mert a tárgyaknak titokzatos életük van. A falinaptár mögött világosabb a fal, nem pácolta be a több évtizednyi dohányfüst és alkoholos kipárolgás. A naptáras nő pupilláján most apró bogár mászik, átgyalogol az orrnyergen, aztán a nyak következik és a bal mellbimbó. A bogár (hétpettyes katicabogár – Coccinella septempunctata) a kocsma bogara, Punci a beceneve. Feltételezhetően a septempunctatából fakadóan. A falu híres bogárszakértője, sőt entomológusa, akit a bogarassága miatt – férfi léte ellenére – csak Boginak hívnak a kocsmában, szeretettel gondozza Puncit, a katicát. Punci a mellbimbón megáll, felfigyel a hirtelen felélénkülő kocsmabeliek zajára. Valami történik. Szárnyait szétteríti, de nem mintha repülni akarna, inkább csak unalomból, hogy történjen valami. Aztán vékony alsószárnyait a külső, piros kemény szárnyai alá rendezi. Egy miniatűr, piros űrhajó. A vendéglátóegység tévéjét gyakran kapcsolgatja a pultos, ám most megáll a csatornák váltogatásával, egy élő rakétakilövés látható a képernyőn. Hagyd itt, szól harsányan a törött lábú polgárőr a kocsmárosnak, székét nehézkes, suta mozdulatokkal a tévé felé irányítja. A kép jobb alsó sarkán láthatóak a visszaszámlálás adatai. A rakéta a kilövőálláson áll, mint egy égnek meredt óriási mutatóujj. Reflektorok világítják a hatalmas szerkezetet. A villanyóra-leolvasó, aki szintén a kocsmában van (kólát iszik, vízzel hígítva, ahogy mindig, ez még a régi utasellátós időkből maradt meg nála, amikor az édesapja tolatásvezető volt a vasútnál), meg is jegyzi, hogy ott a NASA-nál mennyi lehet a havi villanyszámla, csak egy ilyen kilövésen mennyit pöröghet a villanyóra az ordenáré reflektorok miatt. Még tizenhárom perc. A kocsma ablakánál ülő író megnézi az óráját, elmélázva kinéz az ablakon, homlokát ráncolja, majd jegyzetelni kezd a noteszébe. Arról ír, hogy a világűr is az otthonunk, nem csak a Föld. Aztán arról még, hogy az általunk ismert óriási, emberi léptékkel fel sem fogható univerzum is talán csak egy parányi része lehet valaminek, ami szintén parányi része egy nagyobbnak és így tovább. Valamit még az emberi kíváncsiságról és a vakmerőségről és arról, hogy mi a kapcsolat a technológiai változás és a közösségek jólléte között. Mielőtt pontosan végiggondolná ezeket, a tévében éppen a rakétához gyalogló űrhajósokat mutatja a kamera, mosolygós, életerős amerikai férfiak, integetnek a furcsa ruhájukban. Aztán a stúdióban nyakkendős szakférfiak és kiskosztümös szaknők beszélgetnek a hamarosan el­startoló küldetésről, technikai részletekről. Az egyik modellarcú szaknő olyan arccal tud beszélni a rakétahajtóművek tolóerejéről, mint éhes kisgyerek, ha meglát egy tányér nutellás palacsintát. Csak a szintén a kocsmában üldögélő mérnök érti, hogy miről beszélnek a tévében angolul, kérik a többiek, hogy fordítson, de lehurrogja a kíváncsiskodókat, pszt, hadd figyeljek oda. A kocsmáros unni kezdi a kilövésdit, a távirányító felé nyúl, lehalkítaná a készüléket, de a vendégek morogva lebeszélik. Bogi azt kéri, hogy a csapos inkább hangosítsa fel a tévét, holott a bogárszakértő sem ért egy kukkot sem a stúdiós beszélgetésből. Hallani akarja, hogy hogyan beszélgetnek azok a szép és bizonyára gazdag amerikai szaknők és szakférfiak. Punci közben a naptáras nő jobb hónalján jár, nem foglalkozik a kilövéssel, mert a bogarak ősi közönyével nem vesz részt az emberek dolgában. Bogi közben fél szemmel és fél kézzel előkészíti a katica ebédjét. Punci levél- és pajzstetvekkel táplálkozik. Hogy a bogarász honnan szerzi be ezeket az élőlényeket, rejtély, de senki nem foglalkozik vele. Vannak ennél nagyobb rejtelmek is számukra, például az, hogy a kilövés előtti másodpercekben gőz vagy füst látható-e kinyomulni a rakétatestből. Rövid ideig tanakodnak ezen, majd kérdőn a mérnökre néznek, aki ugye nagy titkok tudója, de az bal kézzel legyint, hunyorogva nézi a tévét, mintegy elvágja a kibontakozás előtt álló vitát. Rádiós beszélgetést hallani az űrhajósok és a kilövést irányító központ szakemberei között, vartyogó-sistergő angol szavak töltik meg a kocsma épületét. A törött lábú polgárőrben jól fejlett hivatástudat van, sikeres katonaévek után néhány éve nyugdíjas, nagy érdeklődéssel kíséri a tévében látható eseményeket. Különösen az űrhajósok tetszenek neki, régi, fiatal katonaönmagára gondol, miközben nézi a büszkén integető férfiakat. Párás tekintettel az asztalra könyököl. Megvakarná a térdtől lábujjakig begipszelt bal lábát, de nem teheti, zavarában meg­igazítja az asztalnak támasztott mankóit. Két kis­unokája is vele van, egy kisfiú és egy kislány. A kislány, hogy jobb kedvre derítse nagyapját, néhány nappal korábban rózsaszín körömlakkal (meglehetősen pontatlanul) kilakkozta a gipszből kilógó vaskos falusi férfikörmöt, most a kisfiú rajzol vastag fekete filccel egy ákombákom űrhajót a gipszre, lábszárközép tájékán. A polgármester, aki eddig a mérnökkel beszélgetett (az óvodai kazán felújításának lehetőségeiről), unottan fordul a tévé felé, mert már gyerekkorában sem szerette az űrhajós filmeket, nyomasztónak tartotta azokat. Arra gondol, hogy a rakétakilövő állomás mennyit hozhat a konyhára ott annak a terület tulajdonosának, ahová építették. Mekkora lehet Amerikában az iparűzési adó? Aztán telefonhívást kap, elbúcsúzik mindenkitől, Puncitól is, kifelé menet még odaszól a csaposnak, hogy még egy kört kér mindenkinek, legközelebb fizeti. A kocsmában ülők az űrhajósokról kezdenek beszélni. Ezek a srácok aztán tuti gyorsabban kapálnák fel az anyós kertjét, szól a villanyóra-leolvasó. Abban biztos lehetsz, feleli a törött lábú polgárőr, ezek a gyerekek fél kézzel hasogatnák a négy köbméter tölgyrönköt, a másik kezükkel jégkrémet nyalnának, folytatja, majd hangosan felröhögnek. Még mielőtt részletesen kifejtenék, hogy hány liter rozéfröccs férne el abban a modern űrhajóssisakban, a mérnök csendre inti őket, mert már csak egy perc van a kilövésig. Rövid ideig azon töpreng, hogy gyorsan kiszalad a mosdóba, de végül meggondolja magát, nem akar kizökkenni ebből a szinte ünnepi hangulatból. Az író is izgatott, gyorsan felírja még a noteszébe, nem egészen világos céllal: űrmagány. Talán arra gondol, hogy azért ilyen az emberiség, amilyen, azért olyan hirtelen és (az erényein túl) gyakran elképesztően ostoba, mert valójában nagyon magányos abban az elképzelhetetlenül óriási univerzumban. A villanyszerelő azt kérdi a csapostól, hogy szerinte hova nagyvécéznek az űrhajósok, ha rájuk jön a szapora, csak ő kuncog csukott szájjal a besült poénon. Aztán mindenki elcsendesedik. A rakéta lomha, de erős mozdulatokkal elhagyja a kilövőállomást, mint Punci a félmeztelen nő jobb hónalját, hogy táplálkozás után távolabbi térségeit ismerhesse meg a világnak, ahol él.