Turbuly Lilla: Zongoraterem

„Hétfőn, negyed tizenegykor jöttem rá, hogy miért csak vasárnap ért rá lakást megmutatni, szerződést kötni, kulcsot átadni. Tízkor ugyanis kinyitott a lakás hátsó falával szomszédos zongoraüzlet, és negyed tizenegykor valaki játszani kezdett.”

Vasárnap költöztem, épp egy héttel azután, hogy a főbérlővel megállapodtunk. És hétfőn, negyed tizenegykor jöttem rá, hogy miért csak vasárnap ért rá lakást megmutatni, szerződést kötni, kulcsot átadni. Tízkor ugyanis kinyitott a lakás hátsó falával szomszédos zongoraüzlet, és negyed tizenegykor valaki játszani kezdett.

Én meg hogy örültem ennek a lakásnak! Földszinti, udvari, és akkorka csak, hogy a macskám négy ugrással körbeéri, de mégiscsak önálló lakás! Elegem volt a társbérletekből, a koszos fürdőkből és teli mosogatókból, a hűtőből lába kelt vacsorákból, ebből az egész, buli az élet, még mindig mintha kollégisták lennénk fílingből. Huszonnyolc leszek szeptemberben. Saját konyhát akartam, saját fürdőt, saját levegőt. Még ha az a konyha csak egy kétlapos rezsó, a fürdő egy zuhanyfülke a vécé mellett, és a levegő egy gangos körház aljára szorult is be, közvetlenül a kukatárolók melletti sarokba.

Nem, nem mondhatom, hogy egész nap játszott. Volt ebédidő, cigarettaszünet, néha vevők jöttek, zongorákat hoztak-vittek. És volt, hogy a terem túlsó végén gyakorolt, nem a közös falhoz legközelebbi zongorán.

Én sem voltam mindig otthon. Csak majdnem. Egy építészirodának rajzolok, számlára persze, de mint a gályarab, napi nyolc-tíz órában. Azt meg csak otthon tudok. Nem vagyok zenerajongó, dolgozni csendben szeretek, úgyhogy nekiálltam új lakást keresni, addig meg vettem pár csomag füldugót.

Utáltam. Mármint a kilátástalan keresgélést. Meg a füldugót is, amitől megfájdult a fülem, ha jól bedugtam, de muszáj volt, hogy ne halljam a zongorát. Akkor viszont a saját szívdobogásom idegesített. Alig vártam, hogy este hat legyen, és végre bezárjon az üzlet.

A pasast, ha kiléptem a házból, gyakran láttam cigarettázni a bolt előtt. Ha órákat javított volna, talán még szimpatikusnak is találom, kivéve, persze, ha kakukkosat meg éjjel-nappal a negyedeket ütőt is vállal. Magas, kicsit mackós, kicsit hajlott vállú művészfajta, sötét keretes szemüvegben, úgy harmincöt körül. Néha elfogott a kísértés, hogy odamenjek hozzá, és mondjak valami nem túl kedveset a begyulladt fülem meg a szétcincált idegeim állapotáról, de magam is tudtam, hogy egy zongoraüzletben munkaidőben zongorázni nem tartozik az extrém aljasságok közé. Így meg kellett elégednem a szemrehányó pillantásokkal. Valószínűleg félreértette, mert egyszer valami olyasmit dörmögött, hogy „próbáltam, de az istennek se tudok leszokni”. Hát ne szokjál! – forrongtam magamban. Bár szívnád reggeltől estig, fülem se fájna!

De eljött a nap, amikor a bennem fortyogó vulkán kitört. Éjjel fél kettőkor zongoraszóra ébredtem. Ez most nem a napközben hallott klasszikusok közül volt, hanem valami egészen más: felkavaró, modern zene nagy távlatokkal, mint az először csak képzeletben kifeszített, hihetetlen távolságokat átívelő hidak egy merész építész álmaiban. Na de éjjel kettőkor?! Hangosabban, mint valaha?! Átdörömböltem a falon, de ő csak zengett és zúgott rendületlenül. Magamra rángattam egy farmert meg egy pulóvert, kiviharzottam a lakásból az utcára, és rátenyereltem a zongorabolt csengőjére.

Ezt azért meghallotta. Most már éjjel is ez lesz? – támadtam azonnal, mielőtt még mentegetőzni kezdett volna. Áthallatszik? – nézett rám a szemüvege mögül némi bűnbánattal, szemébe lógó, csapzott hajjal, gyűrött trikóban, mint aki az ágyból kelt ki, mert fültövön vágta az ihlet. És hogy bocsánat, csak elkapta a hév, nem is gondolt rá, hogy már ilyen késő van. Nem bocsátottam meg. A nyakába zúdítottam az elmúlt másfél hónap minden nyűgét és mérgét a megviselt hallójárataimról és a megviselt idegeimről. De mert úrinő vagyok, azt elismertem, hogy munkaidőben szíve joga, hogy a billentyűket csapkodja, de könyörgöm, legalább éjjel hagyjon aludni! További bűnbánó bólogatások mellett megígérte. És csináljon valamit a hajával, mert borzalmas! Elképzelni sem tudtam, hogy ez hogy csúszhatott ki a számon. Jó, megvan ez a rossz szokásom, biztos a mérnökagyam az oka, hogy nem bírom az összedobált, átláthatatlan szerkezeteket, idegesítenek. Láttam, hogy nagyobbra nyílik a szeme a döbbenettől, úgyhogy gyorsan kiviharzottam, nem vártam meg a választ, hogy mégis, mi közöm van nekem az ő hajához és annak állásához. Órákig nem bírtam elaludni, pedig csak némi motoszkálást hallottam a fal túloldaláról, aztán egy ajtócsapódást, majd csend lett teljesen.

Nem, nem vágatta le a haját, de attól kezdve mindig köszönt, éjjel nem zongorázott, és napközben is a közös faltól legtávolabbit nyüstölte. És igen, ahogy ez a mondvacsinált filmsorozatokban lenni szokott, történt még valami. Távolabbról nézve az, hogy beláttam, esélyem sincs ennyi pénzért másik lakást találni, itt kell berendezkednem.

Vettem pár doboz festéket, és undorító halványkékről vajszínűre festettem a lakást. A rozsdás konvektorházat is át akartam fújni, kivittem az udvarra, hogy majd ott, ne a lakást büdösítsem. Aztán behúztam magam mögött az ajtót, hogy kívülről se menjen be a festékszag. Fura kattanást hallottam, de hogy ez mit jelenthet, arra csak akkor jöttem rá, amikor a konvektorház már szép vajszínben pompázott, és én vissza akartam menni a lakásba. Ott álltam egy szál pólóban, rövidnadrágban és papucsban az udvaron, festékesen, telefon és pénz nélkül, délelőtt tízkor. Kizárva a saját lakásomból. És persze senkit sem találtam otthon, akitől telefonálhattam volna egy lakatosnak, senkit az egész rohadt házban, még Gizi néni is elment a piacra, pedig ő aztán mindig ott sertepertélt az udvaron, a virágai körül. Most csak a zongoraüzletből üzent az élet egy vidám induló hangjaival.

Mit tehettem, eljátszottam a bűnbánó madonnát, és megkértem, hogy telefonálhassak. Épphogy föl nem nyerített, amikor előadtam a sztorit, de hozta a telefont. Még azt is felajánlotta, hogy várjam meg ott a lakatost. Azt már azért mégse, de pisilni sajnos még be kellett kéretőznöm.

Másnap vittem neki egy üveg bort, ne mondhassa, hogy nem volt gyerekszobám. Megint valami modernet játszott, amikor beléptem, olyan hídépítős zenét, mint akkor éjjel. Egy darabig nem is vette észre, hogy ott vagyok, én meg nem szóltam, álltam és hallgattam, ahogy a zene felcsapódik a plafonra, aztán vissza a zongora tetejére, mint egy kiadós főcsőtörésnél. Csak akkor látott meg, amikor felállt a zongorától és megfordult. Ha nem takarja el a fél arcát a lobonca, azt is hihettem volna, hogy örül nekem. Megkérdeztem, hogy ezt, amit játszott, ki követte el, mert ha már valamit, az ilyet jobban bírom, mint a klasszikusokat. Komolyan mondom, hogy elpirult. Az ő zenéje volt.

Azóta minden áldott nap a saját zenéjével indít, én meg addig be sem dugom a fülem, míg klasszikusokra nem vált, mert fura, de erre jól tudok dolgozni. Rend van benne, merész ívek és fesztávok, mint egy jó hídtervben. Ha vége van, mindig tapsolok, ő meg a szomszédban talán meghajol.