Előfizetés

Turbuly Lilla: Zongoraterem

Turbuly Lilla
Publikálás dátuma
2020.07.11. 10:00

„Hétfőn, negyed tizenegykor jöttem rá, hogy miért csak vasárnap ért rá lakást megmutatni, szerződést kötni, kulcsot átadni. Tízkor ugyanis kinyitott a lakás hátsó falával szomszédos zongoraüzlet, és negyed tizenegykor valaki játszani kezdett.”
Vasárnap költöztem, épp egy héttel azután, hogy a főbérlővel megállapodtunk. És hétfőn, negyed tizenegykor jöttem rá, hogy miért csak vasárnap ért rá lakást megmutatni, szerződést kötni, kulcsot átadni. Tízkor ugyanis kinyitott a lakás hátsó falával szomszédos zongoraüzlet, és negyed tizenegykor valaki játszani kezdett. Én meg hogy örültem ennek a lakásnak! Földszinti, udvari, és akkorka csak, hogy a macskám négy ugrással körbeéri, de mégiscsak önálló lakás! Elegem volt a társbérletekből, a koszos fürdőkből és teli mosogatókból, a hűtőből lába kelt vacsorákból, ebből az egész, buli az élet, még mindig mintha kollégisták lennénk fílingből. Huszonnyolc leszek szeptemberben. Saját konyhát akartam, saját fürdőt, saját levegőt. Még ha az a konyha csak egy kétlapos rezsó, a fürdő egy zuhanyfülke a vécé mellett, és a levegő egy gangos körház aljára szorult is be, közvetlenül a kukatárolók melletti sarokba. Nem, nem mondhatom, hogy egész nap játszott. Volt ebéd­idő, cigarettaszünet, néha vevők jöttek, zongorákat hoztak-vittek. És volt, hogy a terem túlsó végén gyakorolt, nem a közös falhoz legközelebbi zongorán. Én sem voltam mindig otthon. Csak majdnem. Egy építész­irodának rajzolok, számlára persze, de mint a gályarab, napi nyolc-tíz órában. Azt meg csak otthon tudok. Nem vagyok zenerajongó, dolgozni csendben szeretek, úgyhogy nekiálltam új lakást keresni, addig meg vettem pár csomag füldugót. Utáltam. Mármint a kilátástalan keresgélést. Meg a füldugót is, amitől megfájdult a fülem, ha jól bedugtam, de muszáj volt, hogy ne halljam a zongorát. Akkor viszont a saját szívdobogásom idegesített. Alig vártam, hogy este hat legyen, és végre bezárjon az üzlet. A pasast, ha kiléptem a házból, gyakran láttam cigarettázni a bolt előtt. Ha órákat javított volna, talán még szimpatikusnak is találom, kivéve, persze, ha kakukkosat meg éjjel-nappal a negyedeket ütőt is vállal. Magas, kicsit mackós, kicsit hajlott vállú művészfajta, sötét keretes szemüvegben, úgy harmincöt körül. Néha elfogott a kísértés, hogy odamenjek hozzá, és mondjak valami nem túl kedveset a begyulladt fülem meg a szétcincált idegeim állapotáról, de magam is tudtam, hogy egy zongoraüzletben munkaidőben zongorázni nem tartozik az extrém aljasságok közé. Így meg kellett elégednem a szemrehányó pillantásokkal. Valószínűleg félreértette, mert egyszer valami olyasmit dörmögött, hogy „próbáltam, de az istennek se tudok leszokni”. Hát ne szokjál! – forrongtam magamban. Bár szívnád reggeltől estig, fülem se fájna! De eljött a nap, amikor a bennem fortyogó vulkán kitört. Éjjel fél kettőkor zongoraszóra ébredtem. Ez most nem a napközben hallott klasszikusok közül volt, hanem valami egészen más: felkavaró, modern zene nagy távlatokkal, mint az először csak képzeletben kifeszített, hihetetlen távolságokat átívelő hidak egy merész építész álmaiban. Na de éjjel kettőkor?! Hangosabban, mint valaha?! Átdörömböltem a falon, de ő csak zengett és zúgott rendületlenül. Magamra rángattam egy farmert meg egy pulóvert, kiviharzottam a lakásból az utcára, és rátenyereltem a zongorabolt csengőjére. Ezt azért meghallotta. Most már éjjel is ez lesz? – támadtam azonnal, mielőtt még mentegetőzni kezdett volna. Áthallatszik? – nézett rám a szemüvege mögül némi bűnbánattal, szemébe lógó, csapzott hajjal, gyűrött trikóban, mint aki az ágyból kelt ki, mert fültövön vágta az ihlet. És hogy bocsánat, csak elkapta a hév, nem is gondolt rá, hogy már ilyen késő van. Nem bocsátottam meg. A nyakába zúdítottam az elmúlt másfél hónap minden nyűgét és mérgét a megviselt hallójárataimról és a megviselt idegeimről. De mert úrinő vagyok, azt elismertem, hogy munkaidőben szíve joga, hogy a billentyűket csapkodja, de könyörgöm, legalább éjjel hagyjon aludni! További bűnbánó bólogatások mellett megígérte. És csináljon valamit a hajával, mert borzalmas! Elképzelni sem tudtam, hogy ez hogy csúszhatott ki a számon. Jó, megvan ez a rossz szokásom, biztos a mérnökagyam az oka, hogy nem bírom az összedobált, átláthatatlan szerkezeteket, idegesítenek. Láttam, hogy nagyobbra nyílik a szeme a döbbenettől, úgyhogy gyorsan kiviharzottam, nem vártam meg a választ, hogy mégis, mi közöm van nekem az ő hajához és annak állásához. Órákig nem bírtam elaludni, pedig csak némi motoszkálást hallottam a fal túloldaláról, aztán egy ajtócsapódást, majd csend lett teljesen. Nem, nem vágatta le a haját, de attól kezdve mindig köszönt, éjjel nem zongorázott, és napközben is a közös faltól legtávolabbit nyüstölte. És igen, ahogy ez a mondvacsinált filmsorozatokban lenni szokott, történt még valami. Távolabbról nézve az, hogy beláttam, esélyem sincs ennyi pénzért másik lakást találni, itt kell berendezkednem. Vettem pár doboz festéket, és undorító halványkékről vajszínűre festettem a lakást. A rozsdás konvektorházat is át akartam fújni, kivittem az udvarra, hogy majd ott, ne a lakást büdösítsem. Aztán behúztam magam mögött az ajtót, hogy kívülről se menjen be a festékszag. Fura kattanást hallottam, de hogy ez mit jelenthet, arra csak akkor jöttem rá, amikor a konvektorház már szép vajszínben pompázott, és én vissza akartam menni a lakásba. Ott álltam egy szál pólóban, rövidnadrágban és papucsban az udvaron, festékesen, telefon és pénz nélkül, délelőtt tízkor. Kizárva a saját lakásomból. És persze senkit sem találtam otthon, akitől telefonálhattam volna egy lakatosnak, senkit az egész rohadt házban, még Gizi néni is elment a piacra, pedig ő aztán mindig ott sertepertélt az udvaron, a virágai körül. Most csak a zongoraüzletből üzent az élet egy vidám induló hang­jaival. Mit tehettem, eljátszottam a bűnbánó madonnát, és megkértem, hogy telefonálhassak. Épphogy föl nem nyerített, amikor előadtam a sztorit, de hozta a telefont. Még azt is felajánlotta, hogy várjam meg ott a lakatost. Azt már azért mégse, de pisilni sajnos még be kellett kéretőznöm. Másnap vittem neki egy üveg bort, ne mondhassa, hogy nem volt gyerekszobám. Megint valami modernet játszott, amikor beléptem, olyan hídépítős zenét, mint akkor éjjel. Egy darabig nem is vette észre, hogy ott vagyok, én meg nem szóltam, álltam és hallgattam, ahogy a zene felcsapódik a plafonra, aztán vissza a zongora tetejére, mint egy kiadós főcsőtörésnél. Csak akkor látott meg, amikor felállt a zongorától és megfordult. Ha nem takarja el a fél arcát a lobonca, azt is hihettem volna, hogy örül nekem. Megkérdeztem, hogy ezt, amit játszott, ki követte el, mert ha már valamit, az ilyet jobban bírom, mint a klasszikusokat. Komolyan mondom, hogy elpirult. Az ő zenéje volt. Azóta minden áldott nap a saját zenéjével indít, én meg addig be sem dugom a fülem, míg klasszikusokra nem vált, mert fura, de erre jól tudok dolgozni. Rend van benne, merész ívek és fesztávok, mint egy jó hídtervben. Ha vége van, mindig tapsolok, ő meg a szomszédban talán meghajol.

Mesterházy Balázs: Őszikés (Részletek a Törecsek című verses regényből)

Mesterházy Balázs
Publikálás dátuma
2020.07.11. 09:35

Fotó: Tihanyi Anna
„A szokásos. A halálfélelem. Nem tudtam átaludni / az éjszakát, így hát leverten, fáradtan ébredtem. / Amikor a mentő jött, végre aludtam megint.”
31. Csillagóra Egyik reggel, ahogy fáradtan, elnyűtten kelek fel, a folyosóról már hallatszanak be a zajok. Automatikusan a másik ágy felé fordulok, de az ágy üres. Tekintetemmel Andort keresem gyorsan, csak kint találom meg, a folyosón, fürdőköpenyben és papucsban támasztja a falat. Kint áll a fél intézet, nézem, mi az a műsorszám, ami ekkorát arat. Hát mi más, Törecsek szalad a folyosón, ugrál a fekete-fehér köveken, járólapokon (egyszer kiigazított: hideglele burokkolat, hogy szakaszszerűen így mondják, ne bohóckodjak azzal, hogy járólap, pláne, hogy kövek), egyszóval, szökell a folyosón, a fürdőköpeny alatt garbó van, alul melegítő, kezében habos, csöpögő szivacs. Amikor meglát, hozzám szalad oda, a kezemet fogja meg, azt szorongatja, Csillagóra, csillagóra!, ezt az egy szót rikoltozta élénken izzó, lázas, nagy szemekkel, rángatott, hogy az ablakhoz lépjek oda, menjek el addig, és legyek szíves, egy pillanatra csak, de kukkantsak ki. Megteszem, baszott hangulatom ellenére, persze, hogy megteszem neki, annyira lelkes, izgatott. Kinézek. Egy autóra mutogat, az egyik dokié, azért parkolhatott be a parkolókon túl, hátra az udvarba. Törecsek most azt mutogatja, folyamatosan simogatja közben a karomat, hogy lemosta, lesuvickolta az autót, hogy látom-e, hogy mennyire értékelem, mert ő „csillogóra” mosta. Addig sikálta, ő azt a szót használta, hogy suvickolta, amíg az autó nem lett hibátatlan, amíg csillagóra nem sikerült. Azután, gondolom, rohant befelé, repült, hogy elújságolja, arcáról a derült félvigyort letörölni sem lehetett volna, még ha akarta is volna valaki, egyre csak kurjongatta, csillagóra, csillagóra, hogy olyanra sikerült, hogy makulátlan lett, nézett rám óriásra nyílt szemekkel és mutogatott az autóra. És én azt éreztem, hogy bár a fél osztály kisereglett a folyosóra, ő hozzám jött. Kimondottan nekem újságolta el a hírt, hogy ő hasznos lett. Hogy ő ügyes volt. Ahogy ott álltunk az ablaknál, büszkén felnézett rám, és rápacskolt a kezemre. Hogy ha úgy adódik és szükség lesz rá, efféle szép teljesítményre számíthatok majd én is tőle. 37. Mentő jön Egyik nap szirénázásra ébredtem. Szar volt, mert pár napja csak, hogy enyhült, elmúlt az alvászavar. Hogy egész nap csak aludtam volna, kóvályogtam összevissza, este aztán hamar megébredtem, és onnantól már csak forgolódtam, izzadtam és hajnal három körül már rendesen féltem is. A szokásos. A halálfélelem. Nem tudtam átaludni az éjszakát, így hát leverten, fáradtan ébredtem. Amikor a mentő jött, végre aludtam megint. A szirénára és a folyosóról behallatszó kapkodásra felriadtam. Olyan volt, mintha átjött volna a valóságba, az ébrenlétbe a félelem, a gonosz, amit álmodtam. Zavart volt a levegő, vibrált a légkör. Féltem, hogy én halok meg, hogy értem jött a mentő. Aztán kitisztult az agyam: a zajok távolodtak, nem nyitott be senki. Ettől megnyugodtam annyira, hogy legalább a szobában körbenéztem. Andort megint nem találtam, úgyhogy felkeltem, papucs, kardigán. Amint kiértem a folyosóra, azt látom, hogy a srégen szemben lévő szoba ajtaja nyitva, lepedő a földön. Meg egy készülék, asszem defibrillátor, a mentős hagyta a kövön. A folyosó végén még elcsíptem a hordágyat, ahogy viszik, rajta ember, úgy látom, Törecsek az, de esküszöm, nem voltam benne biztos, pedig egyedül lakott a szobában. De hihetetlennek tűnt, hogy valami ilyen, testi baja is lehet, hogy a szokásos maceráknak még örülni is lehet, merthogy most viszik, valami súlyos van, defibri, sziréna, hogy életet kellett menteni. Az egyik ápoló azt mondta, a szívével volt valami, Kaposvárra vitték, nem tudnak pontosabbat, de majd mondják, ha jön hír. „Reméljük, megmarad.” Ezt mondta a férfi ápoló. A hülye paraszt! Mintha csak egy növényről beszélne. Komolyan mondom, nagyon szorítok. Engem is meglep, de nagyon izgulok érte. Várom, hogy Kaposvárról szóljanak és jó legyen az a hír. Lényegesen színtelenebb, üresebb így az intézet, meg benne az élet. Nem tudni, mi lesz vele, visszajöhet-e és mikor. Beszélek majd főorvos asszonnyal, hátha meglátogathatom. Igen, mindenképpen meg akarom nézni, mi van vele.

Kántor Zsolt versei

Kántor Zsolt
Publikálás dátuma
2020.07.11. 09:10

Kavicsok és juhok Amikor nem volt semmi pénze, kiült a Próféta tó partjára. Csíkos kavicsokat keresett. Ahogy Jákob a pettyegetett bárányokat. Összegyűjtötte az erszényébe. Megrázogatta. Majd mindegyikre írt, piros filccel, egy-egy szót Gránátalma. Titok. Rózsa. Vér. Kéz. Pióca. Hozzatok áldást a tóba! Majd kacsáztatta őket. S eltelt egy óra. Majd otthon a naplójába beírta. „A tegnap visszatért. Nincs ma.” Pára és part Talált egy kagylót a parton, amire írva volt. „Nemes, előkelő inggomb a Hold.” S ő egy másik kagylóban folytatta. „Általa világít a félregombolt égbolt.” „Bár mosolyog a tenger, félholt.” S akkor egy sellő, Adél, hátulról átölelte. S egyetlen pillanattá fagyott a lelke. Mint egy jáspis, bibe aludt benne. S a szívveréssel összefolyt a reggel.