Előfizetés

Mesterházy Balázs: Őszikés (Részletek a Törecsek című verses regényből)

Mesterházy Balázs
Publikálás dátuma
2020.07.11. 09:35

Fotó: Tihanyi Anna
„A szokásos. A halálfélelem. Nem tudtam átaludni / az éjszakát, így hát leverten, fáradtan ébredtem. / Amikor a mentő jött, végre aludtam megint.”
31. Csillagóra Egyik reggel, ahogy fáradtan, elnyűtten kelek fel, a folyosóról már hallatszanak be a zajok. Automatikusan a másik ágy felé fordulok, de az ágy üres. Tekintetemmel Andort keresem gyorsan, csak kint találom meg, a folyosón, fürdőköpenyben és papucsban támasztja a falat. Kint áll a fél intézet, nézem, mi az a műsorszám, ami ekkorát arat. Hát mi más, Törecsek szalad a folyosón, ugrál a fekete-fehér köveken, járólapokon (egyszer kiigazított: hideglele burokkolat, hogy szakaszszerűen így mondják, ne bohóckodjak azzal, hogy járólap, pláne, hogy kövek), egyszóval, szökell a folyosón, a fürdőköpeny alatt garbó van, alul melegítő, kezében habos, csöpögő szivacs. Amikor meglát, hozzám szalad oda, a kezemet fogja meg, azt szorongatja, Csillagóra, csillagóra!, ezt az egy szót rikoltozta élénken izzó, lázas, nagy szemekkel, rángatott, hogy az ablakhoz lépjek oda, menjek el addig, és legyek szíves, egy pillanatra csak, de kukkantsak ki. Megteszem, baszott hangulatom ellenére, persze, hogy megteszem neki, annyira lelkes, izgatott. Kinézek. Egy autóra mutogat, az egyik dokié, azért parkolhatott be a parkolókon túl, hátra az udvarba. Törecsek most azt mutogatja, folyamatosan simogatja közben a karomat, hogy lemosta, lesuvickolta az autót, hogy látom-e, hogy mennyire értékelem, mert ő „csillogóra” mosta. Addig sikálta, ő azt a szót használta, hogy suvickolta, amíg az autó nem lett hibátatlan, amíg csillagóra nem sikerült. Azután, gondolom, rohant befelé, repült, hogy elújságolja, arcáról a derült félvigyort letörölni sem lehetett volna, még ha akarta is volna valaki, egyre csak kurjongatta, csillagóra, csillagóra, hogy olyanra sikerült, hogy makulátlan lett, nézett rám óriásra nyílt szemekkel és mutogatott az autóra. És én azt éreztem, hogy bár a fél osztály kisereglett a folyosóra, ő hozzám jött. Kimondottan nekem újságolta el a hírt, hogy ő hasznos lett. Hogy ő ügyes volt. Ahogy ott álltunk az ablaknál, büszkén felnézett rám, és rápacskolt a kezemre. Hogy ha úgy adódik és szükség lesz rá, efféle szép teljesítményre számíthatok majd én is tőle. 37. Mentő jön Egyik nap szirénázásra ébredtem. Szar volt, mert pár napja csak, hogy enyhült, elmúlt az alvászavar. Hogy egész nap csak aludtam volna, kóvályogtam összevissza, este aztán hamar megébredtem, és onnantól már csak forgolódtam, izzadtam és hajnal három körül már rendesen féltem is. A szokásos. A halálfélelem. Nem tudtam átaludni az éjszakát, így hát leverten, fáradtan ébredtem. Amikor a mentő jött, végre aludtam megint. A szirénára és a folyosóról behallatszó kapkodásra felriadtam. Olyan volt, mintha átjött volna a valóságba, az ébrenlétbe a félelem, a gonosz, amit álmodtam. Zavart volt a levegő, vibrált a légkör. Féltem, hogy én halok meg, hogy értem jött a mentő. Aztán kitisztult az agyam: a zajok távolodtak, nem nyitott be senki. Ettől megnyugodtam annyira, hogy legalább a szobában körbenéztem. Andort megint nem találtam, úgyhogy felkeltem, papucs, kardigán. Amint kiértem a folyosóra, azt látom, hogy a srégen szemben lévő szoba ajtaja nyitva, lepedő a földön. Meg egy készülék, asszem defibrillátor, a mentős hagyta a kövön. A folyosó végén még elcsíptem a hordágyat, ahogy viszik, rajta ember, úgy látom, Törecsek az, de esküszöm, nem voltam benne biztos, pedig egyedül lakott a szobában. De hihetetlennek tűnt, hogy valami ilyen, testi baja is lehet, hogy a szokásos maceráknak még örülni is lehet, merthogy most viszik, valami súlyos van, defibri, sziréna, hogy életet kellett menteni. Az egyik ápoló azt mondta, a szívével volt valami, Kaposvárra vitték, nem tudnak pontosabbat, de majd mondják, ha jön hír. „Reméljük, megmarad.” Ezt mondta a férfi ápoló. A hülye paraszt! Mintha csak egy növényről beszélne. Komolyan mondom, nagyon szorítok. Engem is meglep, de nagyon izgulok érte. Várom, hogy Kaposvárról szóljanak és jó legyen az a hír. Lényegesen színtelenebb, üresebb így az intézet, meg benne az élet. Nem tudni, mi lesz vele, visszajöhet-e és mikor. Beszélek majd főorvos asszonnyal, hátha meglátogathatom. Igen, mindenképpen meg akarom nézni, mi van vele.

Kántor Zsolt versei

Kántor Zsolt
Publikálás dátuma
2020.07.11. 09:10

Kavicsok és juhok Amikor nem volt semmi pénze, kiült a Próféta tó partjára. Csíkos kavicsokat keresett. Ahogy Jákob a pettyegetett bárányokat. Összegyűjtötte az erszényébe. Megrázogatta. Majd mindegyikre írt, piros filccel, egy-egy szót Gránátalma. Titok. Rózsa. Vér. Kéz. Pióca. Hozzatok áldást a tóba! Majd kacsáztatta őket. S eltelt egy óra. Majd otthon a naplójába beírta. „A tegnap visszatért. Nincs ma.” Pára és part Talált egy kagylót a parton, amire írva volt. „Nemes, előkelő inggomb a Hold.” S ő egy másik kagylóban folytatta. „Általa világít a félregombolt égbolt.” „Bár mosolyog a tenger, félholt.” S akkor egy sellő, Adél, hátulról átölelte. S egyetlen pillanattá fagyott a lelke. Mint egy jáspis, bibe aludt benne. S a szívveréssel összefolyt a reggel.

Vörös István: Rámondják, hogy valóság

Vörös István
Publikálás dátuma
2020.07.11. 08:46

Fotó: Népszava
Te tudod már, hogy merre kéne menni, te tudod már, de nem nagyon beszélsz? Te tudod már, a végzet vége ennyi, de elnémít a tompa szenvedély. A szenvedélyek tompa áradása túlontúl következetes szeszély. A véletlen a vélt alól kiássa, a végzetből végzetesen kiér a más rá nem is hasonlító mása. A véletlen ege alá beáll, nem is kell nézni, hogy pontosan lássa, nem látni semmit, ez most a szabály. Nem most a most, és mindig van kivétel, nem türelmetlenkedik a halál, ha rémülten a múlt mögül kinézel, a pillantása úgyis megtalál. Bár megtalál, de elenged azonnal. Elenged, mégsem vagy szabad. Rögtön túlad sorsodon nagy haszonnal. Potyog, potyog a félkész gondolat. Mint levágott tyúkban a tojáscsírák, eljátszott lehetőség annyi van, a képtelen követei se bírják, rámondják inkább, hogy valóság. S elfogadjuk mindannyian.